Kormányzati fejlesztések a Székelyföldön, 1940– 1944

A második bécsi döntés után a Magyarországhoz visszacsatolt erdélyi területek gazdasági, társadalmi felemelésére, a gyors szemrevételezés és helyzetértékelés[1] után, széles körű fejlesztéspolitika bontakozott ki.

Az Erdélybe irányuló beruházások indítéka nem csak a gyakran hangoztatott "történelmi jóvátétel", amelyre e viszonyulás jegyében a visszatért terület lakossága jogosult volt. Jóllehet ez a beállítódás is markánsan jelentkezett a közéletben, a kor közgondolkozásában – az ország területi fejlettségi különbségeinek kiegyenlítését, az "országrendezést" kormányzati feladatnak tekintették. A területfejlesztés mai szakemberei úgy látják, hogy a két világháború között a területi fejlettségi különbségek dokumentálását tudományos kutatások alapozták meg. Teleki Pál és tanítványai lerakták a területfejlesztés elméleti alapjait, Magyary Zoltán a fejlett nyugat-európai országok válságkezelő gazdaságpolitikájának ismeretében az országrendezés kérdését elsőnek vetette fel, és kormányzati funkciónak tekintette. A harmincas évek közepén a tudatos országrendezés gondolata a Gömbös-kormány programjában, a Nemzeti Munkatervben bukkant fel.[2]

A visszacsatolt terület helyzetével ismerkedő szakírók, politikusok, – de az erdélyiek egy része is – úgy vélekedtek, hogy Magyarország egy elmaradott, társadalmi, gazdasági, szociális gondokkal küszködő területrésszel gyarapodott.

A mezőgazdaságban "ezeken a területeken nagyobb volt a súlya az őstermelésnek a trianoni területtel szemben... a területi visszacsatolás egyik következménye: országos szinten 60,7%-ról 50,6-ra csökkent a szántóterület aránya, 12,3%-ról 20,7%-ra emelkedett az erdőterület."[3]

 A mezőgazdasági termelésben jellemző a szétaprózott birtokszerkezet, elmaradott termelési kultúra és az alacsony termésátlag. A gabonaneműek hektáronkénti termésátlagai a trianoni Magyarország területén és Erdélyben az első világháború előtti és az 1936– 37. évi adatok alapján az alábbiak:[4]

	búza	rozs	árpa	zab	kukorica (q)
Erdély 1910– 1913	10,8	10,6	13,9	12,5	19,8
Erdély 1933– 1937	10,4	10,00	10,4	9,7	11,2
Magyarország 1936– 37	13,3	11,3	13,5	12,2	18,5

Látható, hogy a mezőgazdasági termelés színvonala Erdélyben a két világháború között visszaesett. (Megjegyezzük, hogy nem egész Erdély területén: Vita Sándor A Székelyföld önellátása c. tanulmányának adatai szerint a barcasági szászok termésátlagai, a gabonaneműeknél – a kukorica kivételével – meghaladták a magyarországi átlagokat is).[5]

A harmincas évek végére a döntően rurális térségben "az alacsony termelési színvonal és a terményárak következtében a mezőgazdasági lakosság életszínvonala egész Erdély területén, de főleg a Székelyföldön tovább süllyedt, s bár szakszerű üzemstatisztikai felvételek nem készültek, szakértők véleménye szerint egy 3-4 holdas kisbirtok évi jövedelme 15 000 lejnél, vagyis kb. 500 pengőnél többre nem lehet értékelni".[6] E megállapítás időszakának mezőgazdasági napszámbéreit figyelembe véve, egy ilyen kisbirtok 500 pengős évi jövedelme kb. 55-60 napszámnak felelt meg.[7]

Az agrárszakemberek szerint a növénytermesztésben a "legfőbb hiba az, hogy a gazdák nem rendelkeznek megfelelő vetőmaggal...  a rét és a legelőgazdálkodásról csak a legrosszabb véleményt mondhatjuk... a gyümölcstermesztés külterjes, szántás és trágyázás nélkül a védekező permetezést nem ismerve. Az állattenyésztésben szükséges a fajtajavítás és az állatorvosi szolgálat megszervezése." [8]

Az erdélyi ipar helyzetének elemzői is elmaradottságot, fejletlenséget állapítottak meg. A 100 km˛-re jutó gyárak átlagos számát tekintve a trianoni terület és a visszacsatolt részek helyzete a következő volt:[9]

Trianoni Magyarország	Felvidék	Kárpátalja	Erdély	Délvidék
4,30– 4,42	2,21	0,9	1,14	2,80

A kis- és nagyiparban az üzemek és alkalmazottak száma, valamint a termelési érték szerint a trianoni terület és Erdély adatai 1940-ben az alábbiak (a %-os arányszámok a két országrész részesedését jelzik Magyarország 1941. évi mutatóiból):[10]

	Trianoni Magyarország	Erdély
Üzemek száma	192 315	29 224
%	73,6	11,2
Ezer lakosra jutó üzemek száma	20,6	11,4
Alkalmazottak száma	718 633	67 281
%	81,6	7,6
Ezer lakosra eső alkalmazottak száma	77,2	26,1
Termelési érték	5 621 630	316 859
%	85,4	4,8

Az erdélyi politikusok szerint is az itteni "magyarság gazdasági képe egészségtelen", a kisipar tönkrement. Ennek a helyzetnek egyik okát, a gyáripar térhódítása mellett az elmúlt időszak etnikai alapú gazdasági diszkriminációiban látták: "Az erdélyi városok híres kisipara elsorvadt, és művelői tízezres tömegekben vándoroltak át az ókirályságba. Az itt maradt iparosság az igazságtalan adóztatás miatt, s minden hitellehetőség hiányában elszegényedett, iparengedélyét tömegesen adta vissza, s jelentős tömege kontárként vagy alkalmi munkákból tengette életét."[11]

A Székelyföld társadalmi-gazdasági helyzete a visszacsatolt erdélyi területen belül is egyike  a legrosszabbaknak.

Székelyföldön a korabeli közéleti, politikai nyelvezetben gyakran használt "négy székely megye": Maros-Torda, Csík, Háromszék és Udvarhely megyék területének gazdaság- és társadalom-földrajzi viszonyait értjük, itt élt a visszacsatolt észak-erdélyi lakosság 28,7%-a.

A magyar népesség megyénként a következőképpen oszlott meg:[12]

Megye	Összes lakosság	Magyar nemzetiségű lakosság
	733 397	%
Csík	72 246	87,6
Háromszék	142 401	93,9
Maros-Torda	301 093	61,5
Udvarhely	117 657	97,3

A Székelyföld települései a korabeli közigazgatási beosztás szerint az alábbi típusokba tartoztak:[13]

Törvényhatóságú város	Megyei város	Nagyközség	Kisközség	Kültelki lakott hely
1	6	92	411	480

Jelentékeny társadalomszerkezeti változások vizsgálatunk időszakára az 1910-es népszámlálás óta nem következtek be. Ekkor a fő foglalkozási csoportok arányai megyénként a következők voltak:[14]

	Csík	Háromszék	Maros-Torda	Udvarhely
	%	%	%	%
Mezőgazdaság	72,1	64,8	72,5	76,4
Ipar, bányaipar, forgalom	17,7	24,8	17,3	14,9

A döntően mezőgazdasági termeléssel foglalkozó lakosság jövedelmi viszonyait meghatározta, hogy a "három székely megyében az átlagos birtoknagyság 1,7 hektárt tett ki, míg ez a szám az öt hektáron aluli birtokosoknál 0,9 hektárra süllyedt, vagyis oly csekély terület, amelyen többet tervszerűen gazdálkodni nem lehet".[15]

Vita Sándor a harmincas évek közepén megállapította, hogy a Székelyföld évente 33 742 tonna gabona-behozatalra szorul. 1925– 1935 között a szarvasmarha-állomány átlagosan 5500 fővel csökkent, a sertésállomány ugyanaz idő alatt 76 584-ről 52 144-re esett vissza.[16] Vita elemzése szerint a székelyföldi "művelési módok és az elért eredmények nemcsak a közép-európai gazdálkodás mögött maradnak el, hanem Kelet-Európa legfejlettebb kisgazdaságait, a barcasági szászok gazdálkodását sem közelítik meg".[17]

Az 1941. évi  népszámlálás iparstatisztikai eredményei azt mutatják, hogy a Székelyföld iparosodottsága is messze elmaradt az országos átlagtól. Míg az egy üzemre eső termelési érték országosan (1000 pengőben) 7,29, addig, együttvéve Csík (1,85), Háromszék (2,56) és Udvarhely (2,04) megyék átlaga 2, 15.[18]

A Kolozsváron megjelenő Hitel egyik cikkírója szerint a székelyföldi gazdasági helyzetre jellemző, hogy "nincs tőke, nincs ipar. A székely vidékek ma alig bírnak valamit eladni, de ugyanakkor rá vannak utalva a bevitelre, ruházkodási, közhasználati és élelmi cikkekben egyaránt... Nincs nagybirtok, nagytőke és nagyváros. (Csak a szegénység nagy.)"[19]

 A szociálpolitikai kérdések szakértői szerint a legsúlyosabb társadalmi problémák az alacsony életszínvonal és a munkaerő fölösleg.[20] Az új államkeretek közötti társadalmi feszültségek egyik fő tényezője – a dél-erdélyi területekről áttelepülők problémája mellett – az, hogy a "Székelyföld népfölöslege évente 3-4 ezer lélek, mely eddig Brassó, Medgyes, Szeben, Temesvár gyáraiban és az Ókirályságban talált elhelyezkedést, a bécsi döntés után tömegesen tódul vissza szülőföldjére.[21] Egy diplomata becslése szerint 1940 őszén a Székelyföldre "körülbelül 25 000 kereső került vissza a régi királyságból... akik ott jól kerestek, viszont most otthon és munka nélkül állnak."[22] Az elmaradottságot, szegénységet jelzik a népegészségügyi mutatók is. Gyakoriak a fertőző betegségek, a negyvenes évek elején az Országos Közegészségügyi Intézet marosvásárhelyi kirendeltségének vizsgálatai szerint a négy székely megyében – különösen Csíkban – igen nagy, majdnem negyvenezerre tehető a vérbajosok száma.[23] Belső-Erdélyben (Körösvidék és Bánság nélkül) magas a csecsemőhalandóság.[24] A székely megyék közül az 1 éven alul elhaltak és a gümőkorban elhaltak arányszámai szintén Csíkban a legmagasabbak.[25]

SZÜKSÉGLETEK, FELADATOK

Az áruhiány enyhítésére a bukaresti magyar követ már 1940. szeptember 6-án átiratban sürgeti a Külügyminisztériumot a székelyföldi raktárhálózat kibővítésére – a meglevő három áruraktár mellé 12 székelyföldi járásközpontban javasolja áruraktárak felállítását és feltöltését a legfontosabb közszükségleti cikkekkel.[26]  1940 decemberében a székelyföldi képviselők az azonnali szükségletek meghatározására gyűltek össze Marosvásárhelyen. Az értekezletről közölt újsághír arról tudósít, hogy Náray vezérkari ezredes szerint a Székelyföldön " a többi között szükség van 42 vagon búzára, 300 vagon tengerire, 62 vagon szalonnára és zsírra, 75 vagon tésztaneműre, 15 vagon szappanra, 195 vagon folyékony tüzelőanyagra, 145 vagon petróleumra."[27]

A mezőgazdaság fejlesztésében a legsürgősebb tennivaló a termesztési technológia korszerűsítése, a fajtanemesítés, a birtokszerkezet átalakítása. Az agrárszakemberek és politikusok szerint a mezőgazdaságban szükség lenne minél több középbirtok, hitbizomány, illetve "önálló létjoggal bíró kisbirtok" felállítására.[28] Technológiai szinten fontos lenne a megfelelő talajművelés bevezetése (mélyebb talajművelés, megfelelő istállótrágyázás), a műtrágya fokozott alkalmazása, az istállótrágya kezelése, trágyatelepek építése. A szántóföldi növénytermesztésben követelmény az ipari növények szerződéses termeltetése, "fel kell hagyni a nyomásos gazdálkodás megkötöttségével, és a vetésforgó szerinti gazdálkodásra kell áttérni. ... Semmi körülmények között nem engedhető meg, hogy szántóföldi terület átlag 13,3%-a ugar legyen, amint most van."[29] Az ugarterület kiterjedését tekintve Csík megye 26,6"-os aránnyal első helyen állt.

Az erdőgazdálkodásban a kopár területek befásítása, vadpatakok megkötése, erdők feltárása és a közszolgálat jó hírének helyreállítása az azonnali feladat.[30]

Az iparban elsődleges fontosságú a vízierő gazdálkodás kiépítése, a földgáz- és petróleumtermelés fokozása. [31]

Gazdasági szakemberek, társadalomkutatók, politikusok egybehangzó véleménye volt, hogy az új államkeretek közötti gazdasági különbségek kiküszöbölésére a kormányzatnak kell elvégezni az "egybehangolás"[32] nehéz munkáját. Az államilag irányított termelésszervezés az erdélyi közgondolkodásban is ismert gazdaságpolitikai gyakorlat. Dr. Oberding József György gazdasági szakíró korszakos újításként üdvözli a Hitel hasábjain az 1937. március 22-én megjelent román mezőgazdasági törvényt, amely Romániában meghirdette az irányított gazdaság elveinek alkalmazását a mezőgazdaságban.[33] A törvény hiányosságainak kiemelése után a szerző hasznosnak, eredménnyel biztató rendelkezésnek tekinti a községek két- és háromnyomásos vetésforgójának – ha kell hatósági erőszak bevetésével – modernebb művelési rendszerekre történő felcserélését.[34]

A mezőgazdasági termelés egységes szervezésének és központi irányításának szükségességét az Erdélyi Párt politikusai is elvárásként fogalmazták meg a kormányzat felé.[35]

Dolgozatunk további részében a negyvenes évek első felének kormányzati fejlesztéspolitikáját a gyakorlati megvalósulások szempontjából vizsgáljuk. Bár fontos lett volna, a fenti időszak társadalomtörténeti folyamataiba ágyaznunk kutatásunk témáját, de Tóth Pál Pétert idézve "meglepetéssel kellett tapasztalnunk, hogy ennek az időszaknak a tárgyszerű, hiteles történeti feldolgozása még várat magára. Ez a megállapítás az 1940– 1944 közötti időszakra még egyértelműbben vonatkozik. Nem találtunk ugyanis olyan elemzést, amely fő összefüggések elnagyolt felvázolásán kívül a lezajlott folyamatokat kellő árnyaltsággal mutatta volna be."[36]

A történeti munkában Marc Bloch szerint okvetlenül szerepelni kellene egy olyan fejezetnek vagy bekezdésnek, amely a "Honnan tudom, amit el akarok mondani?" – kérdést világítja meg.[37] Erre vizsgálódásaink jelen fázisában azt tudjuk mondani, hogy igyekeztünk feltárni, amennyiben székelyföldi forrásadottságaink – főleg a korszak sajtója – azt lehetővé tették, azokat a konkrét támogatási, segélyezési formákat, amellyel a kormányzat a gazdaság különböző ágazatainak, a közigazgatási, egészségügyi, szociálpolitikai intézményrendszernek fejlesztését kívánta megvalósítani. Adalékként a kutatás módszertanához – ahhoz a szintén blochi gondolathoz kapcsolódva, hogy a kutatónak már kell legyen valamilyen előzetes képe is arról a területről, amelyet fel akar deríteni [38] – , meg kell jegyeznünk, hogy a vizsgált időszak kormányzati fejlesztéseinek "nyomaival" oral history típusú kutatásainkban találkoztunk először. "Előzetes képünket" az 1940– 1944 közötti állami támogatásokról a korszakot átélt székelyföldi falusi emberek alakították: ők beszéltek – legtöbbször "kérdezetlenül", azaz más társadalmi jelenségek kutatása közben – a "magyar idő"-ben támogatott köz- és magánépítkezésekről, ezüstkalászos gazdatanfolyamokról, településrendezésről, vetőmagakciókról, állatkiállításokról, kedvezményes hitelekről, gép- és állatvásárlásokról.

BERUHÁZÁSOK, TÁMOGATÁSOK

A kormányzati beruházások gyakorlati kivitelezése a már létező erdélyi társadalmi- és az újonnan létrehozott, illetve a visszacsatolt területre kiterjeszett hatáskörű állami intézmények keretében történt. A területi különbségek kiegyenlítése a kormányzat gazdaságpolitikáját új feladatok elé állította: "a területgyarapodásnak a magyar nemzetgazdaságra gyakorolt hatásai kettős feladatot róttak gazdaságpolitikánk irányítóira. Elsősorban el kellett végezniük az egybehangolás nehéz munkáját, másodsorban erős tőkeszükséglet is jelentkezett, amelyet nagyrészt a trianoni területnek kellett előteremtenie (erdélyi beruházási kölcsön, erdélyi nyereménykölcsön)."[39] Egy erdélyi ellenőrző körútról visszatérő banktisztviselő úgy vélekedett, hogy "a magyar kormányzat mindent elkövet a magyarság felemelése és gazdasági megerősítése érdekében. Az elfogulatlanok – bár ilyen kevés van – bámulattal szemlélik azt a roppant arányú építőmunkát, ami Erdélyben folyik, és csodálkoznak, hogy honnan veszi a kormányzat azt a sok száz milliót, amit Erdélybe invesztál. A nagyméretű út- és vasútépítések, kaszárnyaépítések, erődítési munkálatok stb. és az iparnak és a kereskedelemnek ezzel kapcsolatban történt fellendülése folytán még soha nem volt az emberi munkaerőnek ilyen konjunktúrája Erdélyben, mint most."[40]

MEZŐGAZDASÁG

Az erdélyi gazdasági kérdésekben a kormány tanácsadó szerve az Erdélyi Gazdasági Tanács, a mezőgazdasági ügyekben a Földművelésügyi Minisztérium tanácsadó és végrehajtó szerve az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet. 1941 júniusában a Földművelésügyi Minisztérium létrehozta az Erdélyi Kirendeltségét, kolozsvári székhellyel. Az intézményt miniszteri tanácsos vezette, hatásköre. "erdészeti, állami mezőgazdasági birtokokat illető, vadászati, lótenyésztési, vám- és kereskedelempolitikai, mezőgazdasági társadalombiztosítási, kísérletügyi és terményhamisítási ügyágazatok."[41]

A mezőgazdaságban "visszacsatolások után a magyar agrárpolitikának termeléspolitikai és földbirtok-politikai vonalon kellett megteremtenie az országrészek közötti egyensúlyt."[42]

A tervezett gazdaságpolitikai beavatkozásokban kedvezőtlen körülményt jelentett, hogy "Magyarország a háború kellős közepén fogott hozzá a mezőgazdaság fejlesztéséhez, melyről törvényhozói úton, egymilliárd pengős keretben, tíz év alatt végrehajtandó terv alapján gondoskodott."[43]

A beruházások adminisztrálásában, a kormányzati célok megvalósításában is a Földművelésügyi Minisztérium Erdélyi Kirendeltsége a teljes hatósági jogkörrel felruházott intézmény. A Székelyföldre is kiterjedt tevékenységi területe: a szántóföldi kultúra, az állattenyésztés, legelőgazdálkodás, termékértékesítés és a gazdasági oktatás problémáiban.[44]

A mezőgazdasági támogatások célba juttatásában fontos szerepe volt a kormányzati intézményekkel együttműködő EMGE-nek. A harmincas évek közepétől dr. Szász Pál elnöksége alatt az EMGE "kilép egy társadalmi érdekvédelmi szervezet rezerváltságából, és társadalmi szervezetté akar nőni, mégpedig úgy, hogy a szervezést alul, a népnél kezdi el. Ekkor lesznek az EMGE alapkövei a falusi gazdakörök..." – írja lelkesülten az Erdélybe látogató Darvas József.[45] 1940– 44 között Teleki Béla, az EMGE elnöke, a kortárs Vita Sándor szerint: "nagyon jól felismerte: az erdélyi magyarságnak elsősorban gazdaságilag kell megerősödnie. S mivel az erdélyi magyarságnak nagy többsége mezőgazdaságból élt, tehát a mezőgazdaság színvonalát kellett emelni."[46] A szervezet taglétszáma a visszacsatolás után rohamosan gyarapodott: Észak-Erdély területén 1942. május 1-ig, a visszacsatoláskor nyilvántartott 13 339 főről 34 008 főre emelkedett. 1943 májusában 53 000 egyéni tag és 811 gazdakör tartozott a szervezet kereteibe. A gyors létszámemelkedés oka a fokozott propagandamunka mellett feltehetően az a rendelkezés volt, hogy "minden kedvezményt, amit a kormány nyújt csak a gazdakörök, illetve az EMGE-tagok vehetik igénybe."[47]

A NÖVÉNYTERMESZTÉS TÁMOGATÁSA

A Földművelésügyi Minisztérium támogatásával Erdélyben évente szerveztek kedvezményes vetőmagakciókat. 1941 őszén a gazdák minőségi vetőmagvakat (őszi árpa, rozs) vásárolhattak, az állami támogatás 17 455,96 P, ebből 9357,1 P jutott a székely megyékbe.[48] 1942 tavaszán állami támogatással Erdélyben összesen 889 q lóheremagot, 17 q lucernamagot, 1240,6 q bükkönyt osztanak ki, ebből a székely megyékbe 310 q lóhere, 7 q lucerna, 816 q bükköny jutott. Ugyanekkor 53,4 q szarvaskerepmagot, 1,7 q somkórómagot, 54,3 q baltacím magot, 255 q Viktória borsót, 110 q gyöngybabot vásárolhattak a termelők 50%-os állami támogatással.[49]

1944 februárjában újabb vetőmagakciót (lóhere, lucerna, szarvaskerep, baltacím, zab, bükköny) indít a Földművelésügyi Minisztérium, a 3 millió pengő értékű akcióban a művelési rendszer korszerűsítését is próbálják előmozdítani: "ahol a fekete ugarról a zöldugarra tértek át, a vételár 60%-át megtérítik a gazdáknak."[50]

A gyepterületek feljavítására a Földművelésügyi Minisztérium támogatásával kedvezményes árú gyepvetőmag-akciókra került sor, "az 500 kat hold alatti birtokokon a vetőmagvak a kereskedelmi forgalmi árnál 30-40%-nál olcsóbbak.[51] A kedvezményes vásárlásra az EMGE jelentése szerint különösen "Háromszék, Maros-Torda és Udvarhely vármegyékből jelentkeztek sokan."[52]

A legelőterületek feljavítására részletes munkatervek készültek, legelőmestereket képeztek ki.

A termelés korszerűsítésének egyik eszközeként, a mezőgazdaság technikai színvonalának emelésére a kormányzat több alkalommal szervezett kedvezményes gépvásárlási akciókat. A legnagyobb volumenű támogatásra 1941-ben került sor.

Kimutatás a székely megyékben az 1941-ben, 50%-os állami támogatással kiosztott vetőgépekről és magtisztító gépekről:

	Csík	Háromszék	Maros-Torda	Udvarhely	Összesen
Vetőgép db.	22	62	20	20	124
Teljes vételár	11782,2	34392,48	10914,44	13282,1	69371,22
Állami támogatás	5991,1	17196,24	5457,22	6141,05	34685,61
Magtisztító gép	13	16	16	15	60
Teljes vételár	13719,64	17118,88	17526,8	13537,28	61902,6
Állami támogatás	6859,82	8559,44	8763,4	16768,64	40951,3

 

1941 őszén 20%-os kedvezménnyel kisgép-akciót támogatott a Földművelésügyi Minisztérium. A gépek kiosztását a székelyföldi falvakban az EMGE bonyolította le. Az állami támogatás összege a megyékben 8639,93 P, Erdély szinten 18 192 P. a vásárolt kisgépek a székely megyékben a következők: eke 120 db, füllesztő, 59 db, szecskavágó 26 db, kisebb számban szereztek be a földművesek morzsolót, répavágót, tárcsásboronát, kapálógépet, permetezőt, tejgazdasági felszerelést, darálót, burgonyatörőt.

Ezekben az években kezdődött a Székelyföldön a műtrágya és a növényvédő szerek használatának elterjesztése. 1941-ben állami hozzájárulással a négy székely megyében kiosztottak 53 050 kg pétisót, 61 200 kg szuperfoszfát műtrágyát, a támogatás összege 6300,34 pengő.[53] Ugyanekkor "kiosztásra került összesen 451 546 kg rézgálic és 141 112 kg rézmészpor vásárlására jogosító utalvány".[54]

AZ ÁLLATTENYÉSZTÉS TÁMOGATÁSA

Az erdélyi állattenyésztés színvonala viszonylag jobban megközelítette a trianoni terület színvonalát, mint a növénytermesztés. A Földművelésügyi Minisztérium megszervezet a Vármegyei Állattenyésztő Állomásokat, két körzet alakult, a székelyföldi megyék központja Csíkszereda volt.[55] Az állattenyésztési egyesületek (szarvasmarha-, juh- és sertésszakosztályokkal), feladata az állatkiállítások szervezése, vásárok rendezése volt.

A Földművelésügyi Minisztérium törvényhatósági állattenyésztési alapot létesített, ebből támogatták a községekben az apaállattartást.

A lóállomány minőségi feljavítását a kormányzat tenyészkanca-akciók lebonyolításával támogatta. 1941-ben Erdélyben 1146 kancát osztottak ki, az állomány teljes értéke 1 069 430 P volt, a székelyföldi megyék lótartó gazdái – az igényelt létszám alatt – 412 kancát vásárolhattak. A tulajdonosok az állatok árának 50%-át fizették, de ezt az összeget is évi egyenlő részletekben törleszthették. A Földművelésügyi Minisztérium a tenyészállatok szállítási költségeit megtérítette.[56]

1943-ban a Földmvelésügyi Minisztérium támogatásával az újabb kedvezményes tenyészló vásárlási hitelakcióban "a tenyészkancák és mének vásárlási árának 80%-a igényelhető 12 hónapnyi kamatmentes hitelre".[57]

A szarvasmarha-tenyésztés fejlesztésére a kormányzat 1941-ben, a korábbi anyaországi tapasztalatok alapján Erdélyben is tenyésztehén- és üszőakciókat boyolított le: 531 piros-tarka tehenet és 790 db 6-18 hónapos üszőt osztanak ki kedvezményes áron. Az állomány összértéke 723 806,25 P, ebből állami támogatás 216 979,69 P. a négy székely megyébe összesen 676 állat jutott 216 907 P értékben, ebből 73 087,3 P volt állami támogatás. A Földmvelésügyi Minisztérium az állomány szállítási költségei mellett, egy évre az állatok biztosítási díjait is fedezte.

A fajfeljavítást célozta a minisztériumi kirendeltség támogatásával létesített bikanevelő telep Maros-Torda megye előhavasi legelőbirtokán, valamint a csíksomlyói közbirtokosság legelőjén, a Tolvajos tetőn létrehozott havasi mintagazdaság.[58]

A szarvasmarha a mezőgazdaság fontos kiviteli cikke volt. A vármegyei állattenyésztő egyesületek megszervezték a kivitelre szánt hízómarhák kiszállítását Németországba és Olaszországba. A hosszú szállítási idő alatti veszteségek pótlására "útinapló" címen az állattartók támogatásában részesültek.[59]

Egy másik támogatási forma a hízlalási hitel volt, ezt "a Magyar Állat és Állati Termékek Kiviteli Szövetkezete folyósította 6 hónapra, évi 5%-os kamattal".[60] Kiviteli engedélyt "mindenkor csak a gazda kaphat, éspedig csak az a gazda, aki saját maga hízlal... aki a hízómarhát legalább három hónapig hizlalta saját istállójában".[61]

A juhtenyésztés fellendítése a székelyföldi megyékben 1941-ben és 1942-ben kormányzati kormányzati támogatással fésus-gyapjas cigája kosokat (1000 db) és bárányokat osztottak ki.[62] A szaktárca alkalmasnak találja e fajta tenyésztési körzetének növelésére a székelyföldi természeti feltételeket. Az erdélyi juhállományban pusztító mételykór leküzdésére 1941-ben 60 000 P támogatással gyógyszert osztottak ki a gazdáknak, ebből a székely megyékbe 25 353 P kormánysegély jutott.[63]

Az állattenyésztés színvonalának emelését célozta a kijelölt mintalegelők gondozása. Ilyen legelők a Székelyföldön Csíkszereda, Dánfalva, Homoródszentpál határában voltak. Ezekre államsegéllyel cementvályúkat, kútgyrket vásároltak a falvak közbirtokosságai, a vízmosásokat beültették csemetével.[64]

 A baromfitenyésztés fellendítésére Marosvásárhelyen a Földmvelésügyi Minisztérium 20 000 tojásos keltetőközpont létrehozását rendelte el, egy 1941 februári rendelet baromfitenyésztő mintaközösségek megszervezéséről határozott.[65]

 A Földművelésügyi Minisztérium ólépítési segélyeket is folyósított minta-baromfiólak építéséhez. Az 1941. évi baromfiakció keretében a székely megyékben 1557 db szárnyast (tyúk, liba, pulyka) osztottak ki, 20923 P értékben, ebből 15 146 P állami támogatás volt.[66]

AZ ERDŐGAZDÁLKODÁS TÁMOGATÁSA

A visszacsatolt terület magas fokú erdősültsége (31,3%) azt jelentette, hogy az erdőgazdaság, munkaalkalmak és kereseti lehetőségek szempotjából, a legfontosabb gazdasági tényező volt.[67] A kormányzat a "székelyföldi fakitermelés előmozdításának céljára 1941-ben 5 milliós kedvezményes hitelakciót engedélyezett.[68]

1941-ben az állam a kopérok beerdősítésére 250 000 pengőt fordított, felállított 5 erdő-igazgatóságot, 10 erdő-felügyelőséget, 23 erdő-felügyelőségi kirendeltséget és 27 erdőhivatalt. A görgényszentimrei alerdészeti szakiskolánál 100 000 pengős beruházást eszközölt. Az erdőgazdálkodási szervek a székely erdőbirtokosságok faeladási szerződéseinek felülvizsgálásával ezeket a társulásokat 1,5 millió pengő jövedelemtöbblethez juttatták.[69]

MEZŐGAZDASÁGI ÉPÍTKEZÉSEK

A kormányzat  mezőgazdasági termények tárolásához, feldolgozásához, a korszerű állattartáshoz szükséges épületeket emeltetett a székelyföldi kisvárosokban, nagyobb községekben. 1941– 42-ben Székelyudvarhelyen gyümölcscsomagoló, Nyárádmagyaróson, Alsócsernátonban gyümölcsaszaló épült.[70]

Ugyancsak 1941-ben "négy erdélyi gabonatárház építését rendelte el a földművelésügyi miniszter Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Csíkszereda, Székelyudvarhely városokban", Székelykeresztúrra a Földmvelésügyi Minisztérium gyümölcscsomagolót építtetett.[71]

A silóépítési akció már 1940-ben beindult, 1943 nyarán az Erdélyi gazda beszámolója szerint már 15 000 gazda udvarán használják, abban az évben újabb 7500-at építenek.[72] A silóengedélyt minden 300 hold alatti területnél kisebb földön gazdálkodó földtulajdonos igénybe veheti,[73] "az állami segély összege az igazolt építkezési költség 50%-a.[74]

1941 nyarától kukoricagóré építési államsegélyt is folyósítanak, a típusterv alapján építkezőknek. Ezt a támogatási formát 6– 100 hold birtokon gazdálkodók vehették igénybe.[75]

Mintatrágyatelep-építés akcióban az állami támogatás trágyatelepenként a kisgazdáknak 120 pengős segélyt jelentett.[76]

Mintaistálló-építési mozgalomban – Kós Károly típusterve alapján államsegélyből – az újonnan felépült istállókra ingyenesen ablakokat és a szellőző-berendezéshez pénzbeli segélyt folyósítottak.[77]

INTÉZMÉNYEK

A felügyelő, ellenőrző vármegyei intézmények felállítása mellett a nagyobb városokban egy-egy régiót kiszolgáló kísérleti intézményeket is létrehozott a kormányzat. Pl. a Kolozsvári Gyógynövénykísérleti Intézet a gyógynövénytermesztés és -gyűjtés terén szolgált útmutatásokkal, szaktanácsadással, a begyűjtés és forgalmazás elősegítésére gyógynövénybeváltói tanfolyamokat szervezett. Szintén Kolozsváron és Marosvásárhelyen a Mezőgazdasági Vegykisérleti Állomás az élelmiszerek, mezőgazdasági termékek hatósági ellenőrzését végezte.

Marosvásárhelyen Gyümölcsészeti Felügyelőség létesült. A székely megyékben minden megyeszékhelyen gyümölcsészeti intézőségeket és növénytermesztési körzeteket állítottak fel.[78] Ugyancsak marosvásárhelyi székhellyel létesült az EMGE Olajos Magvakat Termelők Szakosztálya, amley a szója vetőmagot és oltószert ingyen, minden térítés nélkül bocsátotta a termesztők rendelkezésére.[79]

A kolozsvári Vetőmagvizsgáló Állomás "ingyenes és kedvezményes vetőmagvizsgálatot végez erdélyi gazdák részére (csírázóképesség, tisztaság[80]). A 15 kat holdon aluli gazdálkodóknak 50%-os volt a vizsgálati díjkedvezmény.[81]

AKCIÓK

A korszerű gazdasági ismeretek terjesztésére a Földművelésügyi Minisztérium erdélyi kirendeltsége és az EMGE különböző akciókat szrvezett.

1941 tavaszán kezdődött a "Zöldmezőmozgalom zászlóbontása"[82] Erdélyben, ennek célja: a legelőgazdálkodás, szántóföldi takarmánytemesztés fejlesztése, növénynemesítési, magtermesztési ismeretek terjesztése, előadások, tanulmányi szemlék szervezésével.[83]

1941. augusztus 30– 31-én Sepsiszentgyörgyön az EMGE és a vármegyei gazdasági felügyelőségek közös támogatásával mezőgazdasági kiállítást rendeztek.[84] 1942 tavaszán "a földművelésügyi miniszter az EMGE-ét napraforgó termelési verseny rendezésével bízta meg. A résztvevők 50– 500 hold földön gazdálkodók lehettek.[85]

1942-ben az Országos Mezőgazdasági Kamara 18 000 pengő értékben kisgépek kiosztásával támogatta a különböző termelési versenyeket, 1943-ban 2kukorica és olajosnövény termelési verseny"-t támogat a kormányzat.[86]

1944. február 29-én Udvarhelyen kiosztották a kukoricatermelési verseny díjait, március elsején a Földművelésügyi Minisztérium Erdélyi Kirendeltsége, az EMGE és a Vármegyei Állattenyésztő Egyesület Székelykeresztúron bikakiállítást szervezett.[87] A kormányzat 50%-os vasúti utazási kedvezménnyel támogatta az 1941. március 29– április 6. között szervezett országos mezőgazdasági kiállításra Budapestre kiutazó gazdákat.[88]

IPAR, SZÁLLÍTÁS

"Az 8450/1940. ME rendelet az engedélyhez kötött ipari jogosítványok felülvizsgálatát tette kötelezővé. Intézkedés történt az ipartestületi hálózat kiépítésére, az iparfelügyeleti kerületekre nézve Kolozsvár és Marosvásárhely székhellyel. Megszervezték az Erdélyi Ipari  Munkaszervezési Intézetet Kolozsvárott. Az iparűzők iparjogosítványait felülvizsgáltatták."[89]

Rövid kísérleti időszak után a szakemberek megállapították, hogy a "Csík és Udvarhely vármegye a kedvező éghajlati és talajviszonyok következtében kiválóan alkalmas a rostlen termelésre. A miniszteri kirendeltség Erdély vezető gazdasági szervezeteivel és az érdeklődő székely gazdákkal összefogva, nagy anyagi áldozattal életre hívta a gyergyószárhegyi lenfeldolgozó szövetkezetet és a lenkészítő gyárat".[90] Csíkszentsimonban szesz- és keményítőgyár épült.

Az elhanyagolt úthálózatot korszrsítik, az ismert nagyvolumenű vasútépítések (mint Szeretfalva– Déda közti szakasz) mellett ekkor rövidebb, addig járatlan helyeken vágott erdei útszakaszok is épülnek, mint pl. a Hargitafürdőre vezető, vagy a Vargyas szurdokvölgyében épített utak. 1943-ban a kicstári erdőbirtokok feltárására és kitermelésére 150 km erdei vasút és 60 km elsőrendű főút épül.[91] A székelyföldi fakitermelés előmozdítására a kormányzat "a kis embereknek 5 milliós keretben kölcsönlehetőséget" biztosít.[92] A kisipari termelés beindítását a Nemzeti Önállósodási Alap támogatta.

 A GAZDASÁGI KÉPZÉS TÁMOGATÁSA

Az erdélyi felsőfokú gazdasági képzést a kolozsvári Gazdasági Akadémia biztosította. Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön középfokú gazdasági tanintézet létesült, szintén Marosvásárhelyen sajt- és vajmestereket képező mezőgazdasági tejipari szakiskola kezdte meg működését 1942-ben. Állami támogatással tovább működtek a csíkszeredai mezőgazdasági szakiskola, a székelykeresztúri, gyergyószentmiklósi, kézdivásárhelyi téli gazdasági iskolák.

A rendszeres intézményi képzés mellett alkalmanként különböző tanfolyamokat szerveztek. A csíkszeredai gazdasági iskolát "a Földművelésügyi Minisztérium téli gazdasági iskolákká rendezte be, és dacára a nagy nehézségeknek december hó folyamán újból megnyitja kapuit a tanulni vágyó 15 év feletti gazda ifjak részére", akiknek "a tanítás teljesen ingyenes".[93]

A Földművelésügyi Minisztérium Erdélyi Kirendeltsége télen 2-3 hónapos gazdasági tanfolyamokat és hathetes háztartási vándortanfolyamokat szervezett háziasszonyok részére. A 3 hónapos tanfolyamokat  gazdasszony iskoláknak nevezték; ilyeneket 1941– 42 telén Marosvásárhelyen, Csíksomlyón, Kézdivásárhelyen szerveztek.[94]

1941 őszén 52 községben rendeztek gyümölcsfa-ápolási tanfolyamot, ezeken több mint 2000 ember vett részt.[95] 1942 tavaszán Erdélyben 7 permetezőmester-képző tanfolyamot szerveztek, ahol összesen 150 hallgató vett részt.[96]

 A mezőgazdasági gépkezelői tanfolyamon 1941– 42 telén Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön 454 hallgató vett részt. 1943 márciusában a Földművelésügyi Minisztérium erdélyi kirendeltsége és a Kolozsvári M. Kir. Gazdasági Akadémia szervezésében újabb gépkezelő tanfolyam indult.[97]

 A tanfolyamokat a téli és a kora tavaszi időszakban szervezték 1941-ben Csíkmenaságon, Csíkszeredában, Homoródszentpálon, Csíkszentkirályon.[98] 1943 telén Nyárádszeredán, Kézdivásárhelyen, Karcfalván, Madéfalván, Nagygalambfalván az EMGE állami támogatással zöldmező-gazdasági és pásztorképző tanfolyamokat szervezett.[99] Tavasszal Szépvíz, Homoródszentpál, Homoródszentmárton hasonló tanfolyamok színhelye.[100]

1944 februárjában Marosvásárhelyen gyógynövény-beváltói tanfolyam indult. A tél és a tavasz folyamán Kászonújfaluban, Nagytusnádon, Taplocán, Torján 141 résztvevővel szervezett az EMGE 3 hónapos tanfolyamokat.[101]

A "Zöldmezőmozgalom" kereteiben több helyen zöldmezőgazdasági és pásztorképző tanfolyamokat szerveztek, 1941 őszén Udvarhely megyében a két tanfolyamnak 52 résztvevője volt.[102]

PÉNZÜGY – HITELELLÁTÁS

A tőkeszegény erdélyi magyar kereskedelem és ipar hitelellátását a kormányzat kedvezményes hitelakciókkal támogatta.

Az ipari, kisipari tevékenységhez "a tőkét a Nemzeti Önállósítási Alap bocsátja rendelkezésre"; az intézmény – egy banktisztviselő szerint – "a gazdasági átállás egyik leghatékonyabb eszköze", a M. Kir. Minisztérium 4600/1937. ME rendelete létesítette, az 1941. évi 1700 sz. rendelet alapcélként jelöli meg: "a gazdasági és szellemi foglalkozási ágak körében önálló pálya alapítására törekvő és támogatásra utalt érdemes és alkalmas egyén pályakezdésének előmozdítást". A kölcsönösszeg után a kamat legfeljebb 2% lehetett.[103]

Az 1941– 1944 közötti támogatások társadalmi méreteit jelzi, hogy amikor sz 1945-ben életbe lépő román adminisztráció intézkedett, hogy az "1940 után az Önállósítási Alap segítségével önállósult iparosok és kereskedők iparengedélyét meg kell szüntetni", Erdélyben "4000 magyar kereskedő és iparos engedélyét szüntették meg".[104]

A pénzügyi támogatás egy másik formája a nyereménykölcsön:

"Kormányzatunk a megszállás alatt annyit szenvedett, visszatért területek gazdasági, kulturális és szociális újjáépítésre százmillió pengős erdélyi nyereménykölcsönt bocsátott ki".[105]

1941-ben a mezőgazdasági hitelek folyósításának az egyik intézménye az "Országos Földintézet Fiókja Kolozsvárott megkezdte működését, célja hitelnyújtás és telepítés."[106]

1942-ben az erdélyi pénzintézetek részére 20 milliós kedvezményes hitelkeret állott rendelkezésre.[107]

A hitelek folyósítása azonban – főleg ha ez pénzintézetek közvetítésével történt – nem volt zökkenőmentes: "Hiányossága a hiteleknek, hogy a különböző kedvezményes hitelakciókról, mint amilyen a székelyföldi fahitel, tatarozási hitel, zöldhitel, középlejáratú mezőgazdasági hitel, kisiparosok, valamint a keresztény kereskedők hitelakciója stb., a közösség egyáltalán nincs tájékoztatva. Legfeljebb csak a lebonyolítással megbízott pénzintézetek tudnak róluk, de azok, az ismeretes okok folytán, rendszerint hallgatnak vele."[108] Az ismeretes ok az volt, hogy a hitelnyújtás lebonyolításáért a pénzintézetek csak 3% nyereséggel számolnak, és magas volt a veszteség kockázata, ezért inkább kerülték a hitelfolyósítást.

SZOCIÁLPOLITIKA

A visszacsatolás után a szociális kérdésekkel foglalkozó intézmények hatáskörét kiterjesztették Erdélyre is.

Az ipari társadalombiztosítási törvények mellett az Országos Mezőgazdasági Biztosító Intézet ügykörének a visszacsatolt keleti és erdélyi területre való részleges kiterjesztése tárgyában a 9540/1940., illetve 1760/1941. sz. ME rendeletek és az öregségi biztosításról szóló 250370/1940. rendelet határoznak.

A Székelyföldre is kiterjesztették az 1940. évi XXIII. tc.-el létrehozoztt Országos Nép és Családvédelmi Alap szociális támogatásait. Családi házak építését, gazdasági eszközök, kisgépek vásárlását támogatta az alap, kamatmentes pénzkölcsönöket nyújtott. Az ONCSA a vármegyei közjóléti szövetkezeteken keresztül folyósította támogatásait. 1942 őszén egy pénzügyi ellenőr jelentése szerint "a csíki és háromszéki vármegyei közjóléti szövetkezeteknek egyenkint kb. 900/m P áll rendelkezésükre, az udvarhelyieknek kb. 1250/m P, amelyből eddig 490/m, 380/m, illetőleg 900/m P-t helyeztek ki."[109]

A közjóléti szervezetek nemcsak a támogatások folyósításával, hanem a gazdasági tevékenységekkel is foglalkoztak: "A székely vármegyék közjóléti szövetkezeteinek is vannak kisebb üzemeik, mint téglagyárak, gyapjú- és lenfeldolgozó üzemek, háziipari üzletek, baromfi- és nyúlfarmok stb., hogy kölcsönökön kívül munkaalkalmat is tudjanak adni a szegényebb néprétegnek".[110]

1940 szeptemberében a Székely Közélet nevű új intézmény az Erdélyi Szociális Szervezet létrejöttéről tudósít, melynek célja "a megélhetésben veszélyeztetett lakosság gazdasági megerősítése, az önsegélyezés megkönnyítésével, hitel és munkaalkalom nyújtásával".[111] Október elején ugyanez a lap közli, hogy "Csík megye városaiba és falvaiba megérkezett a magyar búza. Az új búza érkezését nagy örömmel fogadták a megye lakosai, mert az utóbbi hetekben már komoly mérteket kezdett ölteni a kenyérhiány."[112]

Az erdélyi közigazgatásról szóló rendelet (7800/1940) a vármegyei gazdasági munkabér-megállapító bizottságok felállításáról rendelkezik; a tagokat az EMGE javasolta.[113]

Az Országos Mezőgazdasági Szociálpolitikai Tanácsba Erdélyből 6 új tagot választottak, szintén az EMGE javaslatai alapján.[114]

A szociálpolitikai intézkedések enyhítik, de nem oldják meg a társadalmi problémákat. Az új államkeretek között tovább tartott a falusiak városra vándorlása. "A városba  tódulás fő okát a falu elmaradott kulturális és szociális viszonyaiban kereshetjük"[115] – állapította meg Vita Sándor 1943-ban.

A székelyföldi szociális problémák megoldásának egyik eszközét a társadalomról gondolkodók és cselekvők egy része már a századelőtől a telepítésekben látta. (A telepítés kérdése az 1902-es Tusnádi Székely Kongresszuson is felmerült; a reális társadalomismerettel rendelkezők ezt a megoldási javaslatot minden időszakban elvetették.) Ezekben  az években – "nagy divatja volt a telepítéseknek; a németek tudományos szakszerűséggel művelték Lengyelországban".[116]  A telepítések hívei a székelyek ki- és áttelepítésének a vizsgált időszakban kettős célt tulajdonítottak: a székelyföldi szociális feszültségek csökkentését és a visszacsatolt románok lakta területek magyar tulajdonba vételét. Egy kortárs hivatalnok véleménye szerint "szemmel láthatólag külön-külön kísérletezik a telepítés kérdésével a Földművelésügyi Minisztérium, a Belügyminisztérium, a vármegyék, a városok, az Országos Földhitelintézet és a közjóléti szövetkezetek, sőt még magánosok is. eddig főleg a székelyekkel kísérleteztek, mint telepítési anyaggal, de az eredmény rendszerint siralmas volt."[117]

1942-ben a természeti csapás sújtotta Atyhából (Udvarhely  megye) a földművelésügyi miniszter 25-30 családot telepített Besztercére. A Földművelésügyi Intézet támogatásával minden család minden család kapott új házat, gazdasági épületeket és a megélhetésüket biztosító földterületet, hosszú lejáratú törlesztéses kölcsönre.[118]

ÖSSZEFOGLALÓ KÖVETKEZTETÉSEK

Az 1940– 1944 közötti erdélyi kormányzati beruházás-politika totalitásra törekvő, komplex fejlesztési, támogatási rendszer volt: átfogta a gazdaság, társadalombiztosítás, oktatás, egészségügy, közigazgatás szféráit. Kétségtelen, hogy a támogatások hatására számos kis- és nagytelepülésen élénk társadalmi szerveződés indult. A falvakban gazdakörök, különböző szakszövetkezetek jöttek létre. Az erdélyi Gazda 1941 májusában a Csíki medence, Kászon és a Gyimesvölgy falvaiban tucatnyinál több újraalakuló gazdakörökről számolt be.[119]

Úgy véljük nem rekonstruálhattuk teljességében az 1940– 1944 közötti székelyföldi állami fejlesztő-beruházó tevékenység konkrét megvalósulási formáit. A vizsgálat tárgya inkább kérdéseket vet fel, amire további alapkutatásokkal, a székelyföldi kisrégiók és települések mikrotörténeti szempontú vizsgálatával lehetne csak válaszolni. Fel kellene tárni a támogatások azonnali és hosszú távú társadalmi-gazdasági hatásait, kutatni kellene a befogadó társadalom viszonyulásait is. egy ilyen kutatásnak fontos – a mai társadalmi fejlesztő tevékenységekben, modernizációs kísérletekben is hasznosítható – hozadéka lehetne.

Központi probléma lehetne annak kiderítése, hogy milyen lokális feltételrendszer szükséges ahhoz, hogy hatékonyan beépüljenek a felülről kezdeményezett modernizációs lépések. Gondolatunk itt a külső kezdeményezés és a belső, endogén források – értve ez alatt a természeti erőforrásoktól az uralkodó mentalitásformákig számos tényezőt – kompatibilitásának kérdéskörére. Úgy tűnik például, hogy mély gyökerű mentális tényezők is akadályozták a fejlesztési beavatkozások gyors térhódítását. Erre utal egy EMGE-alkalmazott kifakadása – egyébként a mezőgazdasági fejlesztések sikerpropagandáját folyamatosan terjesztő – az Erdélyi Gazda hasábján: "Erdélyi gazdatestvérek bedugják fülüket a felhívások elől, amelyek érdekeiket szolgálják! Elzárkóznak a maradiság, kényelemszeretet erős várába, és mi hiába döngetjük szavainkkal a kapukat, hiába hozzuk az új idők új szellemét, nem fogadják be."[120]

Összefoglalva: nem gondoljuk, hogy a vizsgált fejlesztéspolitika sikertörténet volt, hoszen "a politikai döntések és a társadalmi folyamatok nem esnek egybe".[121] Az idő rövidsége, a hadigazdálkodás körülményei, amély társadalmi-gazdasági különbségek a modernizációs folyamat akadályainak csak egyik dimenzióját jelentették. A másik akadályozó tényező-együttes, úgy véljük, a befogadói oldalon jelentkezett.

A kormányzati fejlesztések eredményeit, hasznait, a társadalmi-gazdálkodási gyakorlatba beépült újításokat, a további kutatások feladata lenne feltárni.