Történeti hagyomány és lokális identitás Székelyzsomboron

 

Ez az írás a szelektív múltkonstrukció egy esetét mutatja be egy kis erdélyi falu példáján. 2000 nyarán Székelyzsomboron (Románia, Brassó megye) végzett terepmunkám idején[1] a hétköznapi kommunikációs helyzetekben felfigyeltem a múltbeli történetek elbeszélésének fontosságára. A múlt mélységes kútjából - a különböző időszintekről - kiemelt elemek (fókuszok) köré szőtt emlékezések uralják a többrésztvevős személyközi interakciókban a társalgást, legyen az családi ünnep, a kapuk előtti kispadokon a délutáni kiülés, vagy más, olyan szituáció, ahol erre a falubeliek között került sor. A más lakókörnyezetekben szocializálódott,  évek, évtizedek óta a faluba beköltözött zsomboriak furcsállják a gyakori,  múltat idéző narratívákat: "állandóan arról beszélnek, ami volt ezelőtt ötven- száz, vagy ki tudja hány évvel, de arról alig esik szó, hogy mi lesz itt, mit lehetne tenni, hogy holnap jobb legyen (egy "jövevény" értelmiségi véleménye - O. S.).

Alább áttekintjük melyek azok a lokális fókuszok, amelyek köré Székelyzsomboron a múltról szóló csoport-narratívumok szövődnek, majd a szelektív történelemkonstrukcióra - mint a múlt tulajdonba vételének egy esetére - mutatunk be egy példát, végül a történeti hagyomány szerepét értelmezzük a lokális identitáskonstrukciókban.

A helyi történeti hagyomány  

A hagyományt az emlékezet folytonosságaként értelmezzük  ami "nélkülözhetetlen az identitás megteremtéséhez és fenntartásához. Az énazonosság a hagyomány talaján, a hagyomány által megszentelt világ körülményei között eleve biztosított. Jóval kétségesebb viszont, hogy hagyomány híján is megteremthető-e bármiféle identitás, és megszilárdítható-e az énazonosság tudata."A faluban töltött idő alatt családi, lokális és nemzeti hagyományokra utaló zsombori példák sokaságát láthattuk, tapasztalhattuk. Miközben az emlékezők régi történeteit hallgattuk az elődökről,  személyes tárgyak, kéziratos emlékek, a múlt század közepén elkezdett verses, énekes könyvek, családi fényképek kerültek elő szekrényekből, fiókok mélyéről. A mikroviszonyok szintjén élő családi tradíciót jellemzi, hogy az emlékezők a múlt század első felében született elődökig visszamenően ismerik azok személyes sorsát, a legtöbb esetben születési-halálozási időpontokat is. De őrzik - rendszerint a lakásbelsők reprezentatív terében - a nemzet nagyjait, a nemzeti történelem eseményeit megjelenítő festményeket, a tiszta szoba falán függő képeket (Kossuth-kép, Petőfi csatába indulása, Ferenc József megkoronázása), és nemzeti jelképekkel díszített, szintén reprezentatív terekben "kiállított" tárgyakat is (pl. díszes kerámia tárgyak).

Bár izgalmas feladat lenne a zsombori  történeti hagyományt  rétegzettségében feltárni, ezúttal csak a település történeti hagyományának középszintjét, a "zsomboriság" sajátos minőségének tartalmait illetve e tartalom létrehozásának egy esetét vizsgáljuk. Meg kell említenünk, hogy bő két évtizedes terepen kutakodás tapasztalatával, ismerve néhány szomszédos falu (egy esetben részletesen, néhányban részlegesen) társadalmi kommunikációjában a múlt, a történelem elbeszélésének, mint értékminőségnek szerepét a lokális értékrendek szférájában, a székelyzsombori gyakorlat  különleges figyelmet érdemel. Itt a lokális történeti tradíciót elsősorban a kollektív emlékezés keretében kidolgozott, újra és újra előadott csoport-narratívumok jelentik. De a történeti hagyományba bele érthető a múlt eseményeinek gyakori szóbeli felidézései mellett a múlt század elején épült házak külső, homlokzati részének gondos karbantartása, vagy a negyvenes évek végétől 1990-ig nem gyakorolt, az utóbbi években rendszeresen megszervezett pünkösdi szokás, a kakaslövés, vagy a rég elporladt elődök személyes tárgyainak kegyelet teljes őrzése. Később kifejtjük, hogy nem minden zsombori lakos részese a helyi történet hagyománynak, sőt egyeseket rejtett gesztusokkal kirekesztnek e hagyományból. 

A történeti emlékezet legfontosabb fókuszai 

A fizikai tér elemei

A zsomboriak történeti emlékezetük szerkesztésében, a múlt megalkotásában a falu, a táj térelemeit éppúgy eszközként használják mint morális, kulturális, művelődéstörténeti értékeket.

A múltkonstrukcióban kéznél lévő térelemek, topográfiai helyek  közül a legfontosabb a falu fölé magasodó Várhegy és az itt álló, a tisztázatlan építési idejű (XV-XVI. század) parasztvár. A helyi történeti hagyomány romantikus, képzeletet megragadó komponense a vár feltételezett 1421. évi ostromához kapcsolódó történeti monda. Orbán Balázs szerint "ezen gyöngyét a népköltészetnek" a 19. század elején "írta le Zsombornak egyik lelkésze, úgy miként neki egy öreg zsombori gazda elbeszélte."[3] E regéről minden nemzedék körében ismert a faluban, hogy "Jókai Mór írói fantáziáját megragadta a feljegyzett legenda, és romantikus történetté formálva beépítette Minden poklokon keresztül című regényébe."[4]

A vár környéke mai idősebb nemzedék fiatalkori szórakozásainak színhelye volt, a jelen egyik legfontosabb, évente megszervezett faluünnepét, a pünkösdi kakaslövést, szintén közelében szervezik meg.

Az történeti emlékezet fókuszai a falu régi épületei, elsősorban  a domboldalba épített templom. A meghasadó kőfalakat gyakran meg kellett erősíteni, volt idő amikor egy része leégett, újra ki kellett javítani. Az emlékezések kapcsolódnak a XVII. század végétől álló lakóházakhoz, családtörténetek mozzanatait, örökségek, osztozkodások emlékeit mesélik az idősebbek. A kollektív emlékezet spontán megnyilvánulásaiban a közös összefogással épített középületekhez - malom, községháza, jegyzői lakás -  fűződő történetek viszonyulások is: a valamikor népes község gazdasági ereje utáni nosztalgia, és a jelen viszonyainak kritikája szólal meg bennük.

A faluhatár kiemelt tájelemei Várhegy, Őrhegy, a határ körvonalának földrajzi magaslatai,  a történelem homályába vesző egykori  védelmi szerepük is az emlékezetanyag része. De ahogy egy alábbi példában (tavaszi határkerülés) látni fogjuk, a faluhatár egésze lehet identitásképző tényező.

Különösen, ha ezt az idegenből érkezők is értékelik: "nagyon szép a Csere, láthatta, olyan vadgyümölcsfák vannak, azt mondták a brassaiak, jöttek ki ezelőtt az urak, hogy nem is láttunk ilyen legelőt. Nem olyan csúf, hegyes, vajegy árok van, de nem is olyan nagy árkok azok." (76  éves magyar asszony)           

Mentális elemek

Az eredet, a lakosság származásának kérdése, olyan probléma amihez Zsomboron viszonyulni kell: a falu határhelyzete az interetnikus térben, a szász eredtre utaló családnevek, építészeti motívumok, a helyi román lakosság álláspontja a falu népességének eredetéről olyan kihívó tényezők, amelyekre válaszként a hétköznapi beszédben újra és újra aktivizálódik az eredettörténet (így van ez a helyi románság esetében is). Úgy tapasztaltuk a helyiek származás-hagyományának változatai fontos identitásképző tényezők. Alább e tényezők működését több interjúrészletben mutatjuk be.

Jelen voltunk két idős magyar asszony  (háztartásbeliek földműves családban) vitáján, ahol az volt eldöntendő, hogy a XIII. században betelepülő szászok előtt voltak-e a faluban magyarok is, vagy  csak jóval később költöztek be az északi székely falvakból magyar családok. A kérdésben az egyik változat a következő volt: "A nagyanyám ő olvasta, hogy hogy lett Zsomborból Székelyzsombor. Előzőleg is Zsombor magyar volt, nem volt szász, csak azután, hogy a pestisjárvány volt, s úgy kihalt a falu, hogy nem maradt egyáltalán benne senki. S akkor volt egy asszony, aki itt maradt s akkor a szászok úgy akarták, hogy csatolják Homoródhoz s Mirkavásárhoz ezt a falut. S akkor ez az asszony felment a székelyekhez, hogy ez a falu magyar volt s ne engedjék, hogy a szászok oda csatolják. S akkor férjhez ment egy Zsombor nevezetű férfihoz, az volt a keresztneve s úgy tették hozzá, mikor idejött ez a Zsombor úgy lett a falunkból Székelyzsombor. A férfi székely volt, s Zsombor nevezetű volt .. De megelőzőleg is magyar volt, azért nem csatoltak minket a szászokhoz. De aztán a szászok jöttek ide többségbe lettek, ők is építettek ide sokat a szászok, azelőtt ilyen vályogházak voltak, nem voltak ezek a nagy szász típusra épült házak. Szászok építötték a falut, ez sokáig szász falu volt. Ide települtek, aztán ők is kihaltak Annak idején anyósomék is mind szászos viseletbe konfirmáltak. (71 éves magyar asszony).

A helyi románok a  falut és a magyarokat is szász eredetűeknek tartják: "Ez a falu szász falu volt .... én még emlékszem, hogy itt ennek a Molnár Istvánnak, amelyiknek cséplőgépje is volt, ilyen hatalmas nagykarimájú kalapja volt, úgyhogy ez a falu szász volt valamikor. Ezek a magyarok itt nem olyanok mint azok ott felfelé... bosszúállók, nem igazi magyarok, ők a szászoktól származnak és a szász rosszfélébb, fösvényebb, nem olyan mint a magyarok.(78 éves román férfi).

 "Csak azt szeretném mondani, hogy a dédapám elbeszéléseiből tudom, hogy ő Amerikában is volt, egyik legjobb gazda volt itt az utcában és ő mesélte, hogy ez a falu valamikor szász eredetű volt, nem magyar volt, hanem német. Itt ez a vár, ennek is a neve valamikor Sommenberg volt, de milyen csodák folytán, hogy történt ami megtörtént azt nem lehet tudni, a férfiak elhaltak, az asszonyok magukra maradtak és fentről a magyarok, a székelyek leereszkedtek a völgyön a hegyekről és összeházasodtak az itteni szász asszonyokkal, szolgák voltak de összeházasodtak. S így lett magyar falu. Viszont a  templom az megmaradt evangélikus templomnak".

                                                                                               (67 éves román férfi )

Interjúrészlet:

 Kérdező: Az elődök, a nagyapák ők, hogy tartották, hogy székelyek, vagy szász eredetűek?

M. A.: Hát ez nagy kérdés, nagy kérdés...

K.: Mi volt erről a véleményük?

 M. A.: Hát mi a nagyapáinktól számítva, mi inkább székelyeknek tartsuk magunkat, szinte, tudja isten, nem is akarnók elismerni, hogy elődeink mások lettek volna, szászok lettek volna. Az apák, anyák belénk nem nevelték azt, hogy szász, na de ugye, egy a vallásunk, ugye evangélikusok vagyunk, de hogy neveltek volna másra, nem, mi a gyermekkorunktól úgy tudjuk, hogy székelyek vagyunk. Magyar székelyek vagyunk...

K.: De azért volt valamilyen kölcsönhatás, mert például a régi fényképek, amiket itt a faluban láttam azokon a viselet az hasonlít....

 M. A:: Hát igen, itt is vannak régi fényképek, s mi is lássuk, ugye voltunk mi lenn az alföldön, pontosan ott is az a viselet, Ugra községben, az is ugye hetven százalékba szász község volt, s ott is a viselet az volt, amit mi csak képön látunk itteni viszonylatba...

 M. R.: Azért, mert az evangélikus egyház a szebeni szász egyházhoz tartozott, s így vallás szerint voltak elszászosodva inkább, mert ugye evangélikusok voltak, a viselet, másképpen magyarok voltak. .

M. A.: A történelöm szerint, s ahogy mi is tudjuk, mert mi is a nyolc osztályt elvégeztük, ide nem volt szász bételepülés, hanem összeházasodással történt...

M. R.: Nem volt szász-magyar vegyes házasság, Zsomboron nem...

M. A.: Hát akkor hogy kerültek ide a Lőrincök, a Halászok...

No azt se hallottam soha, pedig voltam a presbitériumba is - hogy valamikor is beszélgettek volna szászul elődeink.

(Beszélők: M. A: 73 éves férfi és M. R. 71 éves nő, házastársak )

K. Azt mondta egy idős  magyar ember itt a faluba, hogy "szászok voltunk"...

H. R.: Hát ha azok voltunk, mü már abból vagyunk egészen. Mert azt mondják, volt valami nagy betegség, pestis, olyan sokan meghaltak, hogy a dombra vitték a koporsókot, s ott prédikálták el. S azután jöttek bé még sokan ide népek, sokan: Antalok, Rigók, Szitások,  Zólyák... mind azután jöttek. De mü már csak idevalók voltunk, mert ha Molnárok vagyunk a szászoknál Müllerek voltunk. A nagyapámék tartották az alsók a homoródiakkal es a rokonságot, s osztán a Jakabok, azok es, a szászok között most es sok van Jákob, s a Halászok, azok a Fischerből... Neköm mindenütt azt es mondják, hogy szász vagyok, neköm azt mondják, hogy a Jakab Kata nannyám formája vagyok, olyan rég meghalt, még huszonkilencbe, én csak ötéves voltam.

 Mü abból vagyunk, (a szász nemzetiségből - O. S.), neköm a Traktorba es azt mondták, jött egy szász, Szászhermányból, szászul köszönt. Este volt, mondom románul neki, hogy eu nu stiu (én nem tudok szászul), hát hogy, tu nu esti ... (te nem vagy...), nem mondom, eu ungur sunt (én magyar vagyok). Csudálkozott. S még más is mondta egyszer, hogy én szász vagyok, hát mondom én nem csak az elődeim. De már dédnagyapámék se folytatták, habár dédnagyapám tudott jól némötül, mert jegyző volt, tanólta. 

Lássa-e a szászok, hogy kimentek. Ezelőtt nekünk sok jó ismerősünk volt, tudtak magyarul es, azt mondták, hogy őket Géza hozta, s most úgy kimentek. Hát itt Mirkavásár szász volt s román, de inkább nagyobb része szász, Homoród szász, Kőhalom szász, azok lefelé, azok a faluk mind szászok voltak, a románok csak olyan küssebség volt, nálunk es azok voltak, s ott es a szászok között. A szászok voltak a fők! Nem a románok, a románok ott a hegyen es laknak odaki. A templomuk es, a temetőjük es odaki van,  s a tánctermük, minden ott van. Most használják esetleg a szászokét, de a szászoknak idebé iskola, s minden volt, a templom ... Mü a szászokkal jól voltunk, a szászok ezelőtt tudtak magyarul, nagyobb része tudott, ugye magyar iskola volt, az öregök, ritka, volt, hogy ne tudjon. Szolgákat tartottak magyarokat, s még azoktól es megtanultak, még olyan is volt hogy jöttek ide magyarul tanólni, anyámnitt es volt, s apámnitt es, olyan szász legényök, hogy tanuljanak magyarul. Dolgozgattak is, de inkább nem, azok olyan jobb szászok voltak, tudja. Aztán, most utóbbszor, volt nekünk szász szolgánk. Volt zsiberti es kettő, s kacai es volt, de most csak a háború után. Ezelőtt a szászok nem szolgáltak, de most igen a háború után, de ezelőtt nem. De most őköt es erősen leszerelték a háború után. Feljöttek ezelőtt ide a táncra es a szászok, nálunk nagy divat ez a hammazó szereda. Mü azt beszéltük örökké, úgy mondtuk, hogy "felfelé" vannak a magyarok. Pedig mü es magyarok vagyunk, de mü mindörökké azt mondtuk, hogy felfelé vannak a magyarok. Az oklándiak, s az újfaliak azt mondják nekünk, hogy mü olyan szászok vagyunk. Egy jött ide Oklándról férjhez, mert vajegy van amelyik idejött, nincs sok , de van egy pár. Mész azt mondja "a szászokhoz", pedig nem vagyunk mü se szászok, csak én nem tudom, de hát méges, a vallásunk es az, valamikor kellett legyenek  Magyarok vagyunk, csak Magyarországhoz nem szakadunk." (76 éves magyar asszony)

A zsombori magyarok, ahogy az előbbi kérdezett is említette,  tudni vélik, hogy melyik családbokor ősei honnan települtek a faluba: "Almásról jöttek ide a Rigók, nagy pestisjárvány volt a faluba, kihaltak, nagyon kevesen maradtak meg és akkor úgy telepedtek be más falukból jöttek ide ... A Szitások Keresztúrról, az Antalok Alsórákosról, úgy telepedtek ide be, hogy a falu újranépesedjen. Volt nekem egy könyvem Binder Páltól, na abba említi Zsombort, hogy Zsomboron a királyföldiek hogy éltek, meg hogy léteztek és ír egy Rigó György nevezetűről 1640-ből, van egy táblázat benne, hogy akkor kik lakták a falut, abba ír egy Rigó Györgyről, akinek volt két igavonó marhája s két gyermeke. Hát abból kellett mü származzunk errefelé, amíg idáig értünk, de most már kezdtünk kifogyni. Sokféle Rigó volt, ötféle Rigó volt a faluba, úgy hogy nem voltak rokonok. A mü fajta Rigók Almásról származtak. (64 éves magyar asszony).  (Ez a családtörténeti adalék valóban szerepel Binder Pál könyvében - O. S.).

Egy másik kérdezett úgy tudja, hogy "a Rigók voltak a legelsők akik jöttek bé a faluba, s akkor a Mátyások, s a Lőrinczök, s a Pétörök. Itt úgy történt, hogy volt egy pestisjárvány olyan, hogy ötöt-hatot temettek egy nap. Úgyhogy egy pár ember maradt meg csak a faluba, azok magyarok voltak. No de osztán, hogy annyira  kipusztult akkor kezdtek béjönni a szászok, mert lakatlanná vált a falu majdnem." (61 éves magyar férfi).

Azt is számon tartja a helyi hagyomány melyek az elmagyarosodott szász családnevek.

E kérdésben a falu történetével foglakozó hivatásos történész is források hiányában csak a helyi hagyományra támaszkodhatott. "A helyi hagyomány szerint a Halász,  Molnár, Mátyás, Jakab, Lőrincz, Szász, és Tamás szász eredetűek, a Fényes és Rigó család ősei Homoródalmásról, a Fűziek Karácsonyfalváról, az Antalok Alsórákosról költöztek Zsomborra."[5]

A történeti emlékezet a falu feudalizmus kori sajátos helyzetéről is tartalmaz adalékokat: ugyanis a falu belterületét közigazgatási határ osztotta két részre. A szabadparasztok lakta rész a szász Kőhalomszékhez tartozott, a jobbágyok lakta falurész vármegyei közigazgatás alatt állott: "Zsombor két részre volt szakadva. Ott fenn ahol van a Dodo mellette van egy kert, alább volt egy kőház, addig volt Királyföldi  Zsombor s attól felfelé azok jobbágyok voltak. Azok jártak Maksára a grófnak dolgozni Háromszékre, a Buccov grófnak dolgoztak.

 A királyföldiek onnantól lefele voltak, azoknak aztán volt földjük s volt gazdaságuk, de nem valami nagyjába." (64 éves magyar asszony)

Kulturális értékek a múltkonstrukcióban

Különös értéknek tartják a helyiek, hogy Jókai Mór Zsomboron is megfordult, és az említett regét regénybe foglalta.  Fájlalják, hogy a nagy író keze írása más értékes régi iratokkal együtt elveszett az egyházi levéltárból: "A papok váltották egymást, egyik rend ment, a másik rend jött, volt valami eldugva, ki tudja, hogy mennyi idő óta ott fent a toronygombba el volt dugva és azt onnan - volt egy olyan papunk, hogy az  egy szekuristának volt a gyereke - innét el is rendezte a kutyabőrös írást s a régi vizsolyi Bibliát, hogy az egyház maradt a nagy kárral. Azt aztán bevitték a brassói levéltárba s azt mondják, hogy ott van, mint régiség őrzik, de hát ki tudja, hogy igaz-e?

S akkor Jókai leutazott ide Zsomborra, amikor azt a Minden poklokon keresztül című regényét megírta Zsomborról, hát ugye ide leutazott, s keze írását hagyta itt az egyháznak, de az is aztán elveszett innen az is... Úgy hogy az egyházunkat mindig ilyen károk érték"(65 éves magyar asszony).

A másik, a faluból Kolozsvárra elvitt művészettörténeti érték - XVI. században készült szárnyas oltár - sorsa is a köztudat része.

Az is büszkeségre és elmesélésre méltó, hogy több mint száz éve van a faluban fúvós zenekar, a ma is használt hangszereket még a Monarchia idején, Csehországból  vásárolták és az 1896-os nemzeti ünnepségek idején már használták.

A felekezetek között (evangélikusok, katolikusok, unitáriusok, ortodoxok élnek a faluban) domináns szerepe van kulturális, gazdasági tevékenység szervezésében, az evangélikus egyháznak. A köztudat része, hogy az egyház a szászkézdi, majd a Nagyszebeni Egyházkörhöz tartozott, de a több évszázados másnyelvű egyházvezetés mellett is megőrizték a falu lakói magyarságukat,  és végül többszöri próbálkozás után 1941-ben sikerült a magyar ev. egyházhoz csatlakozni.

A helyi történeti tudás része az is, hogy 1889-ben itt született Nyírő József, két világháború közötti erdélyi író.

A közeli falvak közül csak Zsomboron szokás a kakaslövés, az ünnepről beszélőknek fontos, hogy 1990 után évente minden Pünkösdkor megrendezik: "Itt nálunk megvolt egy ünnep, a kakaslövés, mü úgy mondjuk, az egy olyan szokásos ünnep volt, kakasokot vittek ki a vadászok a Várhegy oldalába, megkötték, lőtték , amikor én kicsi gyermök voltam ez megvolt. Osztán jött a kommunizmus, az osztán letörölte az ilyen ünnepököt, s akkor kilencvenbe újból kezdődött s ez máig is folytatódik. Mert ezök a kommunisták osztán átaltették volt május egyre, az ünnepöt, hogy munkásünnepnek számítson." (61 éves magyar férfi).  

A "jó gazdálkodás"  emlékezete

Az öregek nosztalgiával mesélnek egykor a szép legelőkön tartott csordákról, a lovakkal, bivalyakkal, ökrökkel tele pajtákról, jó gabonatermésekről. A közös erőforrások használatában (erdők, legelők) a régi időkben szigorú rend, tisztesség  volt: a vezetés, döntés közös és nyilvános volt.

 Nemcsak az idősek, a fiatalok is úgy tudják, hogy Zsombor volt Udvarhely vármegye egyik leggazdagabb faluja az első világháború előtti időkben. A közös erdők hasznaiból a községnek annyi tőkéje volt a bankban, hogy a kamatból fedezték a lakosság adóját: "Azt mondták anyámék, az első világháború előtt Zsombor annyira gazdag volt , hogy annyi pénze volt a falunak a bankba, hogy a falu népének mindenféle adósságát kifizették. Úgyhogy senki nem kellett adót fizessen, vagy nem tudom még mit, mert a kamat mindent fedezett. De aztán odaadták volt hadikölcsönbe s akkor elveszött az ország s pénz s minden elveszött akkor. Jó kemény község volt." (78 éves magyar férfi)

"Ezelőtt mi voltunk az első falu itt, esetleg még Szentpál volt olyan. Nekünk itt nagy erdő volt itt, adtak el egy-egy erdőt a község, s a pénzt bétették a bankba. Azt mondták 1914 előtt senki se fizetött adót, mert ütte a kamatja a pénznek. Aztán a háború alatt az elveszött ugye. Aztán csináltak az erdőből malmot, csináltak iskolát, ezt-azt. Nagy erdő volt erősen, mi el egészen Köpeccel is határosok voltunk s itt kilenc faluval kerekön . Nagy erdő volt... de most már nekünk is drágán adják a fát." (76 éves magyar asszony)

"4300 hold erdője volt Zsombornak, a falué volt az erdő azt vették az alsórákosi, vargyasi, felsőrákosi uraktól, a nép vette meg, hogy legyen, S ebből a tűzifát úgy osztották, hogy hány füttő van, mekkora  a család,  s akkor azt csak két lejes bonnal hozta, egy részt, mert része volt az erdőben..." ( 61 éves magyar férfi )

A közelmúlt történetéből  kollektivizálást előkészítő politikai viszonyok idején a falu tehetősebb gazdálkodó rétege sokat szenvedett: "ötvenkét kulák volt ebben a kicsi faluban" ezt azzal is magyarázzák, hogy "nyomták mert egyedüli magyar falu volt a rajonban" (73 éves magyar férfi).

Az "ötvenkét kulák volt a faluban" olyan toposz a kollektív emlékezetben, amelyet nemcsak azok az idősek használnak akiknek ez az időszak megélt tapasztalat, hanem a középnemzedék tagjai is.  

Morális értékek 

A morális értékekről mondott régi példázatok,  történetek rendszerint válaszok a jelen állapotaira. "Régen Zsomboron becsületes emberek laktak" - mondja egy 54 éves férfi, e kijelentés utalás a jelen morális válságára, a tulajdon bizonytalanságára, a zűrzavaros földbirtoklási viszonyokra.  (Az 1991 utáni földtulajdonba helyezés bonyodalmairól, durva érdekharcokról szóló történetekkel ismerkedtünk meg a faluban.)

A morális értékek közül a kommunikációs helyzetekben verbalizált "magyar becsület" olyan fókusz, amelynek jelentős szerepe van a magyarok identitás-konstrukciójában. Ez a morális toposz,  a történeti-politikai erők külső nyomására adott lokális válaszokban gyökerezik. A köznapi beszédben gyakran felbukkanó, a legkülönbözőbb helyzetek, viszonyok értelmezésére használt "magyar becsület" fogalma feltehetően nem helyi, hanem a nemzeti diskurzusból átkerült értelmiségi konstrukció. Eredetét az egyházi Emlékkönyvben véltük felfedezni: "noha idegen egyházi fennhatóság alatt testvértelenül kellett is éljünk, nem szennyeztük be sem a magyar becsületet, sem nem szégyenítettük meg a mi hitünket. Megmaradtunk mindnyájan magyaroknak és evangélikusoknak"- jegyzi fel az evangélikus lelkész amikor az egyházközség 1941 júl. 1-én a tiszai Evangélikus Egyházkerület kötelékébe került.

A fenti elemek és az ezek köré szőtt történetek a faluban szocializálódott felnőtt lakosság tudásának részei a lokális identitás építésében. Ismeretük a lokalitás-élménynek része, elmondásuk nemcsak a lokális identitásképzésben fontos, hanem a társadalmi identitás kifejezésének eszköze is. A véletlenszerűen fennmaradt írott források, tárgyak, műkincsek valamint a földrajzi tér mint referencia tényező azonban szelektíven használhatók fel. Előfordulnak olyan elemek, elemkészletek, amelyek bár megtörténtek, vagy léteznek, nem részei  a  közösségi emlékezetnek. Pontosabban nem kerülnek az emlékezet fókuszába,  sok esetben a múlt emlékei között válogatók szelektáló munkája következményeként.

A múlt szelektív megszerkesztése 

A továbbiakban a zsombori múlt szelektív megszerkesztésének egy példáját mutatjuk be.        Az eseményre a Székelyzsombori Falunapok keretében került sor 1993 májusában. Egy előző írásunkban részletesebben beszámoltunk a három napos rendezvény forgatókönyvéről. Az ünnepi események sorozata május 28-án ökumenikus istentisztelettel kezdődött, 29-én határkerüléssel, emléktábla avatással (Nyírő József emlékére) és a falutörténeti forgatókönyv bemutatásával folytatódott, majd a harmadik nap ünnepi istentisztelet, Úrvacsora osztás és délután a kakaslövés és majálisolás következett.[6] 

A történeti emlékezet és a lokális identitástartalmak felfrissítése, gazdagodása szempontjából a három nap alatt két fontos eseményre került sor.

Az első nap délelőttjén egy régi szokás, a tavaszi határkerülés szimbolikus felidézését szervezték meg. A  határkerülés felidézése sematizált, expresszív aktus volt. Többségében a faluba hazalátogatók kis csapata kereste fel a faluhatár szimbolikus jelentésű  helyeit, a Várhegyen a várat és az Őrhegyet, itt van a határ legmagasabb topográfiai pontja, a régi időkben innen kémlelték az ellenséget. A helyi történelem szakértője, a megyeszékhelyen élő tanító (a továbbiakban: Narrátor) a várudvaron előadást rögtönzött a vár történetéről. A határkerülés a Narrátor elmondása szerint "nem hasonlított teljességében a hagyományos határkerülőhöz, mivel ezt nem lehetett olyan formában megszervezni. Az teljesen más formában zajlott le annak idején, két ökrös szekérre fölcsomagoltak ételt, italt, és a falu elöljárói elindultak körüljárni a határt: ahonnan elindultak, két nap múlva ugyanoda jutottak vissza. Minden határhalomhoz eljutottak, és ugyanannyi elöljáró lévén, ahány határhalom volt, minden elöljárót ráfektettek egy-egy határhalomra, és talán jelképesen elfenekelték, mindezzel azt célozva, hogy az illető elöljáró vigyázzon, és emlékezzen arra a határhalomra, amelyiken őt jól elfenekelték". 

Aznap délután az emléktábla avatás következett, majd az ünneplő tömeg a kultúrotthonba vonult, ahol a falutörténet felidézésére került sor. Ez a többszereplős konstrukció (a Narrátor és nyolc fiatal előadása volt a régi bútorokkal berendezett színpadon) kb. másfél órát tartott. A Narrátor a bevezetőt és a dokumentumrészleteket összekötő szöveget olvasta, a fiatalok az írott történeti forrásokból válogatott részleteket. A  30 gépelt oldal terjedelmű szöveg válogatása, összeállítása jórészt a Narrátor munkája volt.

A Narrátor falutörténeti visszapillantó céljának definiálásával indította mondandóját: "olyan személyeket próbálunk jelképesen felidézni, akik tagjai voltak az egykori faluközösségnek, és mulandó életükkel tettek Sombor, Sommerburg, Szászzsombor, Jimbor vagy Székelyzsombor megmaradásáért... Értük és általuk, magunknak és magunkért próbálunk egy olyan hidat teremteni a múlt és jövő között, amely a biztonság, az egymásra találás és az együvé tartozás jelképeként magasodjon jelenünk fölött."

A felolvasott szövegben megszólaló első ős, egy öreg esküdt 1453 május 31-én  a Szebeni Tanácsban képviselte a falut, majd 1488-ból egy káplán és oskolamester vallomása következett.

Dokumentumrészletek hangzottak el még XV-XVII. századi határperekről, a szabadparasztok mellé betelepített jobbágyokkal folyt földvitákról, a falu társadalmi gazdasági életét -  a gyermeknevelés, házastársi kötelességek, viselkedési szabályok, tiltások, szankciók, rokoni kapcsolatok, ünnepek rendjét - szabályozó egyházi artikulusokból és a széki főtisztek rendeleteiből az 1559, 1667 és 1720. évekből.

Adalékokat tudhatott meg a hallgatóság a családnevek eredetéről, az egykori  folnagyok (faluvezetők) vallomásai alapján adatokat a falu vagyonáról, a gazdálkodásról  (az 1713-as összeírás, az 1765-ben püspöki rendeletre végzett népszámlálás adatait).

Majd  időben nagyot lépve következtek a XIX. század második felétől a lelkipásztorok feljegyzései: 1877-ben elkezdett, az egyházi irattárban ma is megtalálható Emlékkönyvből, amelyet a XX. század közepéig vezettek.[7]

Elhangzott teljes terjedelmében az 1838-ban feljegyzett XV. századi rege "a vért szomjuhozó ragadozó pogánycsordá"-ról, a vitéz székely  főemberről akit "bár oroszlán módjára harcolt... számba nem vévén a testéből csordogáló vért" a "csecsszopónak sem kedvező ellenség" fogságba hurcolta, ahonnan "kellemetes szép" mátkája szabadította ki kalandos körülmények között.

A várral kapcsolatos rege után adalékok következtek a XIX. század végének  zsombori oktatásáról, helyi építkezésekről,  felolvasásra került az egyik középítkezést támogató családok listája. Majd egy másik névsor következett, a két háborúban elesetteké, mert: "Zsombor népe, éppúgy mint bármely más helység, nemcsak a közjót előmozdító jószívű adakozók névjegyzékét tartja tiszteletben, hanem szíve mélyén őrzi azoknak a nevét is, kiket az első és második világháború magával ragadott. A hősi halált halt falusfelek tiszteletére emléktáblát állíttatott az evangélikus templom oltára elé."

Majd a falu kulturális értékeiről, sajátos építkezési stílusról, a már említett szárnyas oltárról született írásokból következett rövid válogatás: "A magas homlokú házak lénia egyenesen sorakoznak. Egyéni, de a vidékre jellemző építészeti stílusuk bámulatra méltók. A homlokzati ornamentáció, az építés idejét jelölő évszámok, az építtető neve, a tetőzeti kakasok és más építészeti díszítőelemek már egymagukban turisztikai érdekességnek számítanak... falunk büszkeségét jelenti az a műtörténeti szempontból ritka alkotás, mely "a székelyzsombori szárnyas oltár" néven vonult be a szakirodalomba. A XVI. században készült művelődéstörténeti és művészi értékű oltár a kolozsvári Bánfi Palotában van kiállítva."

Végül részlet következett a századfordulón a falu nyelvjárásáról írt cikkből (Horger Antal: Magyar Nyelvőr 1904. október.), és a falu díszítőművészetéről.

A több mint öt évszázadot átfogó emlékeztetőben a forrásokból kiragadott részletek alapján, az időben egymástól távoli eseményeket idéző falutörténeti epizódokat narrátori szövegek kapcsolták össze. Befejezésként elhangzott, hogy falu megmaradásáért cselekvő nagyszerű elődök példáját a jelen zsombori népének tettei - vagyis 1993-ban jelenként értelmezett időszak, az 1989-es kultúrház építés - méltó módon koronázzák meg: "És akkor jött a hír: valakik, valahol halára ítélték a falut, a mi szülőfalunkat. Talán ez volt az a döbbenet, amely a kezdeti kétségbeesést konoksággá, a megsemmisülés érzését a megmaradás ösztönévé változtatta. Az emberek keze újra egybefonódott, hitük visszatért, egymásba vetett bizalmuk felerősödött. Ismét összedobták garasaikat, és akkor, amikor mások és máshol romboltak, akkor ők itt építettek, mintegy megcáfolva a rombolók szándékát. Házat építettek, a kultúra házát. Azt a házat, amelybe egybe gyűlve, itt és most, itthon maradottak és hazatértek egymásra találunk. Jelképnek kell tekintenünk ezt a házat: az örök mécsesként lobogó székelyzsombori szellem jelképének."

A fenti narratívum többszereplős konstrukció volt: ünneplőbe öltözött fiatalok személyesítették meg az egykori elődöket, a régi korok hangulatát felidéző zene, bútorok, félhomály gyertyafény és más expresszív aktusok keltették a múlt méltóságát, nagyszerűségét. A szimbolikus konstrukcióban adaptációkra is szükség volt: a négy-ötszázéves forrásokból idézett részleteket, neveket a résztvevőknek érthető nyelven kellett megfogalmazni, időben elrendezni,

1993 május 29- én a kultúrotthon nézőterén helyett foglalók egy bemutatott kultuszt láthattak, a múltnak egy megszerkesztett képét. Közösségi produkció volt, az előadók ugyan úgy részesei voltak mint a hallgatók. Olyan múltat mutatott fel, amivel lehetett azonosulni, aminek a folytonosságát a faluban élők és elszármazottak egyaránt vállalhatták, és amelynek részesei is lettek. 

Felejtésre ítélt történetek 

Az alábbiakban arra hozunk fel bizonyítékokat,  hogy a fenti, szelektíven szerkesztett, pozitív szemantikájú események válogatásából komponált múlt mellett, egy másik múltról is lehetne beszélni. Terepmunkánk idején felfigyeltünk arra, hogy miközben a helyi történeti narratívákban a település történetéről a XV-XVI. századig visszautaló múlt-konstrukciók beszélnek,  nem találtunk az 1848-49-es eseményekre utaló egyetlen adalékot sem. Noha ekkor a falutól nem messze is hadi események zajlottak, 1848-49. vonatkozásában teljes helyi amnéziát tapasztaltunk. Ennek magyarázatát akkor értettük meg, amikor az evangélikus egyház Emlékkönyvében az alábbi feljegyzésre bukkantunk: "A legutolsó Nemzeti függetlenség harca alatt 1848 és 1849-dik években azonban Zsombornak - már fekvésénél fogva is - nagyon súlyos volt a helyzete, az egymás ellen életre halálra küzdő felek közé lévén ékelve. Nagyon sokat is féltek és aggódtak a szegény lakosok, hogy falujuk végképpen elpusztul, mivel Kőhalomszékhez tartozván, az ottani széktisztségtől vett parancs folytán, kénytelenek voltak a magyarok ellen ők is táborba szállani, miáltal a szomszéd székely atyafiaknak felette nagy haragjukat vonták magukra. Azonban az Isteni gondviselés megőrizte a falut e nagyon veszélyes időkben is a pusztulástól. Midőn 1848-ban Karácson előtt a Rika tetején vívott csatában a magyar sereg megverte Haite osztr. csász. csapatvezérnek legnagyobb részben lándzsásokból álló seregét és azt szétoszlatván bevonult Zsomborra, a falunak és a lakosságnak semmi baja nem lett, de hadisarczul 1004 (:ezernégy) forintot és 13 darab ökröt kellett fizetnie. Isten óvja a községet és az egész hazát több oly szomorú időktől, minők e forradalmi két év alatt voltak![8]

A múltnak ez az epizódja később nem volt alkalmas a lokális identitást erősítő szimbólum képzésére. Nem lehet a történteket ünnepelni, emlékhelyet avatni, kopjafát állítani, évente megemlékező szertartásokat végezni. 1877-ben még feljegyezte a helyi lelkész, mint közelmúltnak, a saját, vagy a helyiek emlékezetében 18 év múltán még élő emlékét.[9] De olyan időszak következett, amikor a  nemzeti "történelmi emlékezet szimbólumainak folytonos sulykolása  az élet megannyi területén a  századforduló évtizedeiben vált általánossá és túlontúl megszokottá."[10] Ekkor a zsomboriak 1848-as szereplése nem volt pozitív történet, el kellett felejteni.

Ugyancsak feledésbe merült, hogy a lelkészek feljegyzései szerint bizony voltak a faluban akik loptak, sőt az Emlékkönyvben olvashatóan az a példátlan eset is előfordult, hogy az egyház javaiból: a templom falainak megszilárdítására vásárolt, vasrudakat emelték el, "nevük említésére is méltatlan" de kétségkívül helyi lakosok.

Azt se volt értelme a pozitívnak szánt múltkonstrukcióba beleszőni, hogy az Emlékkönyvben lévő feljegyzések szerint a  XIX. század végén Monarchia különböző börtöneiben egy időben több zsombori lótolvaj is sínylődött.

Továbblépve az időben, 1915-ből az alábbi feljegyzés olvasható: "A régi erkölcs sokban hanyatlott. vallásosság, templombajárás csökkent. Többé nem az a szíves nép, ki volt régente. Önzés irigykedés vett erőt rajta. Gyakoriak a lopások is, kisebb kerti lopást és majorságlopást kell érteni. A szülők kevés gondot fordítanak gyermekeik vallás erkölcsi nevelésére. Az ifjuság nagy mértékben látogatja a kocsmákat, táncmulatságait is ott tartja. A papnak valamit ajándékba vinni, mi ez előtt annyira szokásos volt, ritka mind a fehér holló ... "  Elképzelhető, hogy e szokás elmaradása is befolyásolta  a falu lakóinak erkölcseit a századelőn ily sötéten látó lelkész véleményét. "Nagyon szomorú dolog azonban a kocsmázás irtózatos szokása, mely valósággal átka e népnek" - olvasható a folytatásban. "Mértéktelenül isznak és ez sokszor a munkától is elvonja, másrészt óriási anyagi kárt is okoz."

A mai emlékezők szerint is Zsomboron a kocsma a társadalmi élet fontos színtere volt a XX. század első felében. Egy 55 éves férfi elmondotta, hogy gyerekkorában még szokás volt a férfiak reggeltől estig tartó kocsmázása, ez annyira elfogadott időtöltés volt, hogy a feleségek ebédet is odavitték a kocsmában - az egyik legfontosabb helyi fórumon - társalgó férjeknek. De az idős emlékezők - a jelen tapasztalataihoz  viszonyítva - kiemelik, hogy az akkori kocsmázásokban a társalgás volt fontos, az alkoholfogyasztás mértékletesebb volt mint ma, és egyenlő korrekt viszonyok voltak "szerre vásárolták a féldeciket, mindenki, amikor rákerült a sor."

A lelkészek kritikus feljegyzései a falu társadalmi életéről a század közepéig folytatódtak

1956-ban: "Szinte irtózattal kell megállapítanunk, hogy a gyülekezet közerkölcs szempontjából egyre jobban hanyatlik. A szívek megkövesedtek, a nemes tiszta érzelem mind jobban elvegyül a kíméletlenség, az egymás iránti irigykedés posványában s - borzalom - ez természetesnek mondatik."

            A fennebb idézett történetek, társadalmi viszonyokról írott feljegyzések természetesen nem kerültek be a  faluünnepen felolvasott történeti forgatókönyvbe. A forgatókönyvet összeállító helyi elit tagjai - akárcsak a hivatásos történészek  - válogattak forrásaik közül, szempontjuk az elképzelt múlt dokumentálása volt. A töredékesen fennmaradt forrásokban megtalálták az ehhez szükséges eszközöket. A falutörténeti forgatókönyv a múlt és jövő, a rég elporladt zsomboriak és a jelenlevők közötti kapcsolat megteremtéséért született, a Narrátor szövege szerint: "értük és általuk, magunknak és magunkért próbálunk egy olyan hidat teremteni a múlt és jövő között, mely a biztonság egymásra találás jelképeként magasodjon jelenünk fölé. Három pilléres ez az építmény: egyik pillére legyen anno 1453, közbeeső pillére legyen 1993, a harmadik pillére legyen az a tartóoszlop, amelynek alapját a jövő nemzedék talán itt és most rakja le."

A Narrátor a falunapok céljáról és eredményeiről az ünneplés után a brassói tv magyar adásában a következőket mondotta: "A Zsomboron született, ott élő, vagy eltávozott falusfelek találkozása ez a három nap. Egy olyan találkozás, amely az egyűvé-tartozás, és az egymásra találás érzését és annak örömét tolmácsolná mindenki számára. Egy olyan találkozás, amely a szórakozáson túl valami lényegeset is nyújt a jelenlévők számára, éspedig kulturális vonatkozásút. Ha már egy kultúrháznak az avatóünnepségére is egybegyűlt a közösség, akkor természetesen fontosnak tartottuk, hogy végigvezessük ezt az egybegyűlt közösséget, végigvezessük a székelyzsombori szülötteket a falutörténeten. Ez egy fordulópontot jelentett mindenképp a falu életében, éspedig az önismeret útján, ugyanis megismerni önmagunkat, ez nagyon lényeges, felismerni magunkban a másságot, megismerni mindazt a jegyet, ami tulajdonképpen ezt a másságot szolgáltatja, ez is nagyon fontos. Reméljük, hogy a Székelyzsombori Napok egy olyan folyamatnak az elindítását jelentette, amelyet megismételve, természetesen nem ugyanebben a formában, hanem változatosabb formában, mindenképp nagyon sokat nyújthatunk a faluközösségnek. Talán ennek a folyamatnak a második pontja lenne, a nyár folyamán Székelyzsomboron megszervezendő diákmunkatábor létrehozása. Egy olyan munkatábor létrehozása, ami tulajdonképpen a falu műemlék értékű épületeinek a megtisztítását, a vár udvarának, környékének megtisztítását célozná. Aztán hogy mi következne ezután, arról talán az elkövetkezőkben többet tudnánk mesélni". 

            Bár azóta többször megfogalmazódott a szándék, 1993 óta nem rendeztek Székelyzsombori Falunapokat. 

Összefoglaló értelmezés 

            Mielőtt a fennebb elmondottakat értelmezni próbálom szükséges néhány szociológiai tényre és mentális sajátosságra utalnom, amelyeknek megítélésem  szerint szerepe van a zsomboriak emlékezési gyakorlatában: az emlékezet anyagának kiválasztásában, megformálásában, aktualizálódásában. A mai valóság: a társadalmi viszonyok, morális értékek, gazdasági helyzet és a történeti hagyomány közvetítette virtuális valóság között mély szakadékot tapasztalnak a zsomboriak. A ma emlékezőknek a "régi" falu - amelyhez részben élettapasztalatukkal, másrészt mások emlékezete, (beleértve most az írott emlékeket is ) alapján kapcsolódnak - és a település mai gazdasági, foglalkoztatottsági, demográfiai viszonyai között nagy különbségek vannak. Ez röviden szólva  azt jelenti, hogy megszakadt a múlttal való folyamatosság.

            Székelyzsombor leszegényedő, depressziós térségben fekszik.  A település1968 óta elveszítette önálló községi státusát, a román többségű Homoród községhez tartozó egyik falu. Az aktív lakosság körében nagy a munkanélküliség. A fiatalok között - vannak köztük városról hazaköltözöttek is - sok a kényszer-gazdálkodó. A mezőgazdasági termelés a családok többségének nagyon szerény jövedelmet jelent. Az 1941. évi népszámlálás óta a lakosság kb. 60%-kal csökkent. Különösen a kollektivizálás (1950) után  változtak a demográfiai viszonyok, elindult a városra vándorlás. A falu 500 fő körüli lakosának 13,5%-a más településekről költözött Zsomborra. A beköltözők között van néhány román nemzetiségű személy is. Az utóbbi években a cigány lakosság - ezek többsége szintén beköltöző - gyors szaporodása is nyugtalanságot kelt a magyarok körében.

            A helyiek a beköltözőket nehezen fogadják be. Évtizedek múltán is "Megjegyzik, meg, hogy nem tősgyökeres zsombori..." A földek visszaadásakor különösen élesen merült föl, hogy ki a "valódi" zsombori és ki nem. Volt akitől gyűlésen a földigénylést (amit törvény szabályozott) azzal az érvvel tagadták meg - hiába élt évtizede a faluban - hogy "Te hallgass, mert te nem vagy zsombori....Hogyne volna neked földed, te hoztad Oklándról a hátadon, ilyent is mondtak. Te el akarod venni az én földemöt, hát olyan jövevény nem jött be a faluba senki mint Te..." (66 éves asszony).

            A faluba költözött értelmiségiek szerint a gondolkodásmódot, beállítódásokat konzervativizmus jellemzi. Nehezen fogadják el a változásokat: pl. sok rábeszélésbe került a vízhálózat építésekor a lakossági támogatás (nem  is az anyagi) megszerzése.[11]

A szokás hatalma a későbbi években sokat veszített erejéből. Mint általában a kelet-európai falusi társadalmakban Székelyzsomboron is az utóbbi évtizedekben  "megszűnt a vérségi viszonyok, a patriarchális függésrend, a konzisztens erkölcsi törvény szabályozó hatása, és megbomlott a települések közös érdekmotívumainak hajdanvolt relatív egysége is."[12]

            A jelen viszonyait az idősebb nemzedék morális válságként értelmezi: "Sokat változott a világ a mi fiatal korunk óta, de nem jó felé. Annyi tolvaj-gazemberséget mint most én soha nem hallottam. Egy-két mezei tolvaj volt ezelőtt is, de a nép becsületes volt"- mondta egy 80 éves férfi.

A fenti tényezők összhatása, hogy a lakosság jelentős csoportjaiban állandósult a bizonytalanság, veszélyeztetettség érzése.

            A belső szociális feszültségek, érdekviszonyok, az etnikai megosztottság ellenére a falu társadalmát kollektív alakzatként értelmezzük. Nemcsak lakóközösség, hanem önszerveződésre is képes, ha nem is oly mértékben mint az emlékezetben élő régi falu idején. 1990 óta közmunkával építkeztek, önerőből megszervezték a kábel tv hálózatot, közösen  mezőgazdasági gépeket vásároltak. Veszélyeztetett helyzetben, külső kényszerekkel szemben néha még egységesen is képes fellépni a lakosság többsége.[13]

            A szocálpszihológia megállapította, hogy mindenfajta  kollektív alakzat, "csoport, közösség sajátos jellemzője, hogy szüntelenül az adott csoport létére és történetére reflektáló narratívumokat alkot, majd a folyamatos felidézések és újraközlések során variálja-stilizálja őket, tartósan rögzítvén az elbeszéléseket a kollektív emlékezetben és a hagyományban."[14]

            Akárcsak az egyén, a kollektív alakzatok, vagy az ezekbe szerveződött csoportok  is szükségét érzik, hogy felidézzék, aktualizálják a jellegzetes , identitás - minősítő, csoport-elbeszéléseket. Újra és újra el kell mondani az eredettörténeteket, a régi dicsőség egyes epizódjait E történetek funkciója a csoport határainak, - a csoporthoz tartozó személyeknek körének -  kijelölése. "Az elbeszélések érvényességi köre - vagyis a megosztás társadalmi határai - egyúttal a csoport határait is kijelölik".[15]

            Az elbizonytalanodó helyzetű csoport belső kényszere identitásának újra - és újra definiálása. Ennek eszközei a szimbolikus tartalmakkal, utalásokkal telített narratívumok. Aminek nem részese a jövevény mert nincs lokális múltja, ki van zárva ebből a hagyományból.

            De a múltból bármit nem lehet elmesélni. A pozitív önképre vágyó ember, a sikeres identitásépítésre törekvő csoport nem azonosulhat lótolvajokkal, az ellenség mellett harcolókkal, hadisarcra kötelezettekkel, vagy a naponta kocsmázókkal.

            Ezért amikor a  "az elbeszélések szelektálásával és megformálásával, majd újabb és újabb felidézésével mintegy szüntelenül életre beszélik és elevenen tartják a csoportidentitást, s betáplálják a kollektív emlékezetbe"[16] a csoport tagjai természetesen elfelejtik a múlt kellemetlen epizódjait.    Ugyanígy felejt a pozitív múlt megszerkesztését morális kötelezettségből vállaló elit is. Olyan konstrukcióval akarja helyreállítani a múlttal megszakadt folyamatosságot - és saját viszonyát a csoporttal - amellyel egyaránt azonosulhat az identitásépítő csoport és a múltszerkesztő elit

Alapvető eszménye a folytonosság, az azonosulás a vállalható múlttal, eszközei változatosak, lehetnek kulturális értékek, kiválogatható dokumentumrészletek, vagy a földrajzi táj elemei.

---