utolsó frissítés: 2007. febr. 7.

Szabó Gyula zárszámadása (Közelítések az életműhöz). In: Székelyföld 2005/9. pp. 94-113.

Szabó Gyula zárszámadása

(Közelítések az életműhöz)

2005. szeptember 11-én lenne hetvenöt éves Szabó Gyula

Szabó Gyula (1930–2004) utolsó, négykötetes regényfolyama, a Képek a Kutyaszorítóból[1]  többrétegű, összetett jelentésű alkotás, amelynek nemcsak irodalmi, esztétikai, hanem társadalomtörténeti, történeti-szociológiai olvasata és értelmezése is lehetséges. Hayden White történetfilozófus szerint „Bár a történészek és a regényírók különböző események iránt érdeklődhetnek, saját beszédmódjuk formái és írásuk céljai gyakran azonosak... az alkotás során használt technikák és stratégiák is lényegi azonosságot mutathatnak, bármennyire különbözőnek tűnhetnek is szövegük puszta felszínén, vagy beszédstílusuk, dikciójuk szintjén.”[2]

Az író 1994 novembere és 1998 júniusa között „hosszas készülés és sok dokumentálódás után” számadást írt alkotói korszakának első tíz esztendejéről. Meghatározó volt ez az időszak (1953–1963) Szabó Gyula életpályáján, a visszhangos írói indulás, a Gondos atyafiság első kötetének (1955) sikerét követően, a pártellenesség billogát hordozó második kötetre (1958) zúdított támadások viharos esztendeinek konfliktusaival. Az utókor politikatörténeti szakaszolása szerint pedig egészében benne volt a Gheorghiu-Dej korszakként ismert sztálinista és neosztálinista történeti időszakban. Olyan korszak volt ez a romániai magyarság történetében – és az egész közép-kelet-európai történelemben –, amikor az idő az író értelmezésében „súlyos próba alá vetett népeket, nem utolsó sorban írókat is, akiknek kivételes alkalmakat teremtett a történelem arra, hogy írásban, szóban és tettekben megvallják mivoltukat.”( I. 7.)

A súlyos, próbatételes időt a szocialista társadalom építése néven ismert mélyreható társadalomtörténeti fordulat hozta el, ami az egyéni magatartások szociális szabályozásainak szintjén azt jelentette, hogy felborult az addig érvényes normatív rend: a mindennapi élet alárendelődött a politikának, a magánélet, a személyközi kapcsolatok átpolitizálódtak. 

A számvető vallomás igénye, szándéka a súlyos idők egyéni-közösségi cselekedeteiről, az Utószó tanúsága szerint az írót évtizedek óta fogva tartó, kísértő feladat. A számvetés első kísérlete (Gólya szállt a csűrre), már 1974-ben elkészült, válaszként az irodalmi életben akkor tapasztalt, a múltra fátylat borító beállítódásra: „voltak, akik másfél évtized távolából kezdték egyszerű mesének látni az életben és irodalomban keservesen megszenvedett konfliktusokat, s számomra ez is késztetés volt arra, hogy a dokumentáris irodalom eszközeivel emlékezzem és valljak.” (IV. 410.)

Ez az emlékezés és vallomás (szociológiai szempontból) elsősorban nem a személyes sors történéseinek, hanem a negyvenes-ötvenes évek fordulójától történelmi zsákutcába került paraszti társadalom hétköznapjaiba behatoló erőszak- és kényszerformák részleges felmondása az író családjának példázatán. Részleges, mert az akkori irodalompolitikai viszonyok között is – bár lényegesen szabadabban, mint az ötvenes-hatvanas évek fordulóján –  „a tények és igazságok, a műhelytitkok szabad elmondása változatlanul sok tilalomcsóvába ütközött, így még a szülői leveleket is eleve csak fájdalmas csonkításokkal, a kárvallás nyomasztó érzésével lehetett tanúságtételként napfényre tárni.” (IV. 410.) 

Az emlékezés szerepének fontosságáról a közösségek működésében, a legújabb szociológiai kutatások megállapítják, hogy „egy igazi közösség az emlékezet közössége, mely nem felejti el a múltját. Annak érdekében, hogy a közösség ne felejtse el a múltját, a közösség újra és újra elmeséli a történetét, az őt alkotó narratívát.” Ebben a gondolatkörben „egy emberi közösséghez tartozni annyi, mint meghatározni az embernek a saját (a közösség) múltjához való viszonyulásának módját.”[3]

Az emlékezés folyamat és rekonstrukciós munka, a kollektív memória létrehozásának eszköze. Az emlékező-elszámolás indítéka a morális teher, a szembenézés egy olyan kor egyéni és közösségi cselekedeteivel, hatalmi súllyal kikényszerített tetteivel, amikor

„Egy emberöltőnyi kor kényszerűségei vetkőztették ki általában az embert az ő humánus-természetes  »jobbik feléből« ... megvolt a próbatételnek az a külön vészterhes vonása, hogy az »osztályharc éleződésével« , az »osztályellenségnek« és »osztályidegen elemeknek« a »felszámolása« során az emberek igen sokszor egymás ellenségeiként viselkedtek, rokon, vagy barát »ártott« rokonnak-barátnak, a szülővel szembefordult saját gyermeke, s mindennek folytán »külön« emberi érték volt az erős rokoni-baráti kötelék, a családi körön belül az »összetartó szeretet« .” (I. 7.)

Az író végső kérdése: mennyit lehetett megőrizni ilyen viszonyok között az emberben lévő jobb részből? Mivel lehet elszámolni az élet véghatára felé közeledve?

Szabó Gyula számvetését az egyén és közösség viszonyrendjében értelmezhetjük: az elszámolás felelőssége, a morális elkötelezettség kétségtelenül a közösséghez tartozásban gyökerezik, és abban a leghatározottabb szándékban, hogy a múlt tényei, igazságai – hangsúlyozottan a kollektivizálás tizenhárom esztendeje alatt némaságra kényszerített társadalmi osztály, a parasztság nézőpontjából is – a lehető legteljesebben megvilágosodjanak és beépüljenek az utókor emlékezetébe. Mert az adott politikai viszonyok között „éppen az volt a kor egyik legembertelenebb jegye, hogy sokszor elnémítottan kellett hallgatni... színlelés, hamisság, álság, hazugság töltötte be az életet, sokszor tapsoltunk annak, amit szívünk mélyén gyűlöltünk, s lett általános társadalmi vétek a morálvesztés, odáig menően, hogy sok hatalomvágyó és törtető éppen a morálvesztés hágcsóján érvényesülhetett és boldogulhatott. (IV. 438.)

Szabó Gyula monumentális számvetését történelmi dokumentumregényként ajánlja az olvasóknak, akik „egyszerre akár egy féltucatnyi regényt is kiolvashatnak majd benne, vagy legalábbis több regényanyagot fedezhetnek fel maguknak.” Először is ott van bőven szemelvényezve a kéziratban maga a Gondos atyafiság [a szerző a regényfolyam írásakor még nem remélte ifjúkori remeklése újrakiadását – O. S.], majd a magángazda család homoródalmási ágának hiteles, hétköznapi története, mellette a paraszti társadalomból értelmiségi-írói pályára lépés személyes története – a társadalmi-földrajzi mobilitás akkoriban modellszerűnek tekinthető, tömegméretekben termelődő formája –, és ott van az egyéni, családi történet tíz éve: szerelem, házasság, a kolozsvári fészekrakás. A regényfolyamban összefonódó szálakból a korabeli társadalmi viszonyok, viszonyulások gazdag rajzolatai bomlanak ki: képek egy társadalmi osztály – a parasztság – drámai helyzetéről, belső konfliktusairól, maradék önállóságának, szabadságának felszámolásáról, és képek egy másik társadalmi csoport, az értelmiségi, pontosabban az írók társadalmi szerepvállalásának változatairól a szocializmus építésében, például a hatalom legitimálásában és működtetésében.

A módszerről és eszközökről

Szabó Gyula nem memoárt írt: számadásában csak ritkán szorítkozik pusztán az emlékezetére: az oknyomozó, értelmező történész módszerét követve kezéből naplórészletek, levelek, fényképek, újságcikkek, vers-, novella-  és regényrészletek, pártgyűlések jegyzőkönyveinek, irodalmi viták, olvasói levelek szövegeinek részletei kerültek a regényfolyam lapjaira az ábrázolt szociális mikrovilágok viszonyainak tanúbizonyságaiként. Az író e tanúbizonyságok kontextusainak aprólékos bemutatásával és értelmezéseivel építette fel a kilencvenes évekből visszatekintő látleletét a három-négy évtizeddel azelőtti idők társadalmi valóságára. Amint az előszóból megtudjuk az írónak más alkotás-módszertani elképzelése is volt a számadásra készülve: először úgy gondolta, hogy „egyszerűen a mesemondás természetességével mondom el, ahogy jön, a rengeteg tanulságos emléket, s már vettem is a szájamra címül, hogy Mesélek szépeket, de csakhamar a nehezebb, a felelősségteljesebb számvetés szándéka kerekedett felül, ami azt jelentette, hogy – miként a történelmi tudósítások  A sátán labdái köteteiben – a lehető leghitelesebb dokumentumbázissal, a legtudatosabb megszerkesztett formában kísérelem meg a kísértő feladat megoldását.” (IV. 437.)

Az író dokumentumok idézésével és értelmezésével beszél társadalmi elnyomásról, politikai leckéztetésekről, szellemi ostromállapotokról. Tényekkel jeleníti meg az időszak társadalmi, hatalmi, irodalompolitikai viszonyait: az átélt eseményekből, vagy a tárgyalt időben figyelemmel követett eseményekből a leírás, megjelenítés után lesz tény: „az esemény nem tény, mindaddig, amíg valamilyen formában le nem írják, meg nem jelenítik. „[4]  Az írónak „az a vállalt feladata, hogy megalkossa, újraalkossa az esemény valóságát. „[5] Az értelmezés valójában minden egyes pillanatban jelen van: már a vendégszövegek kiválasztásának gesztusában is: „Egy iratnak jelentést és referenciát tulajdonítani értelmező eljárás. A történelmi tények nem pőre adatokból állanak: feltételezik az adatok jellemzőinek magyarázatát is. ... nem valami elbeszélttel, hanem az elbeszélés megteremtésével szembesülünk. Az író, a „klasszikus elbeszélő előttünk teremti meg magát, ahogy mondani szokás asztalhoz ül... és kirakja, amije van (lelkét, tudását, emlékeit)... ”[6]

A falvakban és szerkesztőségekben, szántóföldeken és írói alkotóházakban eltérő világképek és kényszerek, érdekek és logikák szerint zajlott akkoriban is az élet. Ebből az is következik, hogy e színtereken a szereplőktől hátrahagyott, vagy róluk írott, ma hozzáférhető dokumentumok, tanúbizonyságok eltérő tartalmú és szemléletű konstrukciói a belátott-átfogott valóság különböző szeleteinek. Így történhet aztán meg, hogy a szerző az események egykori valóságának felépítési kísérleteiben, a kor emberi-társadalmi viszonyainak, világnézeti, világértelmezési gyakorlatainak sokféleségét dokumentáló nyomokat, tanúbizonyságokat görget. Ezekből a szövegekből épül a kompozíció: az író válogat a letűnt idő tanúbizonyságai között, elénk teszi, hozzánk, mai olvasóihoz intézett megszólításként. És a múlt nyomai megkerülhetetlen kihívások: a mi értelmezéseinket is követelik. A hatalmas dokumentumanyag válogatásában a legfontosabb szelekciós szempont, rendezőelv az egyén és hatalom, közösség és hatalom viszonyának megjelenítése.

Szabó Gyula montázstechnikával folyó építkezése azonban nem reked meg dokumentarikus szinten, a szerző a szövegeket, viszonyokat, magatartásokat kontextusukba helyezi és értelmezi. Dialogikus viszonyt alakít ki a saját múlttal és azzal a társadalomtörténeti korszakkal, amelyből a szövegeket válogatta. Ezt a dialogikus viszonyt az író értelmezéseiben követhetjük, és azt tapasztaljuk, hogy minket, olvasókat is dialógusra serkent: egyetérthetünk, elutasíthatjuk, saját értelmezési sémáink szerint alkothatjuk meg olvasatunkat. De ugyanez a dialogikus viszony feszül vagy oldódik a montázstechnikával összerakott szövegkorpuszok között is: az író oppozíciókat állít fel, a szövegtestek olykor feleselnek egymással. A szüntelen jelenlévő belső szövegdialógus és az olvasót állásfoglalásra serkentő, párbeszédre késztető feszültség emeli a regényfolyamot a krónikaszerűség fölé és teszi azt nyugtalanító értelmezési, befogadási kihívássá.

A társadalmi lét valóságainak különböző szféráira, hatalmasok és alávetettek, családtagok és írótársak változatos magatartásformáira rávilágító források tömegéből építkező regényfolyamban a szerző végig az oknyomozó és értelmező történetírás határán jár, az írói fikció tere igen szűkre szabott az alkotás folyamatában: csak a kompozíció állványzatának, rácsozatának megalkotásában van szerepe.

Társadalmi színterek és szerepek

A regényfolyam azért alkalmas forrás a korszak történeti-szociológiai kutatásához, mert két markánsan elkülönülő társadalmi színtér viszonyainak, folyamatainak ábrázolását nyújtja: a paraszti életforma és világértelmezés, illetve az értelmiségi lét változási folyamatainak gazdag mikroszociológiai rajzolatait. Az író e két színteret váltogatva éli életét: folyamatosan átjár egyik társadalmi környezetből a másikba, olykor úgy, hogy az éppen elhagyott színtéren maradt szereplők rendszeresen utánanyúlnak, és az író szolgálatait kérik: kéziratokat a szerkesztőségek, a család és a szülőfalu emberei közbenjárást a beszolgáltatási kötelezettségek mérsékléséért vagy az élet sok-sok apró, de fontos hiánycikkének (cukor, paprika, bors, pamut, gyolcs, cipő, szeg stb.) pótlásáért. Miközben e két szintér emberi viszonyait, a szerepviselkedéseket, magatartásmódokat dokumentálja, az író nem leleplez, hanem folyamatokat, konfliktusokat ábrázol.

A falu társadalma és a hatalom

Az író életében az egyik otthonos színtér, ahol évente több hónapot töltött a tárgyalt korszakban, a szülőfalu – a felnevelő homoródalmási család, amely ekkor több millió hasonló falusi családhoz a sok évszázados magánparaszti életforma erőszakos felszámolásának időszakát élte –, illetve családalapítása után felesége faluja, Rugonfalva, ahol már az ötvenes évek elején megalakult a kollektívgazdaság. De nemcsak a két faluban volt otthonos az író: időnként felkerekedett, és bejárta a Székelyföldet, ismerkedve a tágabb szülőföld tájaival, embereivel. Így aztán a Gondos atyafiság lapjain mély valóságismeret birtokában modellezhette a paraszti társadalom átalakításának drámai fordulóit, a felolvasó körutakon olyan falvak lakói is kérdezgették az írót, ahol éppen nem járt „terepen”, hogy mikor gyűjtötte náluk az anyagot, mert az ő falujukban is pontosan úgy zajlott a kollektivizálás, ahogy a regényben olvasható. A szocialista korszak irodalompolitikai, ideológiai viszonyai között ezt a társadalmi drámát sem annak jelenidejében, a Gondos atyafiság írásakor, sem közel két évtizeddel később, a Gólya szállt a csűrre lapjain nem lehetett teljes valósághűséggel ábrázolni. 1974-ben a szülőföld-vallomás lapjain már megjelenhetett a hatalmaskodó agitátorok, adóhátralékokért foglaló adószedők alakja, megjelenhettek az „önkéntes” kollektivizálás erőltetésével a család és a szülőfalu „kutyaszorítóba” került helyzetének egyes részletei, de a teljes szabadsággal idézhető dokumentumanyagok bő felhasználásával csak a kilencvenes években jött el a részletes kibeszélés lehetősége.

Az 1949 márciusában meghirdetett kollektivizálási program után a pártállam először a súlyos beszolgáltatások prése alatt, megfélemlítésekkel –  börtönnel, kényszermunkával, a társadalmi diszkrimináció változatos formáival – sajátította ki a magánparaszti gazdaságokban termelt javakat, majd a tartalékaitól megfosztott, évtizedes zaklatásokkal megtört, kimerült gazdálkodókat a közös termelőszervezetek (kollektívgazdaságok, társulások) keretei közé terelte. Szabó Gyula szülei, testvére családja is ezt a sorsot élte a Gondos atyafiság regényfolyam születésének idején: „az is egy regény volt, ahogy alakult a zsákutcabeli háznál az apámék és a bátyámék sorsa, s amely mint »paraszti családregény« szintén sok-sok levél »életes« szavával fonódott bele a »végső elszámolásba« .” (I. 12.)

A család ennek a zaklatott állapotnak a meg-megújuló kényszereiről folyamatosan tudósította leveleiben az értelmiségi osztályba emelkedett fiát, mi több, sok esetben éppen tőle várta – és kapta is – a hátralékok miatt foglalásokkal fenyegető adószedők elől a szabadulást, vagy – nemcsak a család, a szomszédság is – a közbenjárást a megemelt „obligáció”, a húskvóta alóli felmentésben. Ilyen szintű összefonódásban, közvetlen kapcsolatban élt tehát az író a kibocsátó környezettel, ez a szoros kölcsönviszony a mély tapasztalati közösséget, a nézőpontok kölcsönösségét jelentette. Ennek a kölcsönviszonynak aztán olyan következményei voltak az író látásmódjában, hogy a legszigorúbb ideológiai kényszerek, antiklerikális kampányok idején sem történhetett meg a szabó gyulai-i prózában – mint egyes írótársainál ebben az időszakban –, hogy a kulákok megmérgezték a gabonát, vagy szelíd kékszemű milicisták és tolvajkodó papok forgolódtak volna az akkor készülő Gondos atyafiság lapjain. Hogy Szabó Gyula valóságábrázolásában a teljes állami intézményrendszerrel sulykolt képmutató ideológiai követelmények és kényszerek ellenére megőrizte a hatalomnak alávetett falusi társadalom hétköznapi élet-tényeinek tiszteletét, abban – az erkölcsi alapállás mellett – éppen ennek a történelem kereke alá szorított paraszti léttel való szoros, eleven kapcsolatnak volt perdöntő szerepe. A teljes hatalmi vértezettel – súlyos gazdasági elvonással, társadalmi kirekesztéssel, ideológiai hadjáratokkal – megtámadott paraszti léthelyzet valósága, és az itt élő szereplők világértelmezésének ismerete, az elnyomó hatalommal szembeni viszonyulása alapvetően meghatározták az írói világkép alakulását. Már az írói pálya legelején elhangzott a széles látókörű, szabad gondolkodású apa szigorú – az életműben többször is idézett – intelme fiához, akinek az egyik első megjelent írásáról úgy vélekedett, hogy „az a mai szellemnek megfelelően, kifogástalanul meg van írva (nem túlzó, de azért elég baloldali)... én arra kérlek, az írásaidban, ha még írni akarsz... írj a valóságnak megfelelően, mert nem szeretném ha itthon valaki a szemem közé vágná, hogy pénzért meghamisítod a történelmet. „(I.113–114.) A maga-ura, szabad földművelő társadalom belső törvénye, közösségi erkölcse szólalt meg ebben az „okos” tanácsban, s ezt az erkölcsi hagyományt csak súlyos traumák, meghasonlások, kapcsolat-megszakítások árán adhatták fel a paraszti létből kiemelkedett, a hatalomhoz lojális értelmiségiek. Szabó Gyula nem tartozott közéjük. „Végül is akartam írni” – kommentálja a szerző az apai tanácsot, „és ha volt ars poeticám az elmúlt tíz esztendő folyamán az írói munkában, a kezdet kezdetén kapott apai intést és tanácsot fundamentumnak tartottam a valóságnak megfelelő írás művelésében.” (IV. 95.) Azt azonban nem hallgatja el, hogy az értelmiségi pályára készülő egyetemista-korban a nézőpontok kölcsönösségét átmeneti időre ebben az átérzett tapasztalatközösségben is megzavarta a kommunista ideológia hatása.

1952 áprilisában az apa így vélekedett osztályának helyzetéről: „Leveledben érdeklődöl, hogy nem-e a kollektívgazdaság szele fujdogál errefelé? hát örömmel (!!!) értesítlek, hogy az a tomboló vihar még nem érkezett ide, csak egyelőre a szomszédban (Szentpálon, Gyepesben s részben Szentmártonban) dul. Te próbálsz megnyugtatni hogy az nemis olyan rossz becsületes embernek, ha becsületesen dolgozik. Hát mi lehetünk akármilyen becsületesek, de mi már öregekül becsületesen dolgozni ezután nem tudunk, mert megindultunk a lejtőn lefelé (50 után délután). S máskülönben is ami hazugsággal indul és hazugsággal folytatódik, bajosan végződik igazsággal. Az bizonyos, hogy a sorsunk veszedelmesen hasonlít a jobbágy sorsához. Mert mi most úgy építjük a szocializmust, hogy mindent (pénzt, állatot, tejet) szolgáltatunk be... úgy látszik, hogy egyelőre minket még nem háborgatnak, majd ha megindul ujjból a vész értesítlek.” (I. 104.)

Az egyetemista diáknak ez az időszak volt kommunista meggyőződésében s ifjúmozgalmi ténykedésében a „csúcspont” ideje: „A jövőt minden tekintetben a szocializmusban láttam – az irodalomban éppúgy, mint a mezőgazdaságban... apámmal nem értettem egyet abban, hogy a kollektivizálás »vészt« jelent a parasztságra nézve, de meggyőződésemben azon az »elvi alapon« álltam, hogy kényszerítő eszközök és módszerek nélkül, az »önkéntesség elvének« tiszteletben tartásával, »meggyőző munkával« kell a szervezést végezni...” (I. 104.)

Az erőszakos hatalmi beavatkozás változatos formáit szenvedő paraszti valóság tényeinek súlya alatt azonban szertefoszlott az ideológiai fátyol: „Egy idő után azonban érveim kezdtek meggyengülni, amikor otthon mind csak azt láttam, hogy a pártirányvonal »hazugság« , mert a valóságban, a mindennapi életben az adózás, a beszolgáltatás súlyos terhei a »legfőbb bizonyítékai« a magángazdálkodás »hátrányos« voltának, s általában az »önkéntesség elve« úgy valósul meg, hogy »jobbágyi sorsba« kényszerítve »vezetik« a parasztságot a »boldogság útjára« .” (I. 155.)

A pártirányvonal melletti érvelés gyengülésében és a parasztregényben a falusi társadalmi harc ábrázolásában kétségtelen – a Képek a Kutyaszorítóból lapjain az író több adalékkal is dokumentálja – a hajlíthatatlan, ideológiai maszlagokkal megtéveszthetetlen, világos gondolkozású apa világnézeti hatása: „Apám előttem is »politikai tekintély« volt széles látókörével, demokratikus eszményeivel, a szabad gondolkozásával és szólásával, amellyel »kenterfalazás« nélkül élt, akár nekem írta a leveleit, akár az agitátorokkal vitázott s ahányszor tárgyaltuk szervezeti életünkben vagy szemináriumainkon a »középparaszt ingadozásának« kérdését, előttem mindig ott állt apám »nem tipikus« példája, aki a legmesszebb járt attól, hogy »ingadozzék« . „ (I. 106.)

1957 januárjában, amikor a terményelvonásban a kötelező beszolgáltatásokat a szerződéses formára váltotta fel a pártpolitika (a korszakot tanulmányozó történészek részben az 1956-os magyar forradalom hatásának tulajdonítják ezt az engedményt), Szabó Mózes Kurta az újabb fordulatról és a magángazdálkodók hatalomhoz való viszonyáról így vélekedett: a dolgozó parasztok „megtanulták az elmúlt 12 év keserű csalódásaiból, hogy ne lássák túl rózsaszínben a világot. Nagy fékezője volt a kitörő örömre (ha volt is valahol), hogy megmaradt a legsúlyosabb húskvóta, amely eddig is a legtöbb szabotázscselekmény elkövetésére kényszerítette a dolgozó parasztságot, ami állatelkobzásokhoz, szabotázsjegyzőkönyvekhez, büntetésekhez vezetett. És ez a veszély még ma is fennáll, mert már megkaptuk a felszólítást, hogy jan.15–20-ig szolgáltassunk be mint negyedévi előlegben 80 kgr. húst, ebből 20 kgr. sertéshús. Úgy látszik, az elvtársak továbbra is az egykori lövétei gyermek álláspontjára helyezkednek, aki azt mondta az apjának:  »Apám ama ké« , »Nincsen fiam« , »De nekem ugyis ké« . Tehát az elvtársaknak is »ké« . Ezzel is csak azt lehet gyanítani hogy további nyomást akarnak gyakorolni az egyénileg dolgozó parasztságra függetlenségének önkéntes  feladására. Sokféle kombinációt lehet hallani a kérdéssel kapcsolatban adóemelésről, cséplési és őrlési vám felemeléséről, kényszerszerződés kötésekről, arról a bizonyos vissza lépésről stb., stb., ami mind a bizalmatlanságnak a jele. De ha mindezek nem következnek be, akkor fogja a dolgozóparasztságot a legnagyobb kellemes csalódás érni. A pártjelentés kihangsúlyozza, hogy a dolgozóparasztság idáig öntudatos, hazafias kötelességgel tett eleget a beszolgáltatási kötelezettségének. Ez is jellemző arra, hogy milyen messze volt a párt a dolgozó parasztságtól, amikor nem hallotta meg azt a sok fogcsikorgatást, ami az »öntudatos hazafias kötelesség« teljesítése közben hallatszott.” (I. 59.)

Az örök szókimondó Szabó Mózes Kurta „sok szót, nézetet kölcsönzött a két változatú Gondos atyafiság írásának tíz esztendeje során a szócsövének, Gondos Dénesnek.” (IV. 306.) E kölcsönzéseknek aztán a trilógia második kötetének megjelenése utána az lett a következménye, hogy „a szolgálatos ideológiai felvigyázók, jelesül ezek kritikus smasszerei elítélő, szörnyülködő, kioktató bírálatokkal próbálták lehetetlenné tenni a regényt és íróját. Az ominózus kötetről leírták, hogy káros eszméket terjeszt, melyek késleltetik, sőt megakadályozhatják Székelyföldön a kollektivizálást, íróját pedig, akit nem sokkal azelőtt ígéretes prózaíró tehetségnek kiáltottak ki, most e rágalmazó irományok párt- és államellenesnek nyilvánították.”[7]

A család levelei a társadalomtörténet ritka és becses forrásai: az ötvenes évek kollektivizálással fenyegetett falujának kiszolgáltatottságáról, mindennapi létviszonyairól nyílt beszéddel, torzítások nélkül tudósítanak. Páratlanul hiteles dokumentumai egy középparaszti család elutasító szembenállásának a kollektivizáló, a parasztság verejtékén iparosító, önállóság- és szabadságfosztó kommunista hatalmi szándékokkal. Az élet terheinek, kényszereknek, a szűkösségek formáinak, mértékének, szorító szükségleteknek, emberi viszonyoknak részletes rajzolatai bontakoznak ki a levelekben. Ma már szinte elképzelhetetlen a fogyasztási cikkeknek az a szűkössége, amelynek elviselésére a parasztságot kényszerítette az annak megtermelt javait erőszakkal elvonó, iparosító kommunista hatalom. Állandó hiánycikkek hosszú listája állítható össze a levelekből, általában változatlan állapot volt a falvakban, hogy „itt eni való semi sincs a bóltba”. (I. 59.) 1953 húsvétja előtt „Még az idén nem volt semmi italbornak semmi nyoma... nem vólt élesztő se cukor, most sincs se hús se ital, mindjárt mindent elhúznak tőlünk” – tudósítja a család az írót. (I. 109.)

A családi élet legbelsőbb ügyeinek azért leghitelesebb dokumentumai a levelek, mert a szoros családi kapcsolat nyíltságában születtek, nem a hatalom színe előtt, vagy a hatalmi intézményekhez folyamodva, mint a levéltárakban fennmaradt korabeli paraszti iratanyag zöme. Szorongás, irónia, elkeseredés, megújuló remények és a mindennapi lét fontos apró tényei, személyközi viszonyok, viszonyulások képei kavarognak az évtizedek forgatagában fennmaradt levélsorokban. Nemcsak hitelességük, de ritkaságuk, pótolhatatlanságuk miatt is becses forrásai a társadalomtörténetnek ezek a levelek: ablakokat nyitnak egy végérvényesen elsüllyedt világ mindennapjainak apró részleteire. Ennek az önállóságában, szabadságában 1949–1962 között folyamatosan, egyre keményebb eszközökkel korlátozott, végül teljesen felszámolt magánparaszti színtérnek írott és szóbeli üzenetei kerültek át – a Képek a Kutyaszorítóból négy kötetében sokszor bemutatott példázatok tanúsága szerint – a kor irodalompolitikai viszonyai között kötelezően csonkítva, a rendszerkritikai éleket tompítva a Gondos atyafiság lapjaira. Bár életvitelben, életformában akkor is messze esett a két – írói és paraszti – életvilág, a családi köteléket szoros együttműködések és közös külső kényszerek erősítették: „én művelni kezdtem az irodalmat, a család művelte tovább a földet, s a kettő nemcsak úgy volt közös barázda, hogy családilag együtt éltünk a kettőben – többek közt apám adta az okos tanácsot az írói munkához, én adogattam a pénzt a földművelő élet terheinek könnyítésére... de abban is közös ügy és együtt járás volt a két barázda, hogy mindkettő ugyanannak a párt- és államhatalomnak a szorító markát tapasztalhatta az ekeszarvon: az egyikben erősen meg volt húzva a szocialista realizmus irányvonala mint az irodalmi-szellemi élet általános kollektivizálása, a másikban be volt vetve mindenféle szorító eszköz – osztályharc, kulákosítás, adó- s beszolgáltatási kötelezettségek, hatalmaskodó erőszakszervek  – a paraszti magángazdaság felszámolására, a mezőgazdaság kollektivizálásának végbevitelére.” (I. 135.)

A regényírás helyszíneként a családi környezet „olyan eszményi világ volt, ahol naponként együtt élhettem a valóságos és a regénybeli életet, a »regényhősök« ott mozogtak, jöttek-mentek körülöttem, életük mozzanatai, szavuk szólásai sokszor egyenesen – a noteszbeli jegyzés áttétele nélkül – kerültek a regényírás ceruzahegyére. „ (I. 255.) Az alkotás műhelytitkainak kibeszélése nem hagy kétséget afelől, hogy a regény a falu szocialista átalakításának dokumentum-irodalmaként is olvasható: „Éveken át mintegy »kéz a kézben« , párhuzamos »kerékvágásban« haladtak a valóságbeli »harc« eseményei és a regénybeli cselekmény fejleményei, a regény körüli »csaták« egészen a kollektivizálás »központi ügyére« összpontosítva folytak, s mire pont került a regény végére  azzal, hogy küszöbön állt »Székelylokon« is a közös gazdaság megalakulása, a valóságban azzal egyidejűleg az volt a »vég« , hogy »végérvényesen« győzött a szocializmus falun is.” (I. 9.)

Ez az alkotási módszer azt is jelenti, hogy ma, utókori olvasatban a paraszti világ hatalmi-politikai eszközökkel történt átalakításának társadalmi drámáját a Gondos atyafiságban alulnézetből, a parasztság belső perspektívából láthatjuk. Ma már jórészt csak levéltári forrásokból és a korszakot átélt emlékezők személyes dokumentumaiból (önéletrajzi emlékezések) rekonstruálható töredékesen az ezekben az években zajló széleskörű társadalmi vita a parasztság sorsáról a hatalmi intézményekben, irodalmi szerkesztőségekben, a falusi családi beszélgetéseken. E rekonstrukciós munka azonban csak töredékes lehet – éppen a források fennebb részletezett keletkezési feltételrendszeréből következően.

A regényidőben a vita mindössze nyolc hónapig tartott – 1949 júliusától 1950 februárjáig –, de az „felölelte mindannak a hallott-látott tapasztalatnak a tetemes hányadát, amelyre tíz éven át tettem szert beható érdeklődéssel a családunk kapun belüli életétől kezdve a szomszédságon, a faluhatáron át a székelyföldi s távolabbi erdélyi-moldvai falvak sűrű pontjaiig.” (II. 367.)

Ami a Gondos atyafiságban társadalomtörténeti tartalom: a parasztság belső differenciáltságának rajza, a hatalmi egyenlősítő-egyneműsítő törekvésekhez való, jórészt ebből a tagoltságból következő viszonyulás-változatok és a családi-rokoni kapcsolatrendszert szétziláló külső beavatkozások ábrázolása – gazdag, a kor levegőjét árasztó életes élményanyag. A korszakkal ismerkedő utókornak, például a kutatónak a levéltári adatok halmozása mellett erre az élményanyagra is szüksége lehet, ha korhű történet konstruálásával próbálkozik 

A történelmi sorsfordulóról látottak-hallottak bizonyos, kritikus élű hányadát az adott irodalompolitikai viszonyok között nem lehetett elmondani se 1955-ben, az első kötet megjelenésekor, se 1964-ben, a regény végleges, átdolgozott változatában.

A társadalmi és alkotási kényszerek egész „kutyaszorítós” folyamatában végül is a „Gondos atyafiság adott változatának »kiharcolása« folytán nyert többek közt ábrázolási formát a magánparaszti falutársadalom, a hagyományos székely paraszti létforma a felszámolása előtti »utolsó órában« . Kétségtelenül »történelmi vihart« éltünk akkor túl, s az én »tollam« is úgy »vészelte át« az időket, hogy a Gondos atyafiság »kiharcolása« kivált a »végkifejlet« éveiben bizonyos megalkuvások és »védekezési taktikákhoz« való folyamodások árán »járt sikerrel« , az »ár« mellett azonban mindvégig szem előtt tartottam a tisztességnek azt a határát, amelyen túllépve a szülő vagy akárki más okkal vághatott volna az író »szeme közé«    tisztíthatatlan morális foltokat.” (I. 9.) A szorító korlátozások, kényszerű védekezési taktikák következménye, hogy az írónak majd félévszázad múltán is morális kérdés lesz a „történt dolgok” elmondása a Képek a Kutyaszorítóból négy kötetében.

Az írók és a hatalom

És ott volt még a másik társadalmi színtere a személyes sorsnak, a városi-értelmiségi lét, a jelenlét irodalmi életben, egy könyvkiadó, majd egy irodalmi lap szerkesztőségében, végső soron az alkalmazotti státus az állami intézményekben. Ez a gyökeres szocio-kulturális helyzetváltoztatást is jelentő életforma is társadalmi méretekben termelődött: a politikai, gazdasági, adminisztratív, kulturális intézményekben sok ezer paraszti és munkásszármazású értelmiségi dolgozott a sztálini időkben, éppen az osztályszempontú származási diszkrimináció hatalmi érvényesítése következményeként. Az írókat mint értelmiségi elitcsoportot különös figyelemben részesítette a hatalom: az írókongresszusok meghívottja pártfeladatokat teljesít, részt vesz a kollektivizálási kampányokban, dicsőíti a szocializmus vívmányait, harcol a miszticizmus ellen, díjakat, kitüntetéseket kap. Talán egyetlen értelmiségi-foglalkozási csoport sem hagyott maga után annyi nyomot, tanúbizonyságot korabeli szerepeiről, meggyőződéséről mint éppen az irodalmi nyilvánosságban és a sajtóban jelen lévő író. Ez a helyzet azt is jelenti, hogy igen hálás téma lehet az írók és a hatalom viszonyának kutatása.

Még nem készült monográfia a romániai magyar írók és a  hatalom viszonyáról a sztálinista időkben. Közel tíz éve Budapesten vaskos monográfia jelent meg erről a társadalomtörténeti problémáról (Standeisky Éva: Az írók és a hatalom – 1956–1963). A román társadalomkutatásban Stelian Tănase elemzi az elitek szerepét a Gheorghiu-Dej korszakban. (Elite şi societate. Guvernarea Gheorghiu-Dej. 1948–1965. Humanitas, Bucureşti, 1998.) Az esszéirodalomban Eugen Negrici vizsgálta az irodalom szerepét a kommunista hatalom működtetésében. (Literatura română sub comunism. Editura Pro, Bucureşti, 2002.)

A reális társadalomtörténeti kép jegyében nálunk is elkelne hasonló, mély merítésű, adatfeltáró és -értelmező monográfia erről a társadalomtörténeti kérdéskörről. Megérthetnők, hogy milyen módszerekkel tartotta kézben és használta fel uralma kiépítésében, fenntartásában és állandó legitimálásában a hatalom az alkotó értelmiségit, emez pedig hogyan és milyen mértékben, milyen politikai, világnézeti tényezők, hatalmi kényszerek között vált a hatalom eszközévé. Szabó Gyula regényfolyama ebben a feltáró-interpretáló társadalomkutatói feladatban megkerülhetetlen forrás lesz. A legfrissebb dokumentumközlésekből meríthető történeti ismeretanyagot a romániai magyarság háború utáni történetéhez – például a hatalom és az írók konfliktusairól, az irodalompolitikáról, a pártos eszmeiség sulykolásáról, az írók szerepéről a kommunista ideológia terjesztésében stb. – Szabó Gyula számvetése néhány évvel megelőzte, és most szerencsés módon egészítik ki egymást: a regényfolyam és a levéltári dokumentumok.[8]

Az önálló egzisztenciális háttérrel nem rendelkező értelmiségi csoportoknak a korszak a szoros hatalmi függőség, a példátlan  kiszolgáltatottság, a félelem időszaka volt. A pártideológiát ellenző, bíráló véleményeket, mint például az 1956-os írókongresszuson történtek egyéni következtetéseit, csak a legbizalmasabb személyközi viszonyban lehetett veszélytelenül elmondani (pontosabban leírni): „a szánkat már befogták... tőlem mind csaholhatnak, prüszkölhetnek a gazemberek, leülök s úgyis írom, amit írni kell... ” (I. 317.)

A levéltári dokumentumközlésekből ma már látható az, ami a Képek a Kutyaszorítóból egyik, számos adalékkal megvilágított központi kérdése: az írók között a hatalmi függőségi viszonyok megélésében, a politikai ideológiai célok elfogadásában és érvényesítésében (például az irodalombírálatban) markáns különbségek voltak. Akárcsak a legkisebb falu társadalmában, az írók között is voltak olyanok, akik feltételek, fenntartások nélkül szegődtek a kommunista ideológia szolgálatába, nem csak elfogadták és hirdették a hatalmi célokat, hanem maguk is tevékenyen termelték a hatalmi viszonyokat. A hatalomhoz lojális írók például az irodalombírálatban, irodalompolitikai vitákban küzdöttek a pártideológia célkitűzéseinek érvényesítéséért, leckéztették a passzívakat, az elhajlókat, s ennek a harcnak aztán olyan következményei is voltak, hogy az írók közül volt akit bebörtönöztek, volt akit elhallgattattak – ahogy Szabó Gyula regényfolyamából is kiderül –, éppen egyes írótársak hatékony közreműködésével: „A hatalmi lesújtásokban nem egyszer a legkeservesebb az volt, hogy írótársak s adott esetben »barátok« a hatalom öklén olyan »mutatóujjakká« váltak, amelyek külön »eltökéltséggel« rávezették a »legfelső vezetést« arra a »társra« akit »veszély fenyegetett« és lelkiismeretüket nem nyugtalanító elégtétel volt számukra, ha szabadabb szellemű társukat elnémíthatták »szájkosárnál« súlyosabb »közlési tilalommal« ... ” (I. 8.)

Kutatásra váró történeti-szociológiai vagy irodalomtörténeti téma lehetne az írók és a hatalom viszonyának elemzését ennek az értelmiségi csoportnak a családi, szocializációs környezetével összefüggésben vizsgálni. A szociális mikrovilágok szerepfeszültségei, az egyéni magatartások politikai, ideológiai szabályozottságának feltételrendszere, az életutak egyes szakaszaiban a cselekedetek mozgatórugói lehetnek értelmezhetők a szocializációs háttér részletes feltárásával. Feltételezhető – és erre a Képek a Kutyaszorítóból is kínál bizonyító anyagot –, hogy a kommunista ideológia hatása csak rövid időre befolyásolta az olyan szocializációs környezetből érkező értelmiségieket, ahol a családtagok, felmenők habitusában, életformájában az önálló döntéseknek, a mégoly szerény gazdasági önállóságnak, az államtól, politikai széljárástól független autonóm létezésnek értéke és döntő súlya volt. Közéleti szerepeikben, alkotói tevékenységükben a kényszerítő körülmények között is mértékkel, visszafogottan teljesítettek ideológiai követeléseket, kampányfeladatokat.  

Az egykori helyzetek rekonstruálásában, feltárásában, irodalompolitikai és személyközi viszonyok ábrázolásában Szabó Gyula források tömegét használta: irodalmi művek részleteit, ünnepi kampányokra készült megrendelt alkotások, iránymutató ideológiai cikkek, pártgyűlések jegyzőkönyveinek részleteit idézi. A történészek felismeréseit, miszerint egyetlen egyén sem láthatja át egészében annak a kornak a viszonyait amelyben él, az író saját munkájáról is megfogalmazza. Ismeretlen, szerkesztőségi fiókok mélyéről előkerült dokumentumok felhasználásával „az egész képtelen korszak tovatűnése után annál több ködbe veszett ügy világosodott meg előttem úgy, ahogy az emlékezet nem tudta volna világosságban tartani még akkor sem, ha közvetlen jelenléttel benne forogtam volna  a három évtizeddel korábbi idők szüntelenül és mesterségesen gerjesztett harcaiban.” (II. 71.)

Az író zárszámadása erkölcsi számvetés önmagával, viszonyulásaival hatalomhoz, családhoz, kibocsátó falusi társadalomhoz, ahhoz a kulturális örökséghez amelyhez tartozónak vallotta magát és amelyet maga is épített életművével. A kilencvenes évek közepéről egy végzetes történeti tévedés korszakára teljes szabadsággal visszatekintve a jóvátehetetlen, megváltoztathatatlan múlttal és önmagával néz szembe: „Igazi emberi s írói lét az lett volna, ha nem nyomorítják a pályát négy és fél évtizeden át a társadalmi kényszerűségek, szellemi gúzsok, a pártállami egyeduralmat kiszolgáló megalkuvások, álságos szerepjátszások, egy teljes diktatúrát gyakorló hatalomban érvényesülésre törő törtetések, hiúságos hitványságok.

Jó lett volna akár az egészet másképpen csinálni, de most már elképzelni sem tudja az ember, hogy az a másképp milyen lett volna! Marad az egyedüli mérés a számvetésben, hogy mennyit lehetett megőrizi jobb részként magunkból, mennyi az a jobb rész 68 éves korban, közel immár a véghatárhoz, ami a nyomorító-kényszerű viszonyok ellenére sem halt ki, s aminek az ember végül örülhet, hogy nem csinálta másképpen!” (IV. 441.)

A „jobb rész” végül is az eszmei, ideológiai korlátoktól szoros korszakban is oly mértékben megmaradt, hogy 2004-ben is akarni és vállalni lehetett a Gondos atyafiság végleges változatának kiadását. A regény valósághűségét és ezzel együtt a morális magabiztosságot, a történelem kerekének fordultával bekövetkezett perspektívaváltással olyan egykori kritikák erősíthették, mint a Lenin-, Hruscsov- és Gorkij-idézetekkel tűzdelt hírhedt Hajdu Győző-kritika, az Árboc tövében árnyék a mérce passzusai, Szabó Gyula „világnézeti, ideológiai zavarairól, a valósághoz való egészségtelen viszonyulásáról”; e hibákból következően a regénnyel többek között az volt a baj, hogy „az író is Gondos Dénesnek [ „apám legközelebbi regénybeli rokona...”  (II. 358.)] ad igazat, előtte is az elkövetett hiba és a középparaszt sérelme válik főkérdéssé... S ezt sugalmazza az olvasónak is. Hogyan történhetett ez meg? Nézetem szerint úgy, hogy az író kommunista tudata, amely az első kötetben általában még élt és hatott (kiemelés tőlem – H. Gy.), a második kötetben elaludt, helyesebben visszahullott a kispolgári, pontosabban a középparaszti mentalitásba, ideológiába.” (II. 307.) „A kisbirtokos paraszt: Gondos Dénes az ideál... Őt eszményíti, az ő magatartásába leheli meggyőződése minden hevét és erejét.” (II. 309.) Szabó Gyula csak 1991. szeptember 6-án olvasta el először a maga idejében példátlanul ledorongoló kritikát, majd 1998-ból visszatekintve derűs iróniával jegyzi meg, hogy „éppen a terjedelme miatt támadt az a bosszúságom, hogy egy 24 oldalas erkölcsi bizonyítványt nem lehet berámáztatni, holott akkoriban világunk jó része egy cetlinyi erkölcsi igazolást is örömmel mutatott elő, ha volt.” (II. 290.)

Különlegesen nyomatékos aktualitása van ma –  az írói érdemnyugdíjak körüli botrányos történet és az utóbbi időben folyó Földes-ügy vitájának fejleményei után – a Képek a Kutyaszorítóból Utószavát záró, korszakokat, emberi magatartásokat jellemző, 2002 januárjában megfogalmazott gondolatoknak: „A tárgyalt kor egyik legsajátabb jegye a képmutatás volt. S ha a mai távolból a korra visszanézve változatlanul megmutatkoznának a képmutatás jegyei, azok épp arra lennének bizonyságok, hogy a kor, amelytől megszabadultunk, nem enyészett el, s a mai képmutató viszonyulás a korszakhoz külön erősítené, hogy úgy korhű a kép, ahogy az olvasó szemei előtt e könyv köteteiben elvonult. Végül is ajánlom a könyvet az olvasó emlékezetébe azzal az orosz vigaszbölcsességgel, hogy Minden elmúlik, csak az igazság marad meg.” [Kiemelés tőlem – O. S. (IV. 442.)] Hát bizony, a képmutató, hiúságos hitványságok kora egészében még ma sem enyészett el, amint azt az írót élete utolsó hónapjaiban ért megalázó machinációk is igazolják.[9]

A fiatalabb és középnemzedéket nem fűzi szerves kapcsolat, élményszerű emlékezetanyag a regényfolyamban megjelenített korszak valóságához. A közelmúlt eseményeit az idős nemzedék szóbeli hagyománya, személyes élettapasztalata, emlékei őrzik. Ez a hagyomány azonban veszendőbe mehet, kihullhat a közösségi emlékezetből, a múlt ismeretlenségbe merülhet ha eseményei, tényei nem kerülnek be a kollektív tudáskészletbe, nem raktározódnak el a történelmi emlékezetben. Ennek az emlékezetnek a megteremtése, továbbadása ma a túlélőknek, az események egykori résztvevőinek – áldozatok, tettesek és szemtanúk – saját személyes felelőssége: a szembenézés vagy elhallgatás között választhatnak. Szabó Gyula e felelősség terhétől a maga – hatalmas vállalkozásokhoz szokott – mértéke szerint, teljes szabadsággal és az életművére, alkotói habitusára jellemző „páratlan tényekhez való ragaszkodásával” (Szilágyi István szavai), monumentális zárszámadásában szabadult. Olyan összetett, gazdag konstrukcióval, amely most már megkerülhetetlen alapmunka a közelmúltunk történetére a jelenből nyitható perspektívák kialakításánál. Szabó Gyula kimondatlanul is szembeszáll azokkal, akik szeretnék mihamarabb elföldelni azt a kort, amelyben megalkuvásokra, ma nem szívesen vállalt cselekedetekre kényszerültek vagy erre önkéntesen vetemedtek. Az életmű egyik vonulatának csúcsai, a Gondos atyafiság, a Gólya szállt a csűrre és a Képek a Kutyaszorítóból a legsúlyosabb érvek amellett, hogy a társadalmi méretű szenvedés, kiszolgáltatottság, nélkülözésekkel telt hosszú esztendők, kirekesztettségek, megaláztatások keservei nem hullhatnak ki a közösségi emlékezetből. E művek a fogyasztás uralmának jelen korszakában, a fenyegető társadalmi amnézia árnyékában nélkülözhetetlenek, ha meg szeretnénk szilárdítani és fenn szeretnénk tartani a reális alapokra építő, kollektív társadalmi-történeti önazonosságunkat.

[1] Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2001. I–II.; 2002. III.–IV.

[2] Idézi Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág Kiadó, Budapest. 2000. 26.

[3] Jeffrey K.Olick és Joyce Robbins: A társadalmi emlékezet tanulmányozása: a „kollektív emlékezettől” a mnemonikus gyakorlat történeti szociológiai vizsgálatáig. Replika, 1999. szeptember, 37. szám. 31.

[4] Hayden White: Mire jó a múlt? Café Bábel, 2003.1–2, Tavasz–Nyár. 19.

[5] Uo. 20.

[6] Lionel Gossman: Történetírás és irodalom. Reprodukció vagy jelentéstulajdonítás. In: Tudomány és művészet között. A modern történelemelmélet problémái. Szerkesztette: Kisantal Tamás.  L' Harmattan Kiadó, Budapest. 2003. 166.

[7] Szilágyi István: Rendtartó önpusztítás. Helikon, 2005. 2., 424. szám, január 25.

[8] Gondolunk Vincze Gábor dokumentumközléseire és két vaskos, kevésbé ismert dokumentumgyűjteményre: Maghiarii din România (1945–1955). Coordonator: Lucian Nastasă. Centrul de resurse pentru diversitate etnoculturală, Cluj, 2002.;  Maghiarii din România (1956–1968). Coordonator: Lucian Nastasă. Centrul de resurse pentru diversitate etnoculturală, Cluj, 2003. A kötetek a dokumentumokat az eredeti magyar nyelven is közlik.

[9] Vö. Szabó Gyula: Őszi számvetés. Székelyföld, 2004/12. 159–166.