A székelyföldi agrártermelés társadalmi feltételei 1989 után

 

Dolgozatunkban a posztszocialista korszak székelyföldi agrártermelésének társadalmi viszonyait tárgyaljuk. Az alábbiakban a mezőgazdasági termelés társadalmi viszonyain a termelőmunka folyamatában érvényesülő makro- és mikrotársadalmi tényezők hatásainak összességét értjük, a termelési hitelnyújtás feltételeitől a piaci árakig, a rokonsági, szomszédsági kapcsolatok gazdasági vonatkozásaitól, az egyéni termelői gyakorlatokban megfigyelhető stratégiák, célok, eszközök és a használt szaktudás sokféle változataiig. Empirikus tapasztalat, hogy a legkisebb faluban is finom distinkciók, vagy nyilvánvaló eltérések fedezhetők fel az egyes családok termelőmunkájában érvényesülő gazdasági beállítottságok, mentalitások között, ha pl. a termelés jövedelmezőségét, vagy a munka hatékonyságát szervező racionalitásokat vizsgáljuk. (E változatok tipizálására tettünk kisérletet egy korábbi írásunkban: Oláh 1994) A székelyföldi falusi gazdálkodás mai sokszínű társadalmi valóságáról a jelen keretek között csak szükségszerűen leegyszerűsített absztrakciókban számolhatunk be.

A romániai gazdasági átalalkulás folyamatában a falusi világot folyamatos kihívások érik. Minden látszat ellenére az agrárávidék nem változatlan újjátermelődési rendszer, a falu nem hagyományokba merevedett zárt társadalmi totalitás, hanem differenciált társadalmi formáció, amelynek termelőtevékenysége kulturálisan alakított. A paraszti kultúra kutatói az értékelési és értelmezési minták nagyfokú belső történeti folyamatosságáról beszélnek (Kaschuba 1990:74). Elfogadva ezt a megközelítési szempontot szükséges a történeti előzmények rövid áttekintése, különösen ha tereptapasztalataink birtokában nem lehet eléggé hangsúlyozni a bourdieu-i gondolat érvényességét -- a szóbanforgó társadalmi környezetben -- miszerint "a csoportokat alkotó egyének beállítottságai tarósak, s még kialakulásuk gazdasági és társadalmi körülményeit is képesek túlélni." (Bourdieu 1978:240)

TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEK

A 20. század első felének székelyföldi falusi gazdálkodásáról néhány munka: szociografikus leírások, törtéeti, szociológiai értekezések, elemzések (Bözödi 1985; Egyed 1981; Venczel 1980, 1988). Ezekből egyértelműen kiolvasható, hogy a falusi társadalomban zajló folyamatokra ebben a században a tradicionális és a kapitalista termelési mód egyre szélesedő frontokon való szembesülése jellemző. A falusi agrártermelésre legtöbb helyen az ugarhagyó gazdálkodás és a kisbirtokrendszer, az önfenntartó családi kisgazdaságok környezeti erőforrásokhoz alkalmazkodó, biztonságra törekvő, szükségletközpontú "mindent termelő" stratégiája volt jellemző. A tőkés termelési viszonyokat és gazdálkodási formákat a szóbanforgó térségben a kamatra hitelt kínáló bankok, falusi kiskereskedők, a közerdőket felvásárló és olcsó munkabérrel kitermeltető tőkés vállalkozók, a vasút, a bővülő árupiac, a pénzpiaci mechanizmusok lassú térhódítása jelentette.

Részben ismertek a tőkés termelőmód székelyföldi behatolásának következményei: a századelő, de főleg a két világháború közötti időszak közéleti-társadalmi irodalma tömeges elszegényedésről, tönkrement, eladósodott kisgazdaságokról beszél, általános volt a végleges kivándorlás és a falusi munkaerő rendszeres áruba bocsátása idegen környezetben. A hagyományos és tőkés termelőmód szembesülésének társadalmi-gazdasági következményei székelyföldi kistérségekben differenciáltan jelentkeztek. A vasutak, főbb közlekedési útvonalak mentén lévő kistájak, városok, vagy a nagyobb földbirtokok közelében (Háromszéken és Marosszéken volt erre több példa) lévő falusi települések társadalmát korábban és mélyebben érintette a "kapitalizmus szelleme", a piacelvű termelési gyakorlatok kedvezményeinek meggyökeresedése, mint az elzártabb vidékek, félreeső kisrégiók településeinek társadalmát. Ez az időben eltérő hatás a termelési feltételek máig ható differenciálódását eredményezte, a gazdasági stratégiák és beállítottsáok mikroregionális különbségeiben nyilvánult meg, annak mértékében, hogy a földet és a munkaerőt mennyiben sikerült piacképes termelési tényezővé alakítani, vagy a gazdálkodás megmaradt kizárólag az önreprodukció kereteiben.

A székelyföldi agrártermelésre a szocializmust megelőző korszakban általában nem jellemző széleskörű kapitalista árugazdaság, a paraszti árutermelés jelentős térhódítása. A döntően önreprodukcióra beállított falusi gazdaságok tízezrei felhalmozásra is képesek voltak, de az értéktöbblet akkumulációja nem vezetett gazdasági növekedéshez. A minél teljesebb önellátásra koncentráló gazdálkodásban az önfenntartáshoz szükséges javakból, készletekből afelesleget tartalékolásra, presztízsorientált befektetésekre, nem bővített újratermelésre és fokozottabb piaci részvételre fordították. Ahogy a vonatkozó szakirodalomból ismert, a tradicionális falusi családi termelésben a szerzés, az értéktöbblet megtermelésének motivációi és a felhasználás mintái mélyen társadalmiak: a jövedelem a státuszmegerős0tést és pozícióőrzést, a társadalmi kapcsolatok karbantartását (ünneplés,a ceremoniális alap biztosítása) szolgálta.

Erdély e régiójában a kései feudalizációs folyamat és a gyenge kapitalizálódás nem számolta fel a hagyományos szabadparaszti falvakra jellemző önfenntartó gazdálkodási módot, az ezt éltető mentalitást és szokásrendszert. Az agrártechnikában, eszközkészletben, szakismeretben lassú változások megfigyelhetők, de gyakorlatilag a kollektivizálásig érintetlen maradt a föld birtoklásának, használatának, öröklésének szokásrendje, az adás-vétel évszázados formái. A termelés tényezőit nem, vagy csak alig tapasztalható mértékben igazították a piaci követelményekhez, általános volt a biztonságra, pozícióőrzésre, kockázatkerülésre koncentráló gazdasági viselkedésmód. Üzemformáját tekintve az uralkodó típus a középparaszti mintára szervezett, szántóföldi növénytermesztést és állattenyésztést folytató vegyesgazdaság. Ezek a kisgazdaságok saját önállóságuk ethoszából következően őrizték függetlenségüket, és más akadályozó társadalmi tényezők mellett a piaci függőség kiküszöböléséért sem álltak rá a szakosodott termelésre. "Valamit persze ez a típus is juttat a piacnak, hiszen a pénzre szüksége van. Valószínű, hogy összességében e szegényes gazdaságokból is tetemes mennyiségű áru -- főleg baromfi, tojás, disznóhús -- kerül ki, de igazi árutermelés nem folyik, illetve nem ez adja a gazdaságok jellegét. A technika és termelési-tenyésztési eljárás: hagyományos paraszti kézimunka." (Márkus 1991:249)

Közvetlenül a kollektivizálást megelőző időszak székelyföldi gazdálkodására maradéktalanul érvényesek Márkus istván megállapításai az alföldi falusi gazdálkodás múlt századi (!) üzemformáiról, amelyek sok vidéken megmaradtak abban az állapotban, amelyre a történelmi előzményekből következően spontánul elvergődtek: "A nadrágszíjparcellák rendszere, atagosítatlan határok eszméletlen eldaraboltsága; a két és háromnyomásos gazdálkodás sok helyütt a XX. századig élő hagyományai. A már készen álló, aránylag könnyen és olcsón átvehető új európai mazőgazdasági technikák és eljárások csigalassú és egyenletlen terjedése" (Márkus 1991:341) jellemezte a székelyföldi mezőgadasági állapotokat még a XX. század közepén is.

A történeti, néprajzi irodalom a Székelyföld vonatkozásában számos (gyakran idealizált) adalékkal szolgál a családi gazdálkodásnak keretet jelentő lokális társadalmi szabályozásokról. A hosszú ideig fennmaradó nyomáskényszer a szántóföldi termelésben, atermészetes erőforrások (legelők, erdők, vízenergia) használatának közösségi szabályozása a változásokat, az egyéni vállalkozókedvet fékező kulturális konstrukciókként működtek: jelentős mértékben konzerválták a gazdálkodó közösségek struktúráját, az individualizáció és az egyéni feltörekvés gátjai voltak. A helyi társadalmak belső szabályozottságukkal, a hagyományostól eltérő cselekvések szankcionálásával, intézményes kényszert gyakorló láthatatlan belső hatalomként működtek.

Ezt a tudatosítatlan kényszert azonban a falusi családok mint egyetlen lehetséges alternatívát élték meg: a tulajdonlás, termelés, jövedelemelosztás, fogyasztás funkcionális szervezeti egységet alkotott a házgazdaság társadalmi formációján belül. (Medick 1988: 240) A gazdasági szféra tevékenységeinek közösségi szabályozása a differenciálódás és vagyoni polarizáció ellenében hatott. Általános szinten ezek voltak a székelyföldi agrártermelés mikrotársadalmi viszonyai, amikor a negyvenes évek végén elkezdődött a mezőgazdaság szocialista átalakítása.

A NAGYÜZEMI GAZDÁLKODÁS TÁRSADALMI KÖVETKEZMÉNYEI

A szocialista korszak gazdasági elemzői szerint Romániában a termelőszövetkezeteket csak a korábbi falusi társadalmi és gazdasági szervezet széttörése nyomán lehetett létrehozni. (Hunya 1990:92) A politikai eszközökkel végrehajtott agrárátalakítás (és ezzel párhuzamosan propagált extenzív iparosítási program) főbb társadalmi következményei a következők voltak:

-- radikálisan megváltozott a legfontosabb termelőeszköz, a föld társadalmon belüli elosztása, gyökeresen átalalkultak a tulajdonjogok, felszámolták a tulajdonos gazdálkodók kategóriáját;

-- a hatalom a tulajdonjogokkal együtt kisajátította a döntési hatásköröket a termelőmunkában;

-- elkezdődött a falusi munkaerő városra vándorlása, a falusi térségek demográfiai struktúrájának átrendeződése, és a mezőgazdasági termelőmunka szempontjából hátrányos családszerkezetek kialalkulása;

-- a hatvanas évek közepétől a vidéki iparosítás a kétlaki életmód térhódításával járt

-- a fejlesztési erőforrások eloszlásáben diszkriminatív gazdaságpolitika érvényesült a mezőgazdaság és általában a falusi térségek hátrányára;

A szocialista román gazdaságpolitikában a mezőgazdaságot az iparosítás forrásának tekintették. Az átalalkított tulajdonviszonyokat a kollektivizálás lezárása után is ideológiai rangsorba helyezték, főleg az állami szektorba ruháztak be, a tsz-eket elhanyagolták, a magántermelést pedig korlátozták. (Hunya 1990:92) A mezőgazdaságban végig fennmaradt a nagyüzemi termelés kizárólagos ideológiai és anyagi támogatása. Ez azt jelentette, hogy a szerencsésebb történelmű volt szocialista országok gazdasági fejlődésétől eltérően a román a redisztributív szocialista gazdaságban nem jöhetett létre a második gazdaság az agrárágazatban. A merev, tervmutatókban számoló gazdaságirányítás csak nagyon szűk teret engedett a családok autonóm gazdasági törekvéseinek, az önálló kezdeményezéseknek. Ilyen makrogazdasági feltételek között nem bontakozhatott ki intenzív árutermelői tevékenység, a kezdetben 0,3 ha, majd 0,15 ha-ra zsugorodott háztáji parcellákon erre nem is volt lehetőség. Ugyanígy nem jöhettek létre a családi kisgazdaságok és a nagyüzemi termelőszövetkezetek közötti kooperációs, integrációs szervezeti formák. A nagyüzemi gazdálkodás kivételezett állami támogatásával párhuzamosan különféle terményadók formájában elvonták, a szűkkörű -- főleg hegyvidéki -- magántermelés keretei közötti korlátozott terménytöbbletet (különösen a nyolcvanas évek második felében jelentett súlyos terhet a családi gazdaságoknak a kötelező terményszerződésekkel maximált áron fizetett szántóföldi termények, állati termékek leadása). Ezek az elvonások világosan tükrözték, hogy melyik a kedvezményezett termelési mód és gazdálkodási szervezet. A termelőszövetkezetekben dolgozó népesség bérmunkás státusba kényszerült (ennek az állapotnak ma ia tapasztalható mentális következményei vannak).

Megszűnt a rendelkezés a saját munkaerővel, a munka eredményével, a "korábban áttekinthető és közvetlen érdekeltség helyébe közvetítő érdekeltségi mechanizmusok léptek, amelyek jobb vagy rosszabb működése az egész mezőgazdasági termelés eredményét nagymértékben befolyásolta. Amíg az egyéni gazda nemcsak fogyasztói, de termelői mentalitással is rendelkezett, beruházott, tartalékolt, ápolta földjét, állatait, ültetvényeit, amit sokszor magánál is előbbrevalóként kezelt, a tsz-tagot már tipikus bérmunkás mentalitás jellemzi, megfelelő ösztönző és szankcionáló mechanizmusok hiányában munkáját elhanyagolja... gondoskodása visszaszorul a háztájiba. (Hunya 1990:112-113) Miközben a rendszer gazdaságilag csaknem teljesen aláásta és megsemmisítette az önálló paraszti gazdálkodást, paradox módon ezzel párhuzamosan a falusi társadalomban mentális síkon rendkívüli módon megerősítette a családi kisgazdaság "szimbolikus értékét", mint a második, rejtett gazdaság központi alapegységét, az önálló létforma idealizált szigetét. (Mihailescu 1996:4) Ennek a társadalomlélektani folyamatnak egyik következményeként értelmezhetők az államszocialista renszer összeomlása után megfigyelt viselkedésmódok -- a legszélesebb értelemben vett agrárkérdésben -- úgy "fent" a politikai intézményekben mint "lent" a falusi termelők körében. "Fent" legpregnánsabban a mezőgazdasági tulajdonviszonyok átalakításának jogi kereteként megalkotott földtörvény szellemében, "lent" pedig a magántermelésre visszatérő falusiak kezdeti eufóriájában, az újra életrekelt kistermelői gazdasági gyakorlatokban volt tapasztalható az individuális gazdálkodás utáni erőteljes nosztalgia. Ma már jól látható, hogya társadalom mindkét szintjén a gazdasági hatékonyság, a termelékenység szempontjából idegen motivációk működtek.

A TERMELÉS MAKROTÁRSADALMI FELTÉTELEI

Az évtized román agrárgazdaságának átalakulását vizsgáló közgazdászok, szociológusok, antropológusok egyetértenek abban, hogy a földtörvény kidolgozói eltelkintettek a mezőgazdasági népesség aktuális társadalmi-gazdasági adottságaitól, a létező erőforráskészletek, termelőkapacitások gazdaságos hasznosíthatóságáról és ideológiai szempontok alapján (politikai tőke halmozása?) -- egy már csak töredékesen létező társadalmi osztálynak szánt jóvátételként és nem a hatékony gazdálkodás jogi kereteként -- alkották meg. A falu társadalmát holisztikus nézőpontból differenciálatlan, egységes szociális alakzatként létező törvény eltekintett a szóbanforgó társadalmi mikrokozmosz kiscsoportjainak eltérő érdekviszonyaitól, különböző szocio-ökonómiai, kulturális és regionális sajátosságaitól. A földtörvény tulajdonbahelyezést jelentett, számtalan bonyodalmat hozott magával (még 1997-ben is több mint 700 00 földperes ügy folyik az országban). A tulajdonbahelyezést azonban nem követte más termelőeszközök gyors privatizációja, az állam tulajdonosi jogokat és nem termelőeszközöket osztott, majd a tulajdonosokat magukra hagyta.

A román belpolitikában csaknem teljesen hiányzik a következetes, konvergens agrárpolitika (a földtörvény módosítása 1997 nyarán is aktuálpolitikai kérdés), a kormány 1997 őszétől új támogatási rendszer bevezetését tervezi. Ilyen körülmények között a tulajdonjogokkal  felruházott agrármnépesség saját egyéni, vayg scoportos termelési modellekkel kísérletezik. (Mihailescu 1996:4)

A romániai szocialista mezőgazdaság összeomlása utáni korszak agrárgazdaságában országosan uralkodó üzemforma a kisparaszti magángazdaság (99,2%), a megművelt területek 78,5 százaléka van magántulajdonban, de ennek csak 38 százalékát dolgozzák meg a kisparaszti gazdaságok (Vincze 1995:138). A Székelyföldön a szántóterületek nagy részét magántermelő kisparaszti gazdaságokban művelik, 10-15 százalékát közösségi gazdálkodási szervezetek kereteiben. A családi kisgazdaság tehát ezen a vidéken is egyértelműen uralkodó üzemforma.

A közösségi gazdálkodási formák önkéntes termelői szervezetek: lehetnek jogi személyiségű társulások, családi vállalkozások, agrárágazattal rendelkező kft-k. a kétféle gazdasági szervezet azonban nem választható el éles társadalmi határvonallal. Számos példát ismerünk arra, hogy a családok jobb minődégű földjeiket maguk művelik meg, a birtokuk többi részét a társult üzemben műveltetik. Ezekről a székelyföldi gazdálkodási szervezetekről elsősorban gazdaságossági, termelékenységi szempontokat előtérbe helyező leírások, elemzések születtek agrárszakemberek részéről (Tóth 1995; Vincze 1994; 1995), de foglalkoznak az agrárgazdálkodás makrotársadalmi feltételeivel, a jogi, szervezeti keretek jellegzetességeivel is. Az alábbiakban röviden összefoglaljuk a már említett munkákban részletesen tárgyalt termelési makrofeltételeket, majd elemzésüket a mikroszféra, a mikroszerkezeti sajátosságok és viszonyok dimenziója felé tágítjuk. Ennek a perspektívaváltásnak a hátterében az a korábban már megfogalmazott kutatási következtetésünk áll, hogy a mai gazdálkodási gyakorlatot döntő mértékben meghatározzák a kimondottan gazdasági tényezők mellett a mentális konstrukciók, a régióban korbban kialakult minták (Biró--Gagyi--Oláh 1994:7--8). A gazdasági gyakorlat kulturális megalapozottságát a vidékfejlesztésben, modern termelési technológiák, módszerek meghonosításában ügyködő szakemberek azonban rendszerint nem veszik figyelembe. A kilencvenes évek első felében a kormányzatok több agrárstratégiai és ágazati stratégiai elképzelést, ezen belül különféle támogatási formákat dolgoztak ki. Az állami támogatás azonban főleg az állami nagygazdaságoknak, mezőgazdasági társulásknak és társaságoknak jutott, csak elenyésző mértékben a kisparaszti magántermelő gazdaságoknak (Vincze 1995:137).

A sürgetett gazdasági átalakulás követelményeivel számot vető agrárszakemberek, közgazdászok mindkét üzemforma esetében a hiányok, gazdasági és társadalmi deficitek sorozatáról beszélnek. Leltárszerű felsorolásban ezekből a legfontosabbak a következők: a tisztázatlan földviszonyok, a szervezeti rendszer válsága, -- ami a termeletető, értékesítő integrációs rendszerek, információellátás, piackutatás, a biztosítórendszerek hiányát jelenti -- a termelés jövedelmezőségéhez képest drága üzemanyag és gépi munka, az elavult termelési szakismeretek alkalmazása. A magántermelő kisgazdaságok esetében különösen súlyosnak tartják a munkaerő és tőkehiányt, az elavult termelési ismereteket és technológiát, a piaci szakosodásra utaló termékszerkezeti változtatások helyett a kisgazdaságok "mindent" termelő stratégiáját, a hatékony szántóföldi gazdálkodást lehetetlenné tevő, irracionálisan elaprózódott földbirtokszerkezetet. Ilyen körülmények között a gazdasági szakember úgy látja, hogy Romániában magas képzettségű, vállalkozó típusú földműves társadalom kialakítása több emberöltőt is igényelhet (Vincze 1994:70).

MIKROTÁRSADALMI TÉNYEZŐK

A Székelyföldkistérségeire a szocialista gazdaságirányítás bukása utáni időszakban a gazdasági súlytalanodád, a periferializálódás jellemző. A hatvanas évek második felétől ide telepített ipar súlyos válsága az utóbbi években a foglalkoztatottság jelentős csökkenését jelentette az állami szférában. Általános viszonyulásmód, hogy az államiszektorban dolgozó falusiak végsőkig kitartanak munkahelyeiken és a korábbi évtizedekben kialakított kétlaki életforma továbbvitelével kísérleteznek. Ezek a családok  mezőgazdasági termelést saját földbirtokon csak részidős művelésben végezhetnek. Egészében a mai székelyföldi falusi létfenntartási formákról a külső szemlélő megállapítja, hogy az itt élők -- akárcsak más hasonlóan hátrányos gazdasági helyzetű térségekben -- a "bérmunkás lét és a mezőgazdasági önellátás és kistermelés fél-proletár állapot kombinációját kénytelenek folytatni" (Laki 1997:40).

Ha a falusi mezőgazdasági gyakorlatok ma tapasztalható változatait, mérhető oaramátereit nézzük, az agrártermelésben egyértelmű az önfenntartást, az életkörülmények egyszerű újratermelésének stratégiáját középpontba állító családi gazdaságok túlsúlya. Ez a tradicionális, szükségletközpontú termelési mód ismert a szakirodalomból, itt szükségtelennek ítéljük általános jellegzetességeinek részletezését, ehelyett ennek a gazdálkodási gyakorlatnak mai mikrotársadalmi tényezőire térünk ki.

(EGY GAZDASÁGI GYAKORLAT SZIMBOLIKUS HATALMA)

A székelyföldi falusi társadalomban ía földreprivatizáció az erőszakos kollektivizálással megzavart saját világ helreállításának szimbolikus  gesztusát is jelentette. A családi kisgazdaságokban ma érvényesülő gyakorlatok jellegzetességei röviden a következők: a család fogyasztási szükséglete szerint alakított termékszerkezet, a hiányzó vagy gyenge, alárendelt szerepű piaci részvétel, alacsony technikai szint, a nagyirányú élőmunka, a saját munkaerő csaknem kizárólagos használata, illetve a külső munkakapcsolatok nem kizárólag gazdasági, hanem társadalmi érdek szerinti alakítása. Ha a racionális gazdasági számítás hipotézisével közeledünk a mai székelyföldi individuális gazdálkodáshoz, ebből a perspektívából értehetetlen, megmagyarázhatatlan jelenségekkel találkozunk. Valóságos tényként látható pl. a korszerű termelési technológiák szempontjából anakronisztikus, veszteségeket okozó földbirtokszerkezet, a mezőgazdasági specializáció hiánya vagy a presztízsorientált befektetések irracionalitása és túlsúlya a gazdasági növekedést célzó befektetésekkel szemben. A mentalitások szintjén a vállakozásokkal és a felhalmozódással szembeni ellenérzések tapasztalhatók (ez a beállítódás a társadalmi differenciálódást utasítja el) a családok személyközi kapcsolataiban gyakoriak a nemzedékek közti feszültségek.

A székelyföldi agrártemelés magánszektorában a "gazdálkodás a szokások és a hagyomány által megszentelt rendszer" (Hobsbawn 1988:156). Ebben a rendszerben a termelő, aki egyben fogyastó is munkája eredményére nem a megtett erőfeszítés vagy a ráfordított idő terminusaiban számít, hanem tevékenysége végeztével abban a hitben nyugszik meg, hogy "a munkát megtettük, a többit Istenre bízzuk". A mai gazdálkodási gyakorlatban megújuló hagyományos beállítódások azt is bizonyítják, hogy mennyire sikertelen volt a szocialista modernizáció a tradicionális társadalmak meghaladásában, a korábbi kulturális minták (és ennek részeként a gazdasági gyakorlatok) átalakításában. Ez a gyakorlat nem nélkülözi saját önkörében az ésszerűséget, de ezt a racionalitást nem a profitra, a folytonos gazdasági növekedésre koncentráló gondolkodásmód jellemzi, hanem arra irányul, hogy megőrizze, illetve újra megszerezze azokat a javakat, amelyek a lokális társadalmi térben a család pozíciójának szükséges elemei. A hagyományos gondolkodásmód szerint a javak készletében szétválaszthatatlanul keverednek az anyagi és szimbolikus természetű elemek, amelyeknek az anyagi javak csupán a kapitalista homo oeconomicus szemében a legszembeszökőbb mozzanatai (Bourdieu 1978:395). A hagyományos életvilágot az anyagi és szimbolikus javak egymásra átválthatósága jellemzi, ezt a jellegzetességet csak kizárólag a gazdasági számítést ismerő gondolkodás nem képes felismerni, rejtve maradnak előtte a gazdasági tranzakciók szimbolikus aspektusai, ennélfogva a szimbolikus javakba történő gazdasági befektetéseket irracionalitásokká fokozza le. Holott az önellátásnak is megvan a maga organikus racionalitása. A gazdasági cselekvések célja látszólag az egyszerű újratermelés biztosítása, de a fennmaradást biztosító javakba szervesen beletartoznak a családi és az egyéni biológiai és társadalmi újratermeléshez szükséges javak is, a kérdésre, hogy három-négy évtizedes nagyüzemi gazdálkodás után miért újult fel a racionális, piacelvű termelési eljárásokat számonkérő szakemberek szerint a székelyföldi agrártermelésben az elmaradott, korszerűtlen, önellátó modell, csak az új gazdasági körülmények, létező termelőeszközök és erőforráskészletek kívánatos racionális kihasználásának lehetőségeivel számolva nem adható kielégítő magyarázat.

Az értelmezésbe szükséges bevonni a gyakorlatban érvényesülő domináns kulturális minták szerepének elemzését is, hisz a gazdasági tevékenységében folyamatosan tapasztalható, hogy "valójában cselekedetei zömét illetően, a gazdasági szereplő se nem ésszerűen számító lény, aki csak a racionálisan értékelt esélyeke veszi figyelembe, se nem automata, amelynek működését gépiesen határozzák meg a piac törvényei." (Bourdieu 1978:238). A székelyföldi individuális családi gazdálkodás mindennapi gyakorlatában a cselekvések, beállítódások, viselkedésmódok, tervek és kivitelezések szférájában, a gazdaságok közötti cseresorozatokban, tranzakciókban a gazdasági és társadalmi érdekek, motivációk keverednek. A családi gazdaságok, háztartások szintjén végzett elemzések egyik fontos következtetése, hogy ebben a gazdálkodási módban a társadalmi intézmények (rokonság, szomszédság) erőteljesen befolyásolják és ellenőrzik a gazdasági viselkedést, oly módon, hogy az egyazon közösséghez tartozó gazdasági szereplők természetes jó viszonya fennmaradjon (Polányi 1976:279), vagyik köztük nem tisztán gazdasági törvények működnek, hamen a gazdasági viszonyok minden esetben valamilyen általános közvetlen társadalmi kapcsolatok részét képezik (Sahlins 1973:253).

Végezetül felvethető, hogy a tradicionális gazdálkodás mintáinak újjáéledése vajon a falusi társadalom alkalmazkodási képtelenségét, vagy a létező fenyegető külső viszonyokra adott alkalmazkodó viselkedését jelenti-e? úgy véljük a gazdasági szereplőknek a mai helyzet -- a magántermelés makrotársadalmi viszonyai -- sok szempontból ismerős gazdasági környezetet és viszonyrendszert jelentenek: a külső társadalmi aktor, a hatalom magára a falusi termelők társadalmát, különösebben nem avatkozik be a lokális kistársadalmak belső világába, különösen nem a gazdasági szféra tevékenységeibe. Az állami elvonás (adónemek) a megtermelt javakból ma még jelentéktelen teher. A korábbi korszakokból ismert kényszerhelyzetekkel összevetve (beszolgáltatások, kötelező terményszerződések) a falusi társadalom ma látszólag egy relatív függetlenség állapotában létezik. Alkalmazható a termelésben a régi tudás, és relevanciája van: az ember nem hal éhen, ha sokat dolgozik nem süllyed le, a család fennmarad. A fokozott önellátással mérsékelhető a pénzhiány, önkizsákmányolással meg lehet tartani a viszonylagos gazdasági önállóságot, kiküszöbölhetők a labilis egyensúlyt fenyegető áru- és pénviszonyok. Elmozdulás ezek irányába csak a közlekedési főútvonalak, vasutak, városok közelében lévő településeken tapasztalható, ahol több mikrokörzet, kistáj családi gazdasági specializált kistermelést folytatnak (burgony, hagyma, káposztatermelők).

Ez a piacra termelés azonban nem a szakmeberek sürgette piacorientáltság  következménye, hanem az iparosítás előtti tradicionális gazdálkodás táji munkamegosztásának öröksége. A külső világ kényszereit a családi gazdaságok jövedelmeihez képest drága szolgáltatások, a gazdaság működtetéséhez szükséges árucikkek (üzemanyag, kisgépek alkatrészei, vegyszerek) -- a valós makrogazdasági viszonyokat világosan tükröző -- magas árai jelentik. A termelők gazdasági függőségét egyértelműen jelzi a terményfelvásárlói árakat (tej és húsfelvásárlás) saját érdekeik szerint alakító akár magán, akár állami gazdasági szervezetekkel szembeni védtelenségük. Amelyekkel szemben a termelők elégedetlenek, de hatékony érdekképviseleti szerveződéseket még nem tudtak létrehozni. Nincsenek erős gazdaszervezetek a jó árak kiharcolására. Bár indokolt lenne a társadalmi összefogás a gazdaságilag bizonytalan világ ellen, az együttműködési, érdekegyeztetési készség és képesség hiányzik. Nem áll módunkban e jelenség okainak részletezése, csak utalhatunk arra, hogy az erőszakos szocialista modernizációs törekvésekkel szembeni "kemény, de sikeres, atomizált egyéni ellenállás hosszú évtizedei után nehéz megtanulni a nyílt, egyértelmű viselkedést, és másokban megbízva, másokkal együtt összhangban cselekedni" Rév 1996:155).

ZÁRÓGONDOLATOK

Tereptapasztalataink alapján úgy látjuk, hogy a gazdasági átalalkulás kedvezőtlen körülményei közepette, a magántermelő családi gazdaság ma egyensúlykereső, védekező rendszerként működik: a külső kényszerekre adott válaszként önkizsákmányolással fokozza önelátását, minimalizálja kiadásait, így csökkenti azokat a területeket, ahol a külső világ megtámadhatja. A falusi társadalomnak nem volt más választása, csak a hagyományos mintákhoz nyúlhatott. Az új helyzetben aktivizálta elérhető erőforráskészleteit: a földet, termelőeszközeit és termelői tudását. A termelésben követett mindenoldalúság az adott szituációban racionális stratégia. Jövedelmei jelentős részét éppen a szociális kapcsolatok garantálta védelem biztosításáért, társadalmi kapcsolatainak fenntartására fordítja. "E társadalom, mely állandóan létében fenyegetett, melynek minden energiáját a külvilággal való törékeny egyensúly fenntartására kell fordítania, melyet a megmaradás gondja nyomaszt, inkább a megőrzést választja, hogy önmagát megőrizze, mintsem azt, hogy a világ átalakulása érdekében maga is átalakuljon" (Bourdieu 1978:332--333).

Ez nem azt jelenti, hogy a mai falusi életformán belül a gazdálkodásban ne jelentkezzenek az alkalmazkodás, a korlátozott mértékű változtatások jelei a mindennapi életben, az örökölt életforma ésszerűbbé tételére, a strukturális hely megőrzésére, vagy előnyös megváltoztatására. Ezek a változtatási törekvések azonban csak lassan következnek be, mert az érvényes tapasztalati tudás- és a szokűsokban gyökerező gondolkodásmódban a minimális biztonság mindig fontosabb a kecsegtető de kockázatos nyereségnél, az életbenmaradás a család anyagi, társadalmi és kulturális fennmaradása mindenekelőtt álló értékek. "A falusi tapasztalati tudás, a szokásjog, a hagyománytudat súlyosabban esik latba, mint a kívülről eredő elvont innovációs nyomás" (Kaschuba 1990:63). Ezért hatástalanok a különböző kommunikációs csatornákon áramló korszerű szakismeretek, ezért tapasztalhatók általános ellenszenv jelei és a szimbolikus kirekesztés gesztusai, a lokális társadalmakban a hallgatólags közmegegyezéssel megállapított normatív szint fölött teljesítő többet akarókkal, az elfogadottnál többet felhalmozókkal, a vállakozókkal szemben.

IRODALOM

Biró A. Zoltán -- Gagyi József -- Oláh Sándor 1994

Gazdálkodási gyakorlat a Székelyföldön. (A paraszti mentalitás működése a gazdálkodásban és korlátozó szerepe a piacgazdaságban). Antropológiai Műhely 1994/1. 7--40.

Bourdieu, Pierre 1978

A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Gondolat, Budapest.

Bözödi György 1985

Székely bánja. Magvető Könyvkiadó, Budapest.

Egyed Ákos 1981

Falu, város, civilizáció. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.

Hobsbawn, Eric. J. 1988

A forradalmak kora (1789--1948). Kossuth Könyvkiadó, második kiadás. Budapest.

Hunya Gábor 1990

Az értelmezési válság okai. In: Románia 1944--1990. ATLANTISZ. Medvetánc.

Kaschuba, Wolfgang 1991

Az agrártársadalom útban a modernség felé: áj kutatási távlatok. In: a német társadalomtörténet új útjai. szerk. Vári András. Budapest, Akadémiai Könyvkiadó.

Laki László 1997

A háztartás tegnap és ma. In: Szociológiai Szemle.

Márkus István 1991

Az ismeretlen főszereplő. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.

Mihailescu, Vintila 1996

Două sate în tranziţie. Tipuri strategice dominante în lumea rurală. In: Revista de cercetări sociale. Nr. 3.

Oláh Sándor 1994

Gazdálkodásmód és életvitel. In: Korunk 6. sz. 55--60.

Polányi Károly 1976

Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Gondolat, Budapest.

Rév István 1996

Az atomizáció előnyei. In: Rpelika. Társadalomtudományi folyóirat. 23--24 sz. 141--160.

Sahlins, M. D. 1973

Törzsek. In: Vadászok, törzsek, parasztok. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Venczel József 1980

Az önismeret útján. Tanulmányok az erdélyi társadalomkutatás köréből. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.

Venczel József 1988

Erdélyi föld -- Erdélyi társadalom. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Vincze Mária 1994

Agrárátalakulások a román mezőgezdaságban. In: HITEL Erdélyi Szemle. 1. 66--78.

Vincze Mária 1995

A családi gazdaság helye és szerepe a román agrárátalakulásban. In: Regio 1--2. 137--144.

Tóth Attila 1995

A közösségi gazdálkodás a Székelyföldön. In: Regio 1995. 1--2 sz. 145--154.