"A mi munkánknak kicsi az értéke..."

 

    1989 decemberének utolsó napjaiban, a terrorista támadások rémhíreitől zaklatott székelyföldi kisvárosból a falusi szülőkhöz hazaérkező fiatal családot örömmel fogadták: "Hála Istennek, hogy épségben megjöttetek! Most már remény van arra, hogy ezután minden másképpen lesz, minden jobb lesz!"

     Akkoriban - a diktátor házaspár kivégzésének napjaiban - sokan gondolták szebbnek, jobbnak a jövőt, a remények virágzása hosszú évtizedek alatt felgyűlt feszültségekből sarjadt. Azóta nyilvánvaló lett, hogy a Székelyföld társadalmában is az anyagi jólét csak kevesek kiváltsága, általános tendencia a többség életszintjének lesüllyedése, vagy stagnálása. Ez a vidék - a "magyarság keleti bástyája", ahogy egy évszázaddal ezelőtt a Román Királyságban munkát kereső székelyeket a végleges letelepedéstől féltő közíróink fogalmaztak - ma gazdaságilag súlytalanodó, hátrányos helyzetű, periferizálódó régió. A hatvanas évek második felétől ide telepített ipar évek óta húzódó válsága, az évtizedek alatt felhalmozott társadalmi hátrányok, az elmaradottság következményei súlyosan terhelik az itt élő lakosságot. Az előző rendszer erőforrás-elosztó politikájával sokrétű területi-társadalmi egyenlőtlenséget hozott létre az infrastrukturális, kommunális ellátottságok területén éppúgy, mind az emberi erőforrások szférájában a demográfiai összetétel, szakmai, foglalkoztatási lehetőségek terén valamint a tudás- és képzettségeloszlásban egyaránt.

     Az alábbiakban székelyföldi falusi vidék társadalmi-gazdasági helyzetének néhány sajátosságáról beszélünk. Mindvégig az ott élők tapasztalati és gondolkodási látószögén belül maradva, gyakran oly mértékig, hogy mondanivalónk kifejtésére szóbeli megnyilatkozásaikat is idézzük.     

      Falvak - szociológiai olvasatban

     Ma már közhely a letűnt rendszer faluellenes politikájának következményeiről - a redisztributív területgazdálkodással létrehozott településhierarchiáról a falusi lakosság városra áramlásáról, elöregedésről, infrastrukturális fejlesztések elhanyagolásáról, jelentős területi egyenlőtlenségek képződéséről - beszélni. A székelyföldi falvak - a gazdasági-társadalmi jellemzők: ökológiai, közlekedési adottságok, a szolgáltatásokkal való ellátottság, humán erőforrások, a központi jövedelemelosztási rendszerben elfoglalt helyzet szempontjából - különböző településosztályokba sorolhatók. Nem szükséges különösebben hangsúlyozni, hogy eltérő mértékű és más jellegű lokális társadalmi előnyökről és hátrányokról van szó a vasúttól, modernizált főútvonalaktól, városoktól félreeső mikrorégiók falvaiban (pl. a két Homoród mente, Kászoni medence, a Székelyudvarhely környéki aprófalvas régió), ahol hiányoznak az alapvető szociális, adminisztratív szolgáltatások. Ez vonatkozik azokra az önálló közigazgatási jogállású falusi településekre, amelyek ellátják a standard funkciókat és elosztható költségvetési pénzalapok fölött rendelkeznek (ha kevés is ez az összeg). Az agrárvidék településeinek hivatalos osztályozás szerinti besorolásából nem következtethetünk az ott élő társadalmi csoportok életminőségének, életlehetőségeinek különbségeire. Eltérő megélhetési alternatívák, szolgáltatási ellátottság, munka-  és életviteli lehetőségek jellemzőek például a város közeli, vonat- és autóbuszjárattal rendelkező kis falvakra és a rossz forgalmi helyzetű, évtizedekkel ezelőtt kövezett utakon, gödörből-gödörbe bukdácsoló járművekkel megközelíthető községközpontokra.

    A székelyföldi falusi települések rövid bemutatásához alkalmasnak látszik (Szelényi Iván nyomán) a sorvadó, hanyatló, stagnáló és fejlődő falusi településekről beszélni.

       

A sorvadó település

      A sorvadó székelyföldi kistelepüléseket (hegyi tanyák, kis falvak) évről-évre kevesebben lakják. A népszámlálási adatok évtizedekre visszamenően a lakosság folyamatos fogyását dokumentálják. Ezeket a településeket a szocialista iparosítás és városiasodás időszakában különösen súlyosan érintette az elvándorlás. Vannak falvak, kisrégiók, ahol az 1956-1992 közötti népszámlálások adatai szerint 40-70% fölötti a népesség fogyása (pl. a két Homoród mentén 20 falu közül 11-ben 40% fölötti). A sorvadó települések évtizedek óta csak kibocsátó helyei a javaknak és az erőforrásoknak. Ide csaknem járhatatlan utak vezetnek, hiányoznak az alapvető szolgáltatások, jó esetben van villanyvilágítás, egy falutelefon és esetleg - összevont osztályokkal, egy-két tanítóval működő - I-IV osztályos elemi iskola. Az egyetlen rendszeres jármű - ha a település megközelíthető - a kistermelők gazdaságaiból eladásra kerülő tejet naponta elszállító gépkocsi. Olcsó az ingatlan, a faluképet a düledező kerítések, málló vakolatú, bedeszkázott ablakú házak, üres istállók jellemzik. A település életét néhány tucat, többnyire idős gazdaházaspár vagy özvegy próbálja fenntartani.

       A hanyatló falu

     A székelyföldi hanyatló falvakban még emlékeznek azokra az időkre amikor a településnek saját közigazgatási intézményei, szerény kulturális infrastruktúrája volt. A különböző területi átszervezésekkel ezek a települések elveszítették maradék önállóságukat. A hanyatló falunak még a közelmúltjára is jellemző a nagyarányú elvándorlás, az elöregedés. Nincs munka lehetőség, általános az értelmiségi- és vezetőhiány, a szolgáltatások gyenge minőségűek, alacsony színvonalúak. Ez a településtípus is mostohagyermek volt az elmúlt évtizedekben a központi fejlesztési források elosztásánál, s ha van is ma egy-két képviselője a községi tanácsban, azok a szűkös pénzalapok elosztásánál rendszerint csak statiszta szerepre kényszerülnek.

     A hanyatló faluban nem épülnek házak, de ide már hazatelepül a városi nyugdíjas, és itt ragadhat a másutt munkát nem találó, társadalmi helyváltoztatást az időközben már elavult szakmájától hiába remélő, elvágyódó fiatal is. És ide költözik vissza a pangó gazdaságú, munkanélküliséggel sújtott székelyföldi kisvárosokból a lecsúszó társadalmi helyzetű, tömbház lakásán sikeresen túladó első generációs munkáscsalád. Menedék keresésében a fő vonzerőt a hanyatló falu olcsó ingatlanárai jelentik, de rendszeres jövedelmet biztosító foglalkoztatottságra csak keveseknek van esélye. A "jövevények" fogadtatásáról sokat elárul, hogy a szomszédos portákon lakók éjszakára elkezdik bezárni a kapukat, ajtókat. A hanyatló faluban már megtalálhatók - igaz korlátozott számban - az állami és magántőkéjű kereskedelmi egységek. Áruik viszont drágák, ezért a háziasszonyok közül sokan úgy kalkulálnak, hogy előnyösebb, ha időszakos bevásárlásaikat két-három hetente a közelebbi városok piacain bonyolítják le.

    Az egyéni életvezetésre jellemző, hogy lehetetlen folytatni az elmúlt évtizedekben általánossá vált "két műszakot" (állami alkalmazottak és részmunkaidős mezőgazdasági termelők. A mai mezőgazdasági termelés kedvezőtlen feltételei, a "biztos", jól jövedelmező munkahelyek hiánya a hanyatló falvak családjaiban - és a település helyzetében is - lemaradás érzetet kelt. Az életlehetőségek gyors beszűkülésének tapasztalása a közelmúlt - csalóka stabilitást és biztonságot mutató - időszaka után, ma megrázó társadalmi élmény. Sok hanyatló falunak a szocializmus idején volt bő két évtizedes felívelő korszaka. Ez különösen azokra a város közeli településekre jellemző, ahol az ipari munkavállalást nem követte szükségszerűen a lakóhely-változtatás is. Ahol a fiatal- és középnemzedék jórészt helyben maradt, ott ebben az időszakban gyökeresen átalakult a falukép: intenzív lakásépítés folyt. A lendületes falusi lakásépítés indítékai nemcsak a használati értékhez hanem presztízsszempontokhoz is erőteljesen kapcsolódtak. Változott, gyarapodott, modernizálódott a lakások tárgyi felszereltsége, kényelmi foka, komfortossága magasabb színvonalú lett. Az életkörülmények kedvező változásai a nyolcvanas évek második felétől lelassultak, majd fokozatosan leálltak. Az elmúlt évtizedek modernizációs zsákutcájának hátrányai, a rövid idő alatt adminisztratív intézkedésekkel, földuzzasztott kisvárosok társadalma mellett a mai sorvadó s hanyatló települések lakóit is fokozottan terhelik. Itt a leglátványosabb a leépülési folyamat. A legyőzhetetlennek látszó akadályok a fiatalabb nemzedék társadalmi felemelkedése előtt, a személyes perspektívák hiánya, a már kialakult igények és szükségletek kényszerű korlátozása ma e települések lakóinak fájdalmas, mentálisan is nehezen kezelhető élethelyzetet jelent. 

     A stagnáló falu

     A legtöbb székelyföldi községközpont és kedvező forgalmi helyzetű falu, ahol a háztartások jelentős hányadának valamilyen speciális foglalkozás, mesterség nem hoz számottevő jövedelmet, stagnáló település. A - névleges - önkormányzattal rendelkező községek évente hozzájutnak a központi alapokból leosztott pénzeszközökhöz, e forrásokból azonban rendszerint csak az adminisztratív, kulturális intézmények szűkös fenntartására, jó esetben a középületek karbantartására, javítására futja. A stagnáló faluban vannak szociális és kereskedelmi intézmények: Szolgáltatásaik többsége alacsony színvonalú. Az egyes községközpontok csatornázási munkálatainak állami támogatással történő megkezdése a legutóbbi évek jelentős beruházásának számítanak. A stagnáló falu, hiányos infrastrukturális ellátottsága, városoktól való távolsága, perspektívanélkülisége miatt nem vonzza az értelmiségieket és a szakembereket. Ezért kényszerül arra pl. egy ilyen településen a helyi polgármesteri hivatal, hogy újsághirdetésekkel próbáljon orvost keresni az újonnan - külföldi adományokból, modern gyógyászati eszközökkel - felszerelt községi rendelőbe. A stagnáló faluban felnövő fiatal nemzedékekből egyre kevesebbeknek sikerül az iskola révén az életformaváltás. Ami marad: az otthoni munka a családi gazdaság kereteiben, vagy az alkalmi anyaországi munkavállalás. Magánvállalkozásokkal is próbálkoznak néhányan. A magánszférában nem történik szemmel látható változás: nem épít, nem gyarapodik látványosan senki. Azokba a háztartásokba áramlik a jelentősebb rendszeres pénzjövedelem, amelyek mindkét családtagja állami nyugdíjas. E családoknál a gazdasági stratégia alapelve tartalékolás, biztonságteremtés: általános formája a bankbetét. "Nálunk a faluba az állami nyugdíjasok 7O-8O %- a nyugdíját viszi vissza a bankba, kötik le kamatra - mondja egy postai alkalmazott. Olyan család is van hogy szinte semmit nem használ fel a pénzéből, még jó erőben vannak, fenntartják magukat földjeikből nyugdíjuk nélkül". Az idős, de még termelőmunkát folytató nyugdíjasok közül az utóbbi években egyre többen, a méregdrága síremlékekre fordítják jövedelmük egy részét. "Anyósomék is nekifogtak megcsináltatni a sírkövet, nemrég fizettek ki a kőfaragónak egy félmillió lejt, s még ki tudja mennyibe fog kerülni. Sokkal jobb lett volna, ha mi a két család összepótolunk s valahogy megveszünk egy kaszálógépet. De ők így akarták, s ebbe nem lehet beleszólni (42 éves férfi). Nemcsak a síremlékkészítésre fordított pénzből, de a bankban letétből se lesz termelői beruházás. A hagyományos paraszti beállítódásban a jövedelemgazdálkodás alárendelődik identitás- és presztízsszempontoknak is.   

       A fejlődő falu

    Néhány falusi település háztartásai képesek abban az esetben előbbre lépni, gyarapodni, ha a helyi környezeti erőforrásokhoz szakmai jártasság, vállalkozó kedv és kedvező piaci konjunktúra társul. Ritka azonban természeti-társadalmi feltételek sikeres kombinációja. A sorvadó, hanyatló és stagnáló falvak tengeréből kiemelkedő néhány fejlődő településre (pl. Korond, Gyergyócsomafalva), inkább a magánjólét és a közszegénység jellemző, mint a település kommunális - infrastrukturális ellátottságának átfogó fejlődése, korszerűsödése. A családok individuális erőfeszítései, többletmunkájuk, sikeres piaci orientációjuk eredményeként javul az életszínvonal, általában az anyagiakkal, vagyontárgyakkal kifejezhető önreprezentációs formákban gazdagodnak, de a közszféra továbbra is szegényes marad.   

        A helyi társadalmak

    A falu harmonikus közösségi életéről a szóban forgó vidéken még ma is elavult, hamis sztereotípiák élnek az értelmiségi köztudatban. Ha volt valaha ilyen szociomentális környezet a székelyföldi falusi társadalomban, az már rég a múlt ködébe veszett.(De számos bizonyíték szól amellett, hogy nem is volt). A székely falu ma rivalizációs feszültségek, státusharcok színtere. Ezt csak az nem veszi észre, aki ünnepnapokon látogatja a falut. Mélyen gyökerező történeti örökség, és magatartásmód: a faluban élők nehezen viselik a nagymértékű társadalmi egyenlőtlenségeket. Különösen érvényes ez ma, a szocializmus évtizedeinek sikertelen egyenlősítő kísérletei utáni helyzetben beindult differenciálódási tendenciák társadalmi feldolgozásában. Ha előfordul, hogy egy idegen vállalkozó megtelepedik egy faluban, a helyiektől az irigység, kiközösítés, kizárás, szimbolikus eltávolítás számos gesztusával szembesül. De nemcsak a kívülről érkező idegenre, a helyi származású megerősödő, gyarapodni kezdő vállalkozóra is vonatkozik ez. "Nekem egy kis pékségem és egy cukrászdám van a faluban, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire irigyek az emberek nálunk. Képzelje el, hogy a szomszédaim nem tőlem vásárolják a kenyeret, nehogy meggazdagodjak." (4O éves férfi).

    A közelmúlt társadalmi folyamatainak (pl. területi mobilitás, foglalkozási átrétegződés, változatos szakmai életút-lehetőségek, városi értékek térhódítása) helyi szintű hatásaiként a lokális életvilágokban - ha nem is lehet markáns rétegződésről beszélni - szociológiai jellemzőkkel leírható, eltérő életviteli alternatívákkal, jövőképpel rendelkező társadalmi csoportok körvonalazódtak. Míg a hagyományos falusi közösségében az egyéni magatartások szintjén az életvezetés szabályai, a követendő alapértékek tekintetében általános közmegegyezés uralkodott, ma az értékirányultságok, értékfelfogások, a választható életmodellek heterogenitása jellemző. Egymás szomszédságában - vagy akár egy családban - él a földművelő-állattenyésztő családtag, az ipari munkában, szolgáltatói munkakörben vagy hivatalban alkalmazott személy. Gyakran konfrontálódnak az egyén foglalkozása, időhasználata, kapcsolatai, érdekeltségei, életviszonyai a másikétól eltérő szempontjaival. A különböző élethelyzetű emberek között ma igen nehézkes - egyazon településen belül is - a társadalmi kommunikáció, főleg annak égetően szükséges, hiányzó formái, mint pl. a gazdasági szférában az érdekegyeztetés, érdekképviselet- és érvényesítés a külső, elvonó intézményekkel, gazdasági szervezetekkel szemben. Az együttműködés esélyeit csökkenti, hogy a fentebb említett társadalmi folyamatok következményeként a helyi életközösségekben, meggyengült a társadalom korábban erőteljes ellenőrző, magatartásirányító szerepe. A mások érdekei ellenére is mindenáron felfele törekvőket nem béklyózzák a közösség szimbolikus szankciói, tág tere nyílik az önérdek gyakran gátlástalan, zabolátlan érvényesítésének. De az érdekharcnak is megvannak a helyi társadalmi viszonyokba ágyazódó sajátos változatai. A kisebb falvakban, ahol sűrű rokonsági-szomszédsági háló szövi át a társadalmat, rejtettebb, burkoltabb a szembenállás. "Nálunk a faluba nagy harag nincsen a népek között, óvatos a nép! Meghallgassák egymást, jól van mindenki a másikkal, végzi mindenki a maga dolgát. Becsaptalak, megcsaltalak, megloptalak, nem számít, a másik megy és másfelől ugyanazt csinálja! De egymást nem bántjuk! Itt maga nem hallja azt, hogy az utcán kettő összeáll s veszekedik, itt ilyen nincs. Mindenki végzi a maga dolgát, nem sérti egymást, annyira óvatos a nép. A szomszéd faluban már nem így van, ott már inkább kitörnek s ott megmondják nyíltan a másiknak ha bajuk van. Másabb népek. Ott kocsma van, isznak, leisszák magukat, verekednek is sokszor. Itt mindenkinek bora, itala van háznál, kocsma nincs... (60 éves férfi). Néhány faluval odébb azonban a konfliktusok kihordása annyira nyilvános és kegyetlen, hogy a kilencvenes évek elején emberáldozata is volt már a földvitának. Érdekcsoportok, családok versengenek egymás közt az újabb javak birtoklásának, megszerzési lehetőségének csökkenésével fordított arányú intenzitással. És van miért versengeni: ma változatos módon lehet megmutatkozni a lokalitás színterein, hiszen a bővülő árupiac a személyes és társadalmi fogyasztás síkján egyre gazdagabb választékban kínálja megszerzésre a társadalmi pozíciót, identitást jelző javakat.

    Településenként eltérő súllyal jelentkezhet az életvezetési sajátosságokban, életvitelben kimutatható emelkedési igény, feltörekvő magatartásmód. Vannak falvak, ahol "iparkodó", "élelmes" emberek laknak (nemcsak a saját, hanem  a szomszédok értékelése szerint is), az anyagiakra orientáltságban másokat messze megelőznek. A fokozott gazdasági aspiráció a magántulajdonban lévő traktorok, gépkocsik, parabolaantennák, számában is mérhető. A szomszédos falvakban a gazdasági beállítottságok között tapasztalható eltérésekből következő teljesítménytöbblet nem magyarázható a kedvezőbb természeti adottságokkal, jobb forgalmi helyzettel, hanem csakis a tudati tényezők különbségeivel. A helyi társadalmi, gazdasági életben megfigyelhető tendenciák alapján nem túlzás ma az individualizálódás felé tartó székelyföldi falusi társadalomról beszélni. Ezzel nem azt állítjuk, hogy megszűnnek a családok közötti kooperációs formák, elveszítik szerepüket a vérségi, szociális kapcsolatok. De jelentőségük mindenképpen csökkent, a szükséghelyzetben mozgósítható kapcsolatok köre összeszűkült. Ezt a változást az idősödő nemzedék tapasztalja. Ez a korcsoport nagyobb fokú egymásra figyelést, mélyebb érdekközösséget tartalmazó kapcsolatkörnyezetben szocializálódott. "Ezelőtt voltak ilyen kalákaszerűségök, a cséplésnél, építésnél. Ha építöttél, annyi anyagot hordtak díjmentesen, hogy szinte egy fél házra valót. Most? Most építhetsz egész nyugodtan, senki sem lát, senki sem törődik veled." (70 éves férfi). Természetesen az individualizálódás folyamata ma még az elején tart, és igen jelentős különbségek tapasztalhatók településenként, mikrorégiónként. Van falu például, ahol élénk közösségi élet zajlik néhány tevékeny értelmiségi vezetésével (kulturális egyesület működik, testvérkapcsolatokat ápolnak anyaországi településekkel). Itt jelentős az együttműködési készség, míg a néhány kilométerre lévő szomszédjában a legcsekélyebb közös akciót is szinte lehetetlen összehozni. Azt aligha kell hangsúlyoznunk, hogy nem anyagi természetűek az akadályok. Feltehetően arról van szó, hogy a két falu lakói eltérő megnyilvánulási, önreprezentációs formákat választanak.

       Társadalmi közérzet

Felfigyelhetünk arra a jelenségre, hogy nem ugyanaz a megkérdezettek véleménye, ha a település saját korábbi állapotához, adottságaihoz viszonyítanak, mint amikor a referenciapontokat tágabb környezetükben találják meg (például a szomszédos falvak helyzetéhez, médiumokban forgalmazott faluképekhez, gazdálkodási gyakorlatokhoz viszonyítanak). Az egyéni helyzet értékelése szubjektív, életkori, foglalkozási, fogyasztási, mentális tényezők bonyolult összeszerveződéséből létrejött sokváltozós konstrukció. Az életkörülményekkel, életlehetőségekkel való elégedettség, vagy elégedetlenség a kiválasztott referenciacsoportokkal való - gyakran tudattalan - "összeméretkezés" függvénye.

    A személyes beszélgetésekből leszűrhető, hogy a romániai fordulat utáni években megrendült falusi létezés kulturális, társadalmi biztonsága. A falun lakók többsége ma valamiféle társadalmi magárahagyottság, perspektíva- és jövőkép- nélküliség élményének részese. Ez főként  azok körében tapasztalható, akik a termelőszövetkezetekben dolgoztak és ma azzal szembesülnek, hogy ők az állami támogatórendszerek legmostohábban kezelt szereplői. Romániában a társadalmi juttatások rendszere diszkriminatív a falusi lakosságra nézve. "Miféle dolog az, hogy egy most érettségizett fiatalnak több munkanélküli segélyt adnak egy hónapra, mint annak a nyugdíja, aki a harminc esztendőt ledolgozta a kollektívben? Nem tudom, hogy gondolkoznak odafenn!" - mondja felháborodottan egy 70 éves tsz nyugdíjas asszony. De nem jobb a helyzetük a városi, ipari munkaerőpiacról véglegesen kiszoruló munkaképes falusiaknak se, akiknek a családi gazdaság sok esetben inkább a menedéket jelenti, mint a vágyott jövőbeni életpályát. A falusi fiatalok az elmúlt évtizedekben általános életút-minta követésétől érzik megfosztottnak magukat: a biztos városi munkahely, a kiutalt, vagy megvásárolt tömbház lakás ma már elérhetetlen álom a falun élő ifjak nagy többsége számára.

     Az új romániai politikai-hatalmi elit nem vádolható túlzott szociális érzékenységgel. Az egyik Nagyküküllő menti faluba látogató parlamenti képviselők csodálkozva tapasztalták, hogy a fogadásukra összegyűlt falusiakat nem az éppen aktuális belpolitikai (romániai magyar) botrány legfrissebb fejleményei foglalkoztatták, hanem az alacsony mezőgazdasági nyugdíjak, a nagy késésekkel fizető tejipari vállalat rendszeres fizetésre kényszerítésének lehetőségei, és más, a mindennapok nehézségeinek körébe tartozó problémák. Sok jel utal arra, hogy "fent" nemigen tudják hogyan gondolkoznak "lent", milyen mozgatórugók működtetik az alullévők valóságát. A legutóbbi parlamenti választások előtt egy vezető politikus az országos magyar napilapban "népünk fájdalmas közömbössége" fölött kesergett, mert "a nép" szerinte nem mutatott elég lelkesedést vezetői mellett a választási kampány idején. (Szavazni azonban ennek ellenére elment, amiből az a következtetés is levonható, hogy a romániai magyar falusi társadalom választói magatartása nincs egyenes összefüggésben azzal, ahogyan a politikai porondon szereplők képesek "megszólítani" ezt a társadalmat). 

    Az átmenet gazdasági-társadalmi költségeinek csökkentésére foganatosított szociális segélyezések tervezői - reális társadalomkép hiányában - keveset tudnak azokról a viharokról, helyi feszültségekről, amelyeket a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok mindennapjainak könnyítését célzó  adminisztratív intézkedések kavarnak. Egy 1995 nyarán hozott törvény a hátrányos helyzetű családok segélyezésének  jogosultságát falun a birtokolt föld és az állatállomány jövedelmeinek függvényében állapította meg. Néhány hónapi központi finanszírozás után a segélyezést a hatalom a helyi polgármesteri hivatalok hatáskörébe utalta. Miután ehhez pénzalapot nem adott, így a törvény írott malaszt maradt. A rövid lejáratú támogatás - amelynek jogosultjai elsősorban a föld-  és termelőeszköz nélküli cigány lakosság köréből kerültek ki - a beteljesületlen várakozások mellett szociális és etnikai feszültségeket okozott: "Aki munkába jár, az is elig tud élni! Az én uram miután kifizeti a buszra a bérletet, nem hoz annyi fizetést haza, mind amennyi segélyt kaptak a semmiért ezek a cigányok egy hónapra! Hát hol az igazság? Itt hiába várjuk, még sokáig nem lesz jó világ, ha egyeseket azért fizetnek meg, hogy ne dolgozzanak!" (41 éves nő, tanácsi alkalmazott). A cigányokkal szembeni ellenérzéseket táplálta, hogy a segélyezés után rögtön megemelkedtek a falvakban a napszámbérek.

     1997 őszén, a gyenge anyagi helyzetű családok iskoláskorú gyermekeinek támogatására született kormányhatározat helyi kivitelezéséből lett botrány sok faluban. A jelentékeny értékű támogatásra jogosultságot (alapélelmiszerek, ruházati cikkek) a családonként nyilvántartott jövedelmek alapján állapították meg. Így állhatott elő az a helyzet, hogy a helyi informális vagyoni hierarchiákban magasan álló, de adminisztratív úton kevés nyilvántartott jövedelemmel (feketén dolgozó kisiparosok, erdészek, stb.) rendelkező családok gyermekei segélyben részesültek, míg a rosszabb anyagi helyzetű, bérből élők gyermekei nem mindig lehettek jogosultak a támogatásra. Az segélyezés áldatlan helyi hatásaként nemcsak az iskolavezetés és a saját véleményük szerint igazságtalanul hátrányt szenvedett szülők viszonya romlott meg, de az iskolapadokban egymás mellett ülő, támogatott és nem támogatott gyermekek is óriási igazságtalanságként élték át a rosszul célzott, felemásra sikerült hatalmi gondoskodást. 

    Felmerül a  kérdés, hogy van-e valamilyen változtató-befolyásoló, esetleg érdek-képviseleti szerepe a helyi hatalomnak, a falvak mindennapi életében? A falusi adminisztratív intézmények személyzete többségében helyi születésű, a középiskolát a közeli székelyföldi kisvárosokban végezte, majd (esetleg sikertelen egyetemi próbálkozás után) megmaradt a szövetkezeti, tanácsi hivatalokban. Két-három évtized eltelte után ez a személyzet székébe kapaszkodó, kompromisszum-kész alkalmazotti réteggé alakult. A rendeletek, szabályok, jelentések sűrűjében való eligazodás képességét kötelező tanfolyamokon, felkészítőkön sajátította el. Mellette ott vannak a választható pozíciókban, sok esetben a falut rosszul vezető - ha egyáltalán vezetésről lehet beszélni - polgármesterek és alpolgármesterek, nem egy közülük személyes klikkérdekek viszályaiba bonyolódott, szakmailag felkészületlen törtető. Legutóbb a közbirtokossági erdők visszaigénylésének ügyintézésében mutatott magatartásuk kapcsán az egyik székelyföldi megye napilapjának újságírója okkal háborog: Sajnos, maguk a polgármesterek akiknek biztatniuk, siettetniük kellene az ügyintézést locsognak úton-útfélen: "Úgyes meghosszabbítják"... (a dokumentumok leadásának határidejét. O.S.). Vannak, polgármesterek, akik nem tudják, hogy a hivatalok ajtaja merre nyílik! Nem mert felhatalmazásokat írtak tájékozatlan embereknek, magyarán: bedobták a gyeplőt! És most várják, hogy a zűrzavarból mi alakul ki. Az én kérésem jogosságát úgy dönthetik el, ha a községi alapdokumentációt birtokolják, egyáltalán szakmailag tisztán látják a kérdést!!!  Két és fél hónapja mászkál a falu a padlásokon, keresi a lajstromokat, a névsorokat. Jól teszi, csak ez idő alatt valakinek dolgoznia kellett volna a telekkönyvnél, az erdészetnél... mert csak így tehetnek szert a kompetenciára, láthatnák tisztán a helyzetet.  Ha többet konzultálnak a szakemberekkel, ha dolgoznak! Félős, hogy nálunk a bürokrácia összekeveredik az ostobasággal február másodikán..." . (Ez a nap  volt az erdő visszaigénylésének határideje).

      A fordulat utáni évek zűrzavaros gazdasági-társadalmi viszonyai között nincs különösebb vonzereje falun az  adminisztratív vezetői pozíciónak. Vannak népes - 3000-5000 lélekszámú - székelyföldi falusi települések, ahol az 1996-os helyhatósági választásokon egyetlen jelölt indult a polgármesteri székért.  

   Eddigi ismereteink alapján hajlunk arra a véleményre, hogy a lokális hatalmaknak nincs legitimitása, társadalmi súlya a helyi életben, és igen szűk az a felület, ahol a hétköznapi társadalommal érintkeznek. A települések érdekeit "felfele" képviselő, ezért sikeresen harcba szálló, a helyi közügyeket hozzáértéssel kezelő vezetők, szakemberek munkájára reális társadalmi igény és elvárás lenne, különösen az idősebb nemzedék részéről. Ők fiatalon másfajta rendet és önállóságot tapasztaltak a falvak belső ügyintézésében, vagyonkezelésében. "Az a baj itt nálunk, hogy nincs egy ember a faluban, aki vezető embernek jó lenne. Az ilyen vén ember mint én már nem oda való, s a legnagyobb része itt a faluba már ötvenön fejjel van a legfiatalabb es. Akik vannak fiatalabbak, azok nem hajlandók a közért tenni, az állami nyugdíjasok azok meg nem törik magokot a közért. A saját magokéra ügyelnek, de a közért nem hajlandók tenni... ezelőtt es azt mondták, hogy minden fa nem szegnek való. Érti maga mit jelent ez? Olyan illetők vannak, nemtörődöm emberek, a gyűlésbe se jönnek el, minden család nem képviselteti magát. 35-40 ember gyűl essze a faluból. A többi fiatal, vagy nemtörődöm, öreglegény es van egy jó néhány, ami elég szomorú a falura nézve, mert nem szaporítsa a magyarságot. De a purdék tízenként játszodnak, azok mikor felnőnek mind nagy cigány lesz belőlük, hova lesznek el? Most Magyarországra járnak, s ahogy vettük észre jól keresnek... (81 éves férfi, mellékfalu).

 

       Az egzisztenciateremtés megváltozott feltételei

     Romániában a szocializmus idején mindvégig fennmaradt a merev, ideologikus gazdaságirányítási rendszer. Ismeretes a székelyföldi kisvárosok először késleltetett, majd a hatvanas évek második felétől, gyorsított fejlesztése. Feszített ütemű ipartelepítés, adminisztratív- és kulturális intézmények létrehozása, városépítés zajlott. Az előző történeti korszakból örökölt agrármunkaerő-felesleg a mezőgazdaság szövetkezetesítése után az alacsony termelékenységű, rosszul fizető nagyüzemekből a közeli városok ipari munkahelyeire áramlott. Az addig főleg agrárjövedelmekből élő falusi lakosság kereseti, foglalkoztatási viszonyai megváltoztak. Azokban a családokban, amelyekben a munkaképes családtagok egyike a termelőszövetkezetben maradt, az állami és magántulajdonú gazdálkodás sajátos kombinációi alakultak ki. A termelőszövetkezeti tagoknak kiutalt kisméretű háztáji parcellákon a magántermelés csak szűk körű lehetett, de jelentősége a családok élelmiszer-ellátásában számottevő volt. A magyarországihoz hasonló, nagyüzemekkel szimbiózisban élő háztáji árutermelésről, és értékesítési lehetőségekről itt nem beszélhetünk. A mezőgazdaságban a szocializmus időszaka alatt végig csak a nagyüzemi termelés részesült anyagi és ideológiai támogatásban. 1989 februárjában egyik székelyföldi faluban az tsz zárszámadó gyűlésén a Vezetőtanács beszámolójában a következők hangzottak el: A Román Kommunista Párt 5. országos konferenciája elemezte a román szocialista társadalom fejlődésének jelenlegi stádiumát és a 8. ötéves terv előirányzatai megvalósításának módját és megszabja a szükséges intézkedéseket a XIII pártkongresszus történelmi jelentőségő határozatai, a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom megteremtéséről és Románia kommunizmus felé haladásáról szóló program töretlen valóra váltása érdekében.... Pártunk programja jelentős feladatok megvalósítását tőzi ki célul a mezőgazdasági termelésben a lakosság jó ellátásának, egyes iparágak nyersanyag szükségleteinek biztosítása érdekében. A mezőgazdaság fejlesztési tervünkben elő van irányozva 5O-55%-os növekedés". Miután a beszámoló felsorolja a megvalósításokat, a termények és állati termékek alacsony felvásárlási árainál (a felvásárló kizárólag az állam volt) minden esetben magasabb előállítási árakat, megállapítja, hogy "nyereségünk volt tervezve 1.5OO ezer lej, mellyel szemben 2.455 ezer lej a veszteség". E helyzet magyarázatakor a beszámoló készítői arra hivatkoznak, hogy bár "a kevés számú és kiöregedett tagság döntő többsége becsületesen kivette a részét" a munkából, voltak olyan személyek is akik nem végeztek megfelelő növényápolási munkálatokat, vagy egyáltalán nem kapálták meg a cikóriából kimért parcellájukat. Ez azt bizonyítja, hogy a munkafegyelem és a munka program tiszteletben tartása terén sok hiányosság volt..." A megoldást a jövőre nézve az tsz vezetői abban látták, hogy "okulva az elmúlt év hibáiból a Vezetőtanács a pártszervek irányításával jobban kell megszervezze az egész gazdaság tevékenységét... a tagság lelkiismeretes szervezett munkával kell támogassa a Vezetőtanácsot, különben nem fog eleget tenni a megsokszorozódott feladatoknak".

    Nem lehet csodálkozni, hogy a szüntelenül "sokszorozódó feladatok" teljesítésébe belefáradt, gyengén fizetett, bérmunkás státusba kényszerített tsz tagságban, de még inkább a fenti termelésszervezés kereteiből az ipari munkahelyekre menekült "kollektív szökevények"-ben tovább élt az önálló gazdálkodás utáni nosztalgia. A romániai fordulat után ezek a társadalmi csoportok türelmetlenül várták a mezőgazdasági tulajdonviszonyok megváltoztatását szentesítő földtörvényt, majd aktív résztvevői voltak a termelőszövetkezeti vagyon felosztásának (sok helyen még a törvényes keretek megalkotása előtt).

    A helyi közösségekben a szövetkezeti vagyon felszámolása, az erőforrások újraosztása számos bonyodalmat okozott. Voltak ugyan a termelőszövetkezetek fennmaradásában érdekelt kiscsoportok, de az évtizedek alatt felhalmozódott feszültségek elsodorták a "kollektív siratók" érdekeit. A földreprivatizáció a Székelyföldön gyakorlatilag visszaállította az 1962 előtti kisbirtokrendszert. A közvélemény és a napi sajtó részéről különösen sok vád érte a helyi földosztó bizottságok munkáját. (A tisztázatlan tulajdonviszonyok tömegét jelzi, hogy még 1997-ben is több mint 700.000 földperes ügy folyt az országban).

   A tulajdonjogokkal felruházott agrárnépesség ma egyéni vagy csoportos termelési modellekkel kísérletezik. Aki a nyári vegetációs időszakban átutazik a Székelyföldön, a falvak szántóhatárainak látványa alapján már tehet néhány helytálló megállapítást, a mezőgazdasági termelés szervezéséről, a technológia színvonaláról, esetleg a gazdálkodási stratégiákról is. Némely falu művelés alatti területein több tízhektáros, összefüggő, táblásított parcellákon szakszerűen kezelt gabona- és burgonyatáblák, a gépesített talajművelés eredményei láthatók. A legtöbb falu körül azonban a keskeny "nadrágszíj" parcellákon különféle kultúrák tarkasága váltakozik, gyakran igen eltérő fejlődési állapotban. Ez a tulajdonosok szakértelmének, termelői tudásának különbségeire utal. A szántóhatár nyári látványa szemléletesen jelzi a mai falusi termelésben működő kétféle gazdálkodásformát: a). a közös termelőszervezetbe társult, földtulajdonosok néhány száz hektáros üzemméretű gazdaságait, és b). a saját birtokon önállóan termelő családi gazdaságokat. E kétféle termelésszervezés sajátosságai röviden a következők.

     a). - a társult gazdaságokban, közösen megművelt földbirtok több, önkéntesen szövetkezett gazda tulajdona, a munkaszervezést, technológiát szakemberek irányítják. A munkafolyamatok a hazai nagyüzemi gazdálkodásnak megfelelő szinten gépesítettek. A társult földtulajdonosok a terményekből a közös használatba adott földterületeik arányában részesedést kapnak.

     b). - a termelés a szétaprózódott családi földbirtokon folyik. Jellemző a családok szükséglete szerint alakított vegyes termékszerkezet, a "mindent" termelés, a nagyarányú élőmunka, a korszerű szakismeretek hiánya, a termelési technológia alacsony színvonala. Sok magántermelő család tőke- munkaerő- és eszközhiánnyal küzd, ezért földjei egy része évről-évre műveletlenül marad.

    A kis- és nagyobb üzemméretű gazdaságok helyzetét a mai romániai átmenet kedvezőtlen körülményei egyformán nehezítik. Hiányoznak az értékesítő, információs, integrációs- és biztosító rendszerek. A piaci feltételek előreláthatatlanok, kiszámíthatatlanok. A terményforgalmazás a kis- és nagytermelőknél egyaránt kockázatos, alkalomszerű informális alkukötésekkel történik.

    Összességében a művelés alatti földek nagyobb részét a Székelyföldön az alacsony termelékenységű családi gazdaságok kereteiben dolgozzák meg. (A szakemberek becslései szerint a társult gazdaságok csak a termőföld 10-15%-án gazdálkodnak). Kézenfekvő a kérdés: miért nem alakultak ki nagyobb területeken, több településen, az összefüggő parcellákon, kisebb költséggel, nagyobb hatékonysággal termelő társult gazdaságok? Hiszen induláskor minden feltétel adott volt, legalábbis a termelőszövetkezetesített vidékeken. Megvolt a szükséges géppark, tárolók, agrárszakemberek... A kimerítő válasz szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit, e helyen csak utalni kívánunk a mentális tényezők szerepére a kilencvenes évek elején újraéledt kisparaszti gazdálkodási gyakorlatban. A kizárólag csak a szigorú gazdasági kalkulációt ismerő gondolkodás számára rejtett - mikrotársadalmi - tényezőkre, amelyek a falusiak gazdasági beállítódásainak, a cselekvésmódjaiknak indítékai. Mert legtöbb helyen hiába volt minden racionális érv a földek tagosítása, a géppark megőrzése, a táblásított földművelés előnyei mellett. Az osztott örökösödési szokásjog következtében szétaprózódott birtokon, saját ellátásra termelő kisgazdaságok ezrei jöttek létre. Hiába hangoztatták a szakemberek, hogy a jövő útja a  nagyobb üzemméretű farm, a szövetkezeti formák, a közös  gazdálkodás parancsuralmával "jóllakott" földművesek minden racionális érv ellenére önállóak akartak lenni. "Egyénileg fogok gazdálkodni, többet még miatyánkot sem mondok közösben! Minden barázdát visszaszerzek..." - mondta egy-egy megátalkodott idős földműves és véleményét sokan osztották. Ezt a gazdálkodási gyakorlatot nem a profitra, a folytonos gazdasági növekedésre koncentráló gondolkodásmód jellemzi. Itt nem tisztán csak gazdasági törvények, hanem a társadalmi viszonyok, kapcsolatok, érdekek is jelenthetik a gazdasági cselekvések motivációit. A föld ebben a környezetben nem csak termelőeszköz, az önálló létezés szerény bázisa. A földbirtoklás ténye a falusi ember társadalmi identitásának egyik legfontosabb komponense is.

    Mindenütt visszalépés történt a termelékenység és technológia nagyüzemi keretek között elért szintjéről, ahol kis üzemméretű gazdaságok jöttek létre. A kezdeti magántermelői eufória rövid idő alatt szertefoszlott, de a közös gazdálkodás termelékenyebb formái továbbra is csak néhány olyan községben működnek, ahol sikerült a termelőszövetkezeti vagyon széthordását megállítani és a fontosabb termelőeszközöket közös tulajdonban megőrizni. Nem véletlen, hogy a szocializmus éveiben néhány jobban gazdálkodó - alapos gazdaságtörténeti elemzés tárhatná fel, hogy hatékonyan gazdálkodó, vagy kiemelten támogatott? - termelőszövetkezet helyén alakultak társas gazdaságok. Ezek többnyire a székelyföldi viszonylatban géppel könnyen művelhető szántóterületű medencékben (Csíki-, Gyergyói-, Háromszéki medence) jöttek létre. De a többségükben rosszul fizető közös gazdaságok utódai csaknem mindenütt a kis magángazdaságok, visszarendeződött az 1962 előtti birtokszerkezet és gazdálkodási mód. Ezeken a településeken mélyen gyökerező társadalmi akadályai vannak a társult gazdálkodásnak. "Még a föld is sír, ahol kollektív volt! Tönkre van téve, kivették a zsírját, legtöbbször arra se voltak képesek, hogy a sok nagy rakás istállótrágyát széthordják. Hallott maga olyant, hogy a juhszajvánt lebontották és új helyre építették, az évek alatt felgyűlt gané kihordását úgy elhanyagolták, hogy végül drágább lett volna mind az újraépítés? Ettől arrafelé még ugyan nem lesz itt gazdálkodás közösbe, nincs amit arról ábrándozzanak a nagyobb emberek sincs. Nem lesz abból sohasem semmi. Esetleg, ha farmot tudna csinálni például valaki itt, ha volna annyi pénze, hogy a népet egyszer kielégítené...De hogy mi esszeálljunk s gazdálkodjunk együtt? Olyan nincsen, nem lehet. Mert az egyiknek ez a demokrácia ment az agyára, a másiknak benne van a régi kommunizmus az agyába, s így esszehozni a dolgot nem lehet! ... Nagy baj van, itt a nép oda kell érjön, hogy lássa: neköm itt a járomba be kell tegyem a nyakamat s húznom kell, másképpen nem lehet megélni! Meg kell a nép győzze saját magát, hogy nem tudok én sehova kilépni, ezt kell csináljam! Aztán kéne hogy legyen egy néhány ember, mind a régi tanító, vagy a pap, akik a falut elirányítsák, hogy volna egy kicsi törvény, valamilyen törvény, mert törvény semmilyen sincs"! (66 éves férfi, mellékfalu). 

     A különböző méretű és teljesítményű magángazdaságok csekély mértékben, vagy egyáltalán nem jelentenek piaci tényezőt. Ennek a gazdálkodási gyakorlatnak egyik következménye, hogy elsorvadnak azok a szálak, amelyek a falut a szélesebb társadalmi munkamegosztás rendszerébe integrálták. A családközpontú kisléptékű, saját ellátásra, esetleg kevés piaci értékesítésre termelő gazdaság költségigényes, alacsony termelékenységű üzemszervezet, ennek ellenére a mai romániai társadalomban van egy igen pozitív szerepe: levezeti, elnyeli, megemészti az állami (ipari, szolgáltatói) szektorból kiszoruló, jelentős társadalmi csoportok foglalkozásváltása okozta társadalomszerkezeti feszültségeket, településszinten leköti a falusi népesség munkaerejét. Társadalmi szempontból a családi kisgazdaságok keretei között folyó kisszerű, korszerűtlen termelés is jobb mint a munkanélküliség.

    A termelési, létfenntartási tevékenységek társadalomszervezeti kerete a család. A falusi családok helyzete, életciklusa, előtörténetükben kialakított életviteli szokásaik függvényében, alapvető különbségek vannak a magántermelői egzisztencia megélésében. Például más, tudatosítatlan célok, eltérő indítékok vezérlik a mindennapi munkában, a visszakapott földjein nagy lendülettel gazdálkodó hetvenéves állami nyugdíjast (aki alig titkolt büszkeséggel meséli, hogy "a nyugdíjra nincs szükségünk, adunk belőle a gyermekeknek, használjanak vele") a középnemzedék családfenntartóit, akiknek korábbi két- vagy hárombázisú életformája ma - ismert okokból - nem folytatható: "Nem tudja az ember, hogy rendezze a gazdaságát, hogy jobb legyen. Ma az a helyzet, hogy a mi munkánknak kicsi az értéke, ha azoknak a szükségletüknek az árait nézzük, amit meg kell vásároljunk. Én már hatodik esztendeje, hogy munkanélküli lettem a gyártól, ezalatt béállítottam hét fejőstehenet, ezök után élök ötödmagammal. Megélünk, de nem úgy, ahogy annyi munka után megérdömölné az ember, ez az én véleményöm. Ott a baj, hogy az állam és a magánvállalkozó is édöstestvérök abban, hogy a parasztot, ha valamit termel s eladja, meg kell kopasztani! Ne mondja nekem senki, hogy nem így van, amíg egy liter tej árából csak egy negyed liter hűsítőt lehet venni! Elmentem a nyáron a magán-tejfelvásárlóhoz, addig annak hordtam, mert ha keveset is de legalább rendszeresen fizetött. Mondom, neki: uram ez a pénz, amit maga ad, ez csúfság. Ha essze-szervezkednénk ebbe a néhány faluba, mi magát rövidesen megbuktatnók, ha nem emelné a tej árát! Igen, de ő jól tudja s én is tudom, hogy nem szervezkedünk mi essze, nemhogy néhány faluban, még egy utcában se! Mert az egyik így gondolja, s a másik másképpen akarja, de egyformán, egyszerre, nem sohasem. S így akkor ő az úr, s ezt tudja, nem is beszélt csúnyán: ez a helyzet, nem muszáj neki hordjam a tejet, azt mondja. Mehetek akármilyen hivatalhoz, ő törvénytelen dolgot nem csinál ezzel. S ebben igaza is van, mert én azután egy ügyvédtől is érdeklődtem, de az is azt mondja, ha egyszer nincs szerződésben rögzített ár, akkor, nincs ahogy kötelezni... szóval én azután nem vittem se oda, se az államnak egy deci tejet se. Most otthon sajtot csinálok, a savóval malacot tartok. Örökké volt s lesz ezután még több kicsipénzű  szegény ember, aki megveszi a tehénsajtot is". (40 éves gazdálkodó).

   A családi kisgazdaságokat kívülről fenyegető áru- és pénzviszonyok, az azonos érdekűek szervezetlensége, fokozott önellátásra, fogyasztás-visszafogásra, önkizsákmányolásra kényszerítik a gazdálkodókat. Ez az életforma nem túl vonzó a falusi fiatalok számára: számos kilépési, halasztási kísérlet (magyarországi vendégmunka, bérmunka a magánszférában) után sokan mégsem találnak más kiutat, arra kényszerülnek, hogy a családi gazdaság kereteiben állapodjanak meg. Ha rövid, időszakos munkavállalásra - "pénzkeresetre" - ki lépnek is innen, csak akkor és annyi időre, hogy az átmeneti munkaerőhiány ne jelentsen zavarokat, fennakadást a gazdaság működtetésében.

    A fiatalok integrációját a családi termelőszervezetbe a társadalmi viszonyokban rejlő akadályok, taszító tényezők is gátolják. Az idősebb nemzedék és a fiatalok viszonya sok családban feszültségekkel terhes. "A fiatalok munkakedvéről és szakértelméről az idősebbek általában lekicsinylő véleménnyel vannak"- írja egy fiatal néprajzos egy erdővidéki falu jelenkori gazdálkodásának elemzésében. Sok helyen mintha másodvirágzását élné a hagyományos, két-három generációs paraszti családmodellre jellemző tekintélyelvűség. Mivel a földet jogilag az kapta vissza akitől elvették (ha életben volt), vagy annak közvetlen leszármazottja, a családon belül megnőtt az idősebbek társadalmi súlya, döntési hatásköre. Ők a hangadók a kis lokális társadalmakban is, de ennek a restaurációnak eltagadhatatlan a hatása a családok személyközi viszonyainak alakulására is. "Apám mindjárt nyolcvan esztendős, meggyengült, napról-napra kevesebbet tud végezni, de még mindig irányítani akar. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy ő akarja, vagy ahogy elgondolja, akkor eszi meg az életemet. Maholnap 45 éves vagyok, kérdem meddig akar még irányítani? Ameddig élek, fiam, azt mondja". (44 éves, részidőben gazdálkodó férfi). Sok esetben a két-három évtizede városon megtelepedett család, és a falusi idős szülők viszonya sem felhőtlen: "Meguntuk, hogy állandóan parancs alatt álltunk, ha hazamentünk a férjem szüleihez. Olyant nem tudsz lépni az öregek szeme előtt, hogy az helyes legyen, jó legyen. Ki nem engednének semmit a kezük közül, reád nem bíznának még egy disznóetetést se, mert azt te nem tudod elvégezni úgy ahogy kell, csak ők. Hát mi ezt meguntuk, vettünk itt egy közeli faluba egy gyengébb házat, azt javítgatjuk, rendezgetjük mikor időnk van. Jól érezzük magunkat ott, nem mondja senki, hogy ezt így kell, azt úgy kell". (42 éves városi alkalmazott).

     A generációs feszültségek mellett más rejtett akadályai is vannak, a falusi fiatalok zökkenőmentes beilleszkedésének a családi termelőszervezetbe. Kutatható kérdés lehetne például, hogy a mai falusi gazdálkodó fiatalnak milyen identitást nyújt ez az életforma. A szélesebb társadalmi nyilvánosság hogyan értékeli, hol helyezi el ezt az életmódot? Hajlunk arra a feltételezésre, hogy más foglalkozások presztízsével szemben a falusi gazdálkodáshoz a társadalmi köztudatban kevés pozitív érték tapad. Ez is egyik rejtett oka lehet annak, hogy a fiatalok gyakran vállalnak bérmunkát, ha van erre a lakóhelyről elérhető lehetőség, és csak részidőben gazdálkodnak. A falusi környezetben sikeres fiatal a vállalkozó rendszerint a kereskedelemben, vagy a hegyvidéki falvakban a fafeldolgozásban tevékenykedik. Kevesebben - váltakozó sikerrel - fekete kereskedelemmel is  próbálkoznak, főleg ruházati cikkeket forgalmaznak, Törökországból, Lengyelországból.

    A székelyföldi falu nem rendelkezik semmiféle olyan intézménnyel, amely az agártársadalom modernizációját előmozdítaná. Kivételt képez az a két-három külföldi segítséggel működő alapítvány (pl. a sepsiilyefalvi LAM alapítvány, a gyergyószentmiklósi Agrocaritas), amelyek a fiatal gazdálkodók képzésében és anyagi támogatásában vállalnak részt. Ezek tevékenységi hatóköre azonban korlátozott, messze a szükségletek alatt marad.

    A mezőgazdaság fellendítésére tett politikai lépések hatásairól (a földadó bevezetésének elhalasztása 2000-ig, az értékjegyekkel közvetlenül a földtulajdonosoknak nyújtott támogatás) ma még nem mondható megalapozott vélemény. A birtokolt földterület nagyságának arányában folyósított anyagi támogatás - üzemanyagra, vegyszerekre, vetőmagra beváltható értékjegyek - helyenként megerősítheti a már működő közös és egyéni gazdasági szervezeteket. Ez azonban azt jelenti, hogy ezeknek a termelőszervezeteknek jelentősen nő a termelékenysége, fokozódik piaci integrációja. Nyilvánvaló, hogy a kisgazdaságok esetében a földbirtok a termelésnek csak egyik szükséges feltétele. Ahol hiányzik a többi eszköz, erőforrás, ott a kormányzati segélyből nem lesz termelői célú beruházás. A tőke- és munkaerőhiányos családokban az értékjegyeket terményekre váltják be és a napi fogyasztásra, vagy a tartalékolt készletek halmozására fordítják. Ettől pedig nem nő, hanem éppen csökkenhet a vetésterület.

A székelyföldi agrárvidéken nem láthatók azoknak az átalakulási folyamatoknak a kezdeményei, amelyek meggátolhatnák, hogy a forgalomból kieső agrártáj elmaradott gazdasági, társadalmi zárványként évtizedekre megrekedjen. Nagy valószínűséggel a közeljövőben is munkaerő-kibocsátó, a távoli centrumok kínálta lehetőségekre figyelő, ezekhez is igazodó, belső feszültségeiben szorongó, periférikus régióként tarthatjuk számon.