Harag-események

            A haragnak mint érzelmi síkon keletkező jelenségnek a vizsgálata elsősorban a pszichológia tárgykörébe tartozik. De csak születése pillanatáig. Miután "életre kelt", és az egyének "külsővé", felismerhetővé tették, már társadalmi jelenséggé is válik, az illető mikrovilág társadalmi tényévé, amelyhez valamilyen módon nemcsak a haragos felek viszonyulnak, hanem a szűkebb emberi környezet is. Következésképp a harag-események vizsgálatára a társadalomtudomány is igényt tarthat, elsősorban olyan új ágazatai révén, mint a szemiotika, kommunikációelmélet, antropológia.

            Feltevődhet a kérdés: mi teszi indokolttá egy ilyen, látszólag képlékeny, megfoghatatlan, ám az empirikus tapasztalatban gyakori jelenség vizsgálatát. Alaphipotézisünk az, hogy a haragnak mint folyamatosan fenntartott mikrotársadalmi jelenségnek a szóban forgó emberi közösségben jól meghatározott szociális funkciója van.

            Feltevésünk bizonyításához a jelenség "miért"-jére kell rávilágítani, de ez aligha tehető meg néhány előmunkálat elvégzése nélkül. Elsősorban a hasonló témájú vizsgálatok eredményeit kellene számba venni, azonban a társadalomnéprajz figyelmét mindeddig elkerülte ez a jelenség. A tárgyi világ kutatásához hasonlítható leírások, számbavételek nem születtek, éppen ezért a következő lépésekben közelítem meg a témát:

            a. mi az a jelenség, amit harag-eseménynek nevezünk a vizsgált közösségre vonatkoztatva,

            b. a harag-eseményeket a közösségben hogyan jelenítik meg, illetve milyen cselekvéssorozatokat, stratégiákat, gesztusokat használnak a közösség tagjai,

            c. végül: melyek a jelenséget generáló, éltető feltételek, miért kel életre a harag.

            Talán nem szükséges külön hangsúlyozni, hogy a harag-eseményeket vizsgálva kommunikatív cselekvések sokaságával találjuk szembe magunkat, amelyek arról az emberi közösségről közölnek információkat, amelyben születtek. Arról is meggyőz a tapasztalati valóság, hogy harag csak egymást ismerő emberek között, valamilyen emberi közösségben születhet. Bevallott célom, hogy a harag-események vizsgálatával a közösség működéséről, időbeni változásairól ismereteket szerezzek. Közelebbről a vizsgált társadalmi környezet kapcsolathálózatára fordítok nagyobb figyelmet, mivel a harag-események e hálózatban "teremnek".

A vizsgálat színhelye és módszere           

      A harag az emberi interakciók világában születik. Olyan környezetben, amelyben intenzív szociális élet zajlik, az interakciók (kölcsönös viszonyok, kölcsönös ráhatások) gyakran ismétlődnek, az egyének között megvan annak a feltétele, hogy a vizsgált jelenség kifussa magát: megszületik, kifejlődik és széthull. Természetesen ez a három fokozat a jelenség modellszerű váza, a valóságban többféle átmeneti állapot létezik. A kedvező feltételeket a szociális alkalmak ismétlődésében és a résztvevők korlátozott számában láthatjuk. Ebből a meggondolásból a vizsgálat terepéül a falut választottuk. Belátható kiterjedésű, differenciált társadalmi környezetként a falu sűrítettebben tartalmazza a fenti feltételeket, mint a városi környezet. Kutatási módszerként a résztvevő megfigyelést és a kikérdezést használtuk. Az adatközlőkhöz és a megfigyelt egyénekhez több évtizedes folyamatos kapcsolat főzött, a terepmunkát megkönnyítette ez a viszony. A résztvevők érintkezéseit számos alkalommal módunkban állt megfigyelni, tapasztalataink alapján megfejthettük az interakciókban álló felek gesztusainak jelentéseit. Az egykori közvetlen jelenlét azzal a haszonnal járt, hogy sikerült "eltűnni" az illető helyzetekben, a résztvevők számára pusztán egy ott lévő közömbös személyt jelentettünk, így a kutató jelenléte nem befolyásolta a viselkedésüket.

            A társadalomkutatás új diszciplínái fokozott figyelmet fordítanak a kutató - vizsgált környezet viszonyának ismertetésére. A megfigyelő helyzete döntő módon befolyásolja azoknak az adatoknak a valós értékét, amelyeket elemzés céljából birtokba vesz. Az adat fogalma tág jelentésű: adatnak foghatunk fel egy pillanatnyi gesztust, egy arckifejezést éppen úgy, mint egy önéletrajzi visszaemlékezést.

            Adataink valóságértékét az biztosította, hogy a megfigyelt szociális alkalmakon nem mint megfigyelő, hanem mint másokkal egyenrangúan cselekvő személy vettünk részt. Ez az állapot megőrizte az interakciók lefutásának természetességét, s így a jelenségek integritását megóvó alapvető követelmény valósult meg. Ez a vizsgálat első két lépésénél biztosított előnyöket.

            Végső célként, ahogy Alfred Schütz mondja, "mindenekelőtt nem a mások nyílt magatartása érdekel, sem pedig az: hogy hajtanak végre gesztusokat és testi mozdulatokat, hanem intencióik, és amit ez jelent: azok a motívumok, melyekből kiindulva és amelyekre alapozva ők (mások) úgy cselekszenek, ahogyan cselekszenek" (idézi Aron Cicourel 1984. 254).

            A falu - amely e vizsgálat terepe - egy magas dombvidéki tájegység kisvárosának vonzáskörébe esik, a lakosság foglalkoztatásában az iparnak (fém- és bányaipar), a helybeli termelőszövetkezetnek, valamint a szolgáltatásoknak van szerepük. Az egyéni kapcsolathálók alakulását meghatározó egyik legfontosabb társadalmi tényező a helyi foglalkozásszerkezet. A hagyományosan intenzívnek számító szomszédsági, rokonsági kötelékek leépülőben vannak, sokat veszítettek jelentőségükből. Új típusú kapcsolatok szövődnek a munkatársak, szaktársak, az ugyanazzal az autóbusszal ingázók, az ugyanabba a váltásba járók között. Az olyan intézmények, mint a komaság, régebb a falu finoman hierarchizált világában az azonos szinten levők között kötődtek, ma főleg az említett új tényezők függvényében épülnek.

            Bár a század első negyedében nem volt ritka a nagy család (öt-hat gyermek), mára az ideáltípus a kétgyermekes család. A régebbi természetes szaporulat több hullámban rajzott ki az ipari övezetek felé, ennek folytán alig van család, amelynek ne lenne rokonsága valamelyik nagyvárosban. A lakodalmakra, temetésekre, halottak napjára az elszármazottak többsége hazautazik a faluba.

            Az emberi kapcsolatok minőségi változásokon mentek keresztül, ezt csak az idősebb nemzedék érzékeli. "...Ezelőtt nagyobb körbe volt a jóindulat egymással szembe kifejezve. De nem hogy csak szóilag kifejezték, hát ilyen kalákaszerűségök, az építésnél annyi mindent hordtak díjmentesen, úgy kalákába, jó szántukból, hogy szinte egy házra való anyagot. Most? Most építhetsz egész nyugodtan a kapun belül, mert senki sem lát, senki sem törődik veled." (6O éves férfi). Egyféle kalákaszellem azért fennmaradt, erre két példát hozhatunk fel: a kiskorú árvák részére pénzt szoktak gyűjteni, a közelmúltban a termelőszövetkezetnek figyelmetlenségből tetemes kárt okozó fiatalember megsegítésére a faluban gyűjtést szerveztek, és a kárt megtérítették. (Mindenki adakozott, két személy kivételével, s mivel témánkhoz tartozik, megemlítjük: két haragos jómódú testvér, egymástól függetlenül, nem adott semmit).

            A falu "szóbeli hírfogalmának" (Biró, Tett. 1986) témáira figyelve megállapíthatjuk, hogy az emberek közti kapcsolatokról való beszélés előkelő helyet foglal el. A spontánul szerveződő beszélési alkalmakon főleg a fiatalok közti, esetleg házassággal végződő párkapcsolatok szövődését kíséri a legnagyobb figyelem. Ennek egyik, bennünket érdeklő magyarázata, hogy a házasságkötés új viselkedésmódokat követel meg nemcsak a házasfelektől, hanem az addig esetleg csak kölcsönös ismeretségben lévő felektől is. Ezek az új kapcsolatok pedig nem mindig harmonikusak; súrlódásra, konfliktusra is akad bőven példa, harag-események születnek, friss híranyaggal látva el a falu kommunikációs rendszerét.

A kapcsolattípusokról           

     Már említettük, hogy a vizsgálatra kiválasztott jelenség a személyközi interakciók világának terméke. Ezekre a társas kölcsönhatásokra az emberi kapcsolatok biztosítanak keretet. Az elemzés érdekében meg kell néznünk, milyen is ez a közeg, az a kapcsolatvilág, amelyben vizsgálódunk. Viszonyítási pontokra van szükségünk ezen az egyelőre ismeretlen terepen, hogy harag-eseményeinket elhelyezhessük.

            Az antropológusok az emberi kapcsolatokat többféleképpen rangsorolják, nézzünk ezúttal egy hasznosíthatónak látszó osztályozást:

              a. genealógiai (vérségi) kapcsolatok (pl. rokonság)

              b. területi (territoriális) kapcsolatok (pl. szomszédság)

              c. választható kapcsolatok (pl. barátság, közeli ismeretség folyamatos ápolása)

              d. kényszerkapcsolatok (azok a kapcsolattípusok, amelyek az egyik résztvevő nyilvánvaló előnyét szolgálják, és ezért éltetik. Az egyik résztvevő a kölcsönös kapcsolatban az adó, a másik a haszonélvező, nyilván ez utóbbi az aktívabb a kapcsolattartásban).

            Ezekben a kapcsolatokban a résztvevők (a továbbiakban a kapcsolatvégpontok kifejezést használjuk) az interakciók páros helyzeteiben különféle szerepekben jelennek meg. (pl. testvér, szomszéd). Ha a szerepek (és nem a kapcsolatvégpontok) közti viszony szempontjából nézzük ezeket a kapcsolattípusokat, akkor észrevehetjük, hogy a, b, c esetekben a szerepek mellérendelő, szimmetrikus viszonyban vannak. A d. esetben az interakciókat az adó szerep uralja. E szerepviszonyok nyomán szimmetrikus (a, b, c) és aszimmetrikus (d) kapcsolatokat különböztetünk meg.

            A vizsgált társadalmi környezetet a fenti négy kapcsolattípus szövevényes hálózata jellemzi. Az egyén e hálózatban olyan csomópontnak képzelhető el, ahonnan a társadalmi tér legkülönbözőbb pontjai felé (ahol szintén más csomópontok helyezkednek el) futnak szálak. A kapcsolatok természetétől függően változik az összekötőszálak "szakítószilárdsága". De nemcsak erősségük, hanem "színük" is különféle aszerint, hogy az intimitások, kölcsönösségek milyen fokozatai áramlanak ezeken a vezetékeken egyéntől egyénig. E kapcsolatok mikrovilágának elemei nem mindig különíthetők el, csak akkor, ha ismerjük a hátteret, azokat az elemeket, amelyeknek a kapcsolatszervezésben, kapcsolatfenntartásban szerepük van.

            Hogy szemléletesebbé tegyük a kapcsolatok működését, az interakciók kapcsolattípusok általi meghatározottságát, egy folyamatában megfigyelt interakció-sorozatot mutatunk be.

            Színhely: a falu főutcájának körülbelül hétszáz méter hosszú szakasza. Résztvevők: 1. negyvenöt éves férfi, akit ezen az útvonalon végigkísértünk, 2. szembejövő más egyének (szám szerint hatan). Abban a rövid időmetszetben, mialatt emberünk (a továbbiakban E) mögött haladtunk, a szembejövő egyénekkel való találkozás az ő számára öt interakcióban való részvételt jelentett. A használt viselkedéselemek, gesztusok megfejthető jelentései esetenként különböztek egymástól, természetesen különbözött az interakciók lefutása és hangulata is. Ha nem lennénk tájékozottak ebben a környezetben, a gesztusnyelvből akkor is megállapíthatnók, hogy E a szembejövőkkel már e találkozást megelőzően kapcsolatokat alakított ki, és a szemünk előtt a kapcsolatok újrafelvétele játszódott le.

            Íme az interakciók résztvevői:

           1. E - rokon (idős asszony)

                 2. E - azonos szociális helyzetű kortárs egyén

                 3. E - szomszéd

                 4. E - 2 gyerek, 8-1O évesek, akik közül az egyik közeli rokon

                 5. E - ismerős (akivel laza a kapcsolata).

            Megfigyelésünk szerint E az interakciók során a másik résztvevőhöz főződő kapcsolata függvényében változtatta az olyan viselkedéselemeket, mint a gesztusok, arcmimika, hangszín, intonáció stb. A környezet részéről létezik egy általánosan elfogadott elvárás (szerep), amely szerint egyféleképpen kell viselkedni a szomszéddal, másféleképpen az idős rokonnal stb. De megfigyelhető volt - az elvárások ismeretében -, hogy E a szokásosnál hidegebben viselkedett az 1. találkozáson, és a megszokottnál szívélyesebben az 5. esetben. Az egyén szerepmegvalósítása tehát ebben a két esetben nem felelt meg a szerep közösségi előírásainak. A különbség oka a helyzet különlegessége lehet, amit csak akkor tudunk megmagyarázni, ha ismerjük a kapcsolat előtörténetét, vagy a két személy között várhatóan bekövetkező eseményeket, amelyek az egyéni viselkedést befolyásolták.

            A szerepmegvalósítás eltérései az egyén jelenbeni vagy jövőbeni helyzetének - a társakhoz főződő kapcsolatoknak - értékeléséből származnak. A saját helyzetről való tudás tulajdonképpen tükröződése az egyénben annak az önmagáról alkotott képnek, amit a társak világában betölt. Ez a kép, az "én-kép" nagymértékben a társas környezet közvetítésével, a környezet visszajelzéseiből alakul ki, és nagy szerepe van  az interperszonális kapcsolatok szervezésében. A kialakulás folyamatát olyan szociálpszichológiai jelenségek vezérlik, mint az interiorizáció, azonosulás, hasonlóság stb.

            Visszatérve példánkra: a találkozások alkalmával a személyközi viszonyok tartalma rövid időre felvillan a szóbeli interakciókban és a metakommunikációs jelekben. Egy következő találkozásig megerősíthetik vagy kétségessé tehetik az eddigi kapcsolatot. A kapcsolatvégpontok mikrovilágát az a közös háttértudás szervezi, amit egymásról eddig elraktároztak a szemtől-szembeni interakciókban vagy más személyek közvetítésével.

            A következőkben bemutatjuk egy egyéni kapcsolathálózat vázlatát azzal a céllal, hogy a későbbiekben vizsgálandó harag-eseményeket elhelyezhessük a kapcsolathálók egészének terében (lásd az ábrát). A kapcsolategész grafikus felosztásához nem tartottuk fontosnak mellékelni a mennyiségi mutatókat (milyen típusú kapcsolatból hány van), és az időbeni változásoktól is eltekintünk. Pusztán egy egyén (52 éves falusi asszony) kapcsolategészének szinkron metszetéről van szó. A már említett négy kapcsolattípust (a, b, c, d) további két szférába csoportosítottuk: az "egyént" a kapcsolatokban "fogvatartó" viszonyok természete szerint:

                 1. Imobil szféra: az adott kapcsolatokat foglalja magába, amelyekbe az egyén beleszületik, és amelyekbe élete során beletartozik, függetlenül attól, hogy elhanyagolja vagy ápolja ezeket a kötődéseket.

                 2. Mobil szféra: azok a kapcsolatok, amelyeket az egyén saját maga létesít, ő választja meg kapcsolatai végpontjait, időtartamát.

            Jelen írásnak nem célja, hogy részletesebben foglalkozzék az emberi kapcsolatok morfológiai problémáival, de szeretnénk utalni arra, hogy az ember mindennapi társadalmi létezésének megismerésében az egyéni kapcsolathálózatok vizsgálata, különféle összehasonlító elemzésekkel kombinálva (pl. generációk, státuszok szerinti változásai stb.), a kutatás sokat ígérő ágazata lehet (vö. Mitchell, 1969). 

Mi a harag?

            Az előbbi előkészítő lépések után most felvethetjük az első megválaszolásra váró kérdést: mi a harag, mit jelent a vizsgált környezetben?

            A mindennapi életben a harag fordulatot jelent két egyén viszonyában. Az őket eddig összekötő kapcsolat valamiért átminősül, az egymás irányában addig használt viselkedés-együttest, amivel a kapcsolatokat ápolták, mostantól (a harag beálltától) felfüggesztik, az ezután esedékes interakciókat másképp (más "töltető" gesztusnyelven) oldják meg. Nem állíthatjuk, hogy megszűnik mindennemű kapcsolat közöttük, de most már új szerepekben, haragos felekként állnak egymással szemben.

     Ezeknek a személyközi változásoknak a megjelenítése mindig szociális alkalmak keretében történik, az illető alkalom kínálta feltételek és lehetőségek igénybevételével. Mielőtt rátérnénk a haragviselés "hogyan"-jának leírására, bemutatjuk a rendelkezésre álló anyagot. A felkutatott harag-eseményekről nem állítható, hogy a vizsgált társadalmi környezet teljes készletét kimerítené. Ennek objektív okai vannak: egyrészt az illető emberi környezet létszáma (kb. 15OO lélek), másrészt az egyszemélyes kutatói "apparátus". A bevezetőben említett feltevések bizonyítására (a haragviselésnek szociális funkciói vannak, amit sarkítva úgy is fogalmazhatnánk, hogy a harag szükségszerű jelensége a vizsgált kulturális környezetnek) az elemzésre kiválasztott anyagmennyiség elegendőnek látszik.

            Többféle csoportosítási szempont kínálkozik, osztályozhatunk a résztvevők közt a harag-eseményt megelőző kapcsolat, az időtartam, az intenzitás, a kiváltó okok szerint. Abból kiindulva, hogy harag csak ott születhetik, ahol a felek közt már előzőleg kiépült valamilyen kapcsolat, helyesnek látszik, ha harag-eseményeinket azok szerint az emberi kapcsolattípusok szerint csoportosítjuk, amelyekben "megteremnek". Ugyanakkor nem lehet elhanyagolni az adatközlők megjelölte, haragot kiváltó okokat sem. Az más kérdés, hogy az elemzés során ezeknek az okoknak majd milyen jelentést tulajdonítunk.

            Táblázat a harag-események osztályozásával

                 Imobil szféra                 Mobil szféra

OKOK	Geneológiai kapcsolatok	Territoriális kapcsolatok	Választható kapcsolatok	Kényszer kapcsolatok	Összesen
Anyagi javak	16	5	4	3	28
Szimbolikus javak	3	12	5	-	20

            Amint a táblázatból látható, a harag-események háromnegyed része az imobil szféra két kapcsolattípusába sűrűsödik, és csak egynegyede a mobil szférába. E megoszlást a két szféra kapcsolattípusainak eltérő jellege részben megmagyarázza. A mobil szféra kötelékeiből ki lehet lépni, ezeket a kapcsolatokat meg lehet szakítani anélkül, hogy sor kerülne a haragviselésre, egyszóval lehetőség van alternatívákra. Az imobil szférában az adott kapcsolatrendszerben kell élni, itt az érdekek gyakran keresztezhetik egymást, "testközeli" kapcsolatokról van szó. Itt húzódik a háttérben az anyagi bázis, ami fölött az egyének "megosztoznak", ebből születik a legtöbb konfliktus. Ugyanakkor a társadalmi szabályozások arra kötelezik az egyént, hogy szociális életének egy részét ebben a kapcsolatkörnyezetben valósítsa meg. A rokonság és a szomszédsági kapcsolatháló mentén főleg a létfenntartás körébe tartozó események szerveződnek, amelyek az illető életforma "kötelező" tevékenységei (pl. a kölcsönös segítségnyújtás alkalmai). Gyakran kerülhet sor a kapcsolatvégpontok között olyan "nem kívánt" interakciókra, ahol az egymásnak ellentmondó egyéni nézetek, attitűdök konfliktusforrásokká válhatnak.

            Szembetűnő az imobil szféra két kapcsolattípusában a harag-események okok szerinti megoszlásának fordított polarizáltsága. Mielőtt ennek lehetséges magyarázatára kitérnénk, körvonalaznunk kell, mit értünk szimbolikus javakon. E fogalommal azokat a pozitív viselkedés- és magatartásformákat jelöljük, amelyekből az egészséges egyéni identitástudat építkezik. Például ilyen pozitív értékek: becsületesség, őszinteség, szorgalom, munkaszeretet, segítőkészség stb. Megkérdőjelezésük presztízsrontó aktusnak minősül, és identitászavarhoz vezethet. Az egyensúly helyrebillentésének egyik stratégiája a haragviselés. A fordított polarizáltság arra enged következtetni, hogy a geneológiai kapcsolatokban ritkább a presztízsrontó tevékenység, a konfliktusok okai inkább anyagi természetűek. A territoriális kapcsolatokban az anyagi bázis egy keskeny szelete lehet közös, a térbeli közelségből következő gyakori interakciók konfliktusforrásai a szimbolikus javak birtoklása körül csoportosulnak.

            A legkevesebb a harag-esemény a kényszerkapcsolatokban. Itt a két interaktor között annyira aszimmetrikus viszonyok uralkodnak, hogy ritkán kerül sor haragra, a felmerülő érdekkonfliktusok megoldásának valószínűleg más módozatai léteznek. A szembenálló felek egyike (aki a kapcsolatokban alárendelt) ritkán vállalja a haragot, ha fontosak számára az illető kapcsolatban kielégíthető érdekei.

            A fentiekből az a következtetés körvonalazódik, hogy a harag-események a "szimmetrikus" kapcsolatok sajátosságai, ahol az egyének egyenlő felekként nézhetnek szembe egymással.

Hogyan kel életre a harag?

            Ahogyan már jeleztük, a harag nyomán elsősorban az interaktorok szemtől-szembeni helyzeteiben áll be gyökeres fordulat. Többféle, egymáshoz illeszkedő jelekből álló viselkedési idióma szerveződik abból a célból, hogy felmutassák és minden alkalommal konszolidálják az új állapotot.

            A haragos felek nem keresik, sőt kerülik (ez is egy gesztus) az interakciókat, de a falu világában nem lehet elkerülni a találkozásokat. Az első és legszembetűnőbb jel a külső szemlélő számára az, hogy a felek beszüntetik a szóbeli interakciókat. Nem gyakorolják a szokásos üdvözlésformákat, "nem beszélgetnek" egymással. Ezzel párhuzamosan haragra utaló, haragot jelentő gesztusokat kezdenek használni. (Indokolt lenne a haragot jelző gesztushasználat alaposabb elemzésénél a nemek szerinti differenciálás. A vizsgált környezetben a férfiak mértéktartóbbak, a haragot hirdető gesztuskészletüket nem mozgósítják olyan vehemensen, mint a nők.)

            Nézzünk néhány esetet. Hogyan történik például egy utcai találkozás? A felek igyekeznek a másikat nem létezőnek tekinteni: mereven előrenézve mennek el egymás mellett, szélsőséges esetben enyhén az ellenkező oldalra fordítva fejüket, megspórolva az idegennek is kijáró, a köszönőtávolságon belüli pár másodpercnyi oldalpillantást. Rendszerint szokás gondterhelt arcot ölteni, de a színlelt vidámság vagy az elmélyült társalgás is előfordul olyan helyzetekben, amikor az egyik fél nem egyedül, hanem ismerősével közeledik haragosa felé. Az elmélyült társalgó szerepének felöltésével lefoglalható az ismerős, eltakarható, kisebbíthető a szembejövő másik.

            Bonyolódik a helyzet, ha a haragosok más jelenlévőkkel együtt hosszabb lefolyású esemény résztvevői, és ez idő alatt arra kényszerülnek, hogy egymás jelenlétében cselekedjenek. Ilyen alkalmak az olyan nyíltszíni gyülekezetek, mint a bevásárlás, autóbuszra várakozás, gyülekezés lakodalomra, temetésre stb. Az ilyen esetekben érvényesülő szociális kontroll következetes viselkedést vár el a két féltől. Kerülni kell a félreértelmezhető gesztusokat. A környezetnek ez az elvárása pszichikai terhet is ró az egyénre. A szemtől-szembeni helyzeteket kerülni kell, át kell nézni a másikon. Állandóan szabályozni kell a térbeli helyzetet. Ez az egyik legfontosabb módja a megszakított kapcsolat hírüladásának. Más esetekben, amikor az egyénnek olyan rituális üdvözlő gesztusokat kell tennie, mint a kézfogás, akkor - ha a jelenlévők között az érkező haragosa is ott van - a hallgatólagos megegyezés szerint a haragosak nem fognak kezet. Ez egyértelműen jelzi a jelenlévő másoknak, hogy az ellenséges viszony továbbra is fennáll közöttük.

            Olyan találkozási alkalmakkor, amelyek előre megtervezettek, és az esemény résztvevői ismertek (pl. lakodalom), ha két haragos fél is van köztük, akkor gyakori stratégia, hogy az a fél, amelyiknek az alkalomhoz főződő elkötelezettsége lazább, megtagadja a részvételt. Ezt a lépést általában akkor teszik meg, ha az illető szociális alkalom nem tartogat kellő "rejtekhelyet", a felek nem tudnak elvegyülni a társaságban, és egymás közeli jelenlétét nehezen viselik el. A haragos felek kizárják egymást saját szociális életükből. Az olyan intézményesült kapcsolatformák, mint például a kölcsönös segítségnyújtás, megszűnnek.

            Nem nehéz észrevenni, hogy a fent felsorolt magatartásmódok, viselkedésminták egyik szervezőelve a másik fél tagadása. Ha az egyén a közvetlen környezetében felfedezi a haragosát, akkor egész gesztuskészletével azt adja a környezet értésére, hogy eltekint a másik jelenlététől, cselekvéseitől, egyszóval tagadja a másik létét. Ugyanakkor a fenti viselkedéselemek másik lényeges funkciója az ellenséges viszonyban álló felek védekező stratégiájának megvalósítása. Azáltal, hogy minden kínálkozó alkalommal elhatárolják magukat, tulajdonképpen hozzáférhetetlenné teszik saját világukat, minimálisra csökkentik azokat a támadható felületeket, amelyek a másik fél számára további célpontul szolgálhatnak.

            A haragos felek viselkedésmódja nemcsak szemtől-szembeni helyzetekben változik meg. A felek közvetlen környezetükhöz főződő viszonyában is új elemek jelentkezhetnek. Nézzünk egy idevágó példát: "Van egy bogaras szomszédunk, aki a tőle harmadik házban lakó szomszédjával haragban van a kert felett, ami ma már egyiküknek sem tulajdona. Ennek a szomszédnak a kertjén kell minden ősszel egyszer szekérrel áthajtsunk, hogy hazahozzuk a feleségem után kapott parcelláról a termést. Mindig apám szokta megkérni annak rendje-módja szerint, hogy nem engedné-e meg, mert máshol nem lehet elhozni. Most legutoljára hátrajön az öreg is a kertbe, s kezdi szidni a haragos szomszédját, hogy "nézzétek meg, ez a vak hátracsapta a tehenét legelni, s az én kertemet mind összetapodta". Na, mondja apám, hát mi is elég kárt teszünk, a kerekek is belevágnak a parlagba, a lovak is tapodják. "Az nem számít fiam, az más, de ez a vak, ez a tehenével..."(3O éves férfi). Mi történik itt? Az egyik haragos a stratégiáját - a környezete pártfogását kereső stratégiáját - nyilvánítja ki önkéntelenül. Tőle szokatlan engedményekre is képes, nagylelkűségével azt próbálja sugallni, hogy az ilyen emberre, mint ő, nem lehet rosszat mondani, s a haragért a másik felet, a "vakot" (mondanunk sem kell, az illető nem vak) terheli a felelősség. Az önmagáról forgalmazott képpel - a haragos féllel való rivalizálásban - környezete értékelését igyekszik a maga javára fordítani.

            Más esetekben a haragos felek közvetlen hozzátartozói a mikrotársadalmi környezet előtt nyomatékosítják elkötelezettségüket egyik vagy másik irányba. Ez történik például olyan helyzetekben, amikor két család egy-egy tagja haragban van, de mindkét oldalon az azonos pozíciójú egyének (pl. a férjek) úgy döntenek, hogy nem azonosulnak a beállott helyzettel, és tovább ápolják egymás között az addig létező kapcsolatot. Ekkor gondosan vigyáznak arra - gondosabban, mint addig -, nehogy valamely cselekedetük félreértelmezhető, szándékukkal ellentétes jelentésű legyen. Ilyenkor kerül sor az enyhén túlzott figyelmességre, előkészített, érdeklődő kérdésekre, az addig megszokottnál szívélyesebb köszönésekre és más olyan gesztusokra, amelyek elsikkadtak volna, ha nincs a háttérben a hozzátartozók közötti harag. Hogy ily módon elhatárolják magukat a közvetlen környezetükben beállott állapottól, annak elsősorban kifele, a szociális környezet fele van jelentősége, amely értékel, képet formál az egyénről. A haragot kifejező jeleket, gesztusokat a szocializációs folyamatokban tanulja meg és gyakorolja be az egyén. Megfigyeléseim szerint a harag-eseményeket minősítik, legalább két kategóriába sorolják. A szóhasználat is tükrözi ezt a megkülönböztetést: más üzenete van annak a kijelentésnek, ha valakikről megállapítják, hogy (a) "haragban vannak", vagy ha azt mondják, hogy (b) "na, megvan a nagy harag". Az (a) ponthoz tartozó esetek mondhatni köznapiak, elfogadottak, "nem vernek fel nagy port". A haragos felek nem álltak közvetlen, szoros kapcsolatban a környezet bonyolult kapcsolathálózatában, még sok kötődési lehetőségük marad, a pozíciókat, amelyeket a felek egymás számára betöltöttek, mások is elfoglalhatják, és több-kevesebb sikerrel birtokolhatják a továbbiakban.

            A második típus (b) a "nagy harag". A környezetnek az e típus iránti általános érdeklődését megfigyeléseink szerint a következő mozzanatok magyarázzák: a haragnak ez a típusa az egymással intenzív kapcsolatban álló egyének között születik. Kölcsönösen részt vesznek egymás életében, a köztük kiépülő szoros kapcsolat következményeként személyiségük több rétegét fedik fel a másik fél előtt, árnyaltabb mikrovilág épül ki kettejük között. Közös világukat külsővé is teszik, a különféle szociális alkalmakon más résztvevők is értesülhetnek róla.

            Ha ilyen kapcsolatban következik be az "átfordulás", a harag, akkor a felek addig kiépített külön világa összeomlik. De nem is ez a fontos a környezet számára, hanem az, hogy külön-külön a felekhez főződő viszonyában hallgatólagosan benne foglaltatott a másikhoz való viszony is: a környezet például arra is figyelt, hogy az egyik kapcsolatvégponttal (A) való interakcióiban ne kövessen el sértéseket a másik kapcsolatvégpont (B) címére. Röviden: úgy viszonyult A-hoz, mintha B is jelen lenne.

            Összefoglalásképpen elmondható, hogy a harag megjelenítése  társadalmilag szabályozott viselkedésmintákból áll. Az adódó helyzetekben az egyének személyközi (ellentétes) kapcsolataik pillanatnyi állapotát kifejezhetik az érvényes szabályozásokat betartva úgy, hogy ezzel ne zavarják meg az illető szociális alkalom menetét. Természetesen e cselekvésekben az egyén valódi indítéka nemcsak a szociális alkalom épségének megőrzése, hanem a társak ráirányuló tekintetére való figyelés is. E tekintetek formálnak véleményt róla, helyezik el, értékelik az egyént.

Miért él a harag?

            Amint láttuk, a haragot kiváltó változatos okok két szférából verbuválódnak: 1. az anyagi, tárgyi javak és 2. a szimbolikus javak világából. Észre kell vennünk, hogy az okként megjelölt javak tulajdonképpen a harag tárgyát jelentik, azt az önálló entitást, amely felett a harag megszületik.

            Ha esetenként összehasonlítjuk a haragot kiváltó javak értékét és azoknak az előnyöknek az értékét, amitől a harag megszületése folytán az egyén elesik, az esetek döntő hányada azt mutatja, hogy a harag mindig veszteséggel jár. Jó példa erre az a három évtizedes szomszéd-harag, amelyben a hajdani konfliktusforrás egy összecserélt vagy eltulajdonított üres zsák. Ha csupán a kölcsönös segítségnyújtási alkalmak elmaradt hasznát számoljuk fel, már e mögött is eltörpül a harag tárgyának értéke.

            Látható, hogy a fenti szempontok nem magyarázzák a harag létét. Az eddig szórványosan felhozott példák alapján is kijelenthetjük, hogy a haragot elindító indulatot a különféle javakhoz való viszonyok megkérdőjelezése váltja ki. Mindaz, amiről az egyén úgy gondolja, hogy őt megilleti (rendkívül széles ez a skála, az örökségből való részesedéstől a társak értékeléséig), a másokkal való kapcsolataiban mint elvárás jelenik meg: kifejezetten vagy hallgatólagosan elvárja, hogy a számára jelentős személyek elismerjék a javakból őt megillető részt, vagyis az ő viszonyulásának az érvényességét. A probléma akkor kezdődik, amikor azt tapasztalja, hogy mások nem úgy értelmezik ezt a viszonyt, mint ő. Akadályokat gördítenek e viszony gyakorlásának útjába. Ezek az akadályok igen változatosak lehetnek, kezdve az eltulajdonítástól a presztízsrontásig.

            Milyen akciókra vállalkozik az egyén az akadályok elhárítása céljából? A kapcsolat természetének függvényében vagy nyílt harcot indít az akadályt támasztó fél meggyőzésére, hogy a saját értékelő szempontjait a másikkal elfogadtassa, vagy elnapolja a meggyőzést, ha számára a kapcsolat további fenntartása előnyösebb, mint a konfliktus vállalása. Egyik megoldás sem veszélytelen a további kommunikációs praxis szempontjából.

            A fent elmondottakból az a kézenfekvő következtetés adódik, hogy a harag megszületése ott esedékes, ahol az egyének egymásra vonatkoztatott elvárásai nem harmonizálnak, nem esnek egybe. Közelebbről meg kell néznünk tehát, hogy miből áll össze a másokkal szemben tanúsított elvárás. Kanyarodjunk vissza empirikus tapasztalatainkhoz. A haragról való beszélésben előfordulnak olyan közszájon forgó sztereotip szókapcsolatok, amelyekből a bennünket érdeklő mögöttes elemekre lehet következtetni. (a) "Majd megmutatom én neki!", (b) "Ki vagyok én mellette!", (c) "Nem állok le vele vitatkozni.", (d) "Nem kértem én magától se tanácsot, se kalácsot!", (e) "Nem vártam volna ezt tőle!", (f) "Hát ezt érdemeltem én azok után, amit érte tettem?" és más hasonló tartalmú kijelentésekről van szó.

            Kérdésfelvetésünk szempontjából legalább két fontos dolog derül ki a fenti megfogalmazásokból. Egyrészt az, hogy az első négy kijelentést megfogalmazó egyén (E) saját magát és a másikat (M) összehasonlítja, ebben a műveletben pedig mindig igyekszik önmagát elhatárolni, értékben, fontosságban a másik fölé helyezni. Másrészt a két utolsó kijelentésben E csalódottsága az M-mel szemben támasztott elvárások be nem teljesülését, vagy olyan akciók bekövetkeztét jelenti, amelyekre E nem számított M részéről. E gesztusa, amellyel saját értékskáláján önmagát M elé helyezi, azokra a szubjektív folyamatokra utal, amelyeknek végeredménye az önmagáról alkotott kép. E azonosul ezzel a képpel, hisz abban, hogy ő olyan, amilyennek önmagát elgondolja, interakcióiban ennek függvényében cselekszik.

            Ugyanakkor abból következően, hogy E és M kortársak, egyazon szociális környezetnek a tagjai, lehetővé válik, hogy egymásról kölcsönösen, folyamatosan tapasztalatokat szerezzenek, tehát külön-külön a másikról is kialakítsanak egy képet. Ez a tapasztalás egy állandóan változó dinamikájú folyamat az egymás irányából érkező ingerek hatására, úgyhogy a kialakult kép nem statikus. Az elvárások e két kép eredője mentén csoportosulnak az illető környezet társadalmi jóváhagyása szerint.

            Amint láttuk, a harag-események születésekor a személyes kapcsolatokban "nem jönnek be" a másiktól elvárt viselkedésminták, cselekvésmódok. Ennek a ténynek legalább két oka van:

            1. Hamis "én-kép" alakul ki az egyénben önmagáról, ami nem vág egybe azzal a képpel, amit a vele interakcióba kerülő társai formáltak róla. Saját képességének, teljesítményeinek értékelésében az igényszintje rendszerint alacsonyabb, mint amivel a társai teljesítményeit értékeli. E hamis én-képből indul ki, amikor magatartásmódokat, igényeket támaszt másokkal szemben, más szóval a hamis én-képből kiindulva értelmezi a saját szituációját. Az értékelésbeli összhang hiánya az egyén és a társak között az elvárások (mint a viszonyulások kifejezői) szintjén kel életre.

            2. Hamis "ő-kép" - nevezzük így az interaktorról, a másik személyről (M) formált képet, amely akkor jön létre, amikor az egyén különböző indítékokat, szándékokat, attitűdöket tulajdonít interakciós partnerének, és ezek M cselekvéseiben, viszonyulásaiban nem következnek be. Főleg affektív módon viszonyul hozzá, olyan vonásokkal ruházza fel, amelyek M-nek nem sajátjai, és amelynek említett nem kívánatos következményei szintén a szemtől-szembeni helyzetekben bukkannak fel.

            Az alábbi példában a két hamis kép működéséből születő zárlatos kommunikációs eseményt szemléltetjük:

            "Jó pár évvel ezelőtt hazamentem a falumba, hogy szüleimnek segítsek az őszi betakarodásban. A cukorrépával dolgoztunk, a parcellánk szomszédos volt az M. bácsiéval, aki a faluban tőlünk a negyedik házban lakik. Akkor olyan volt a szabály, hogy a megtisztított répát le kellett adni, a lapit hazavihettük az állatoknak. Jön egyszer az öreg szekérrel, se szó se beszéd, állítsa oda a lovakot a mi parcellánkra, s kezdi etetni a mi rakásainkból. Kérdem édesanyámat, ez miféle dolog? - Hadd el fiam, ne állj elébe, tudod jól, kivel van dolgod - mondja. Az igaz, hogy az öreg M. gőgös, erős ember volt életibe, s jó gazda, az én szüleim szerények is, szegények is mellette. Nem is mertek szólni. Na, mondom, várjanak. Odamegyek M-hez: Figyeljen ide, a dolog úgy áll, hogy a földeket egyformán mérték ki, s ezen a parcellán semmi keresnivalója. Vigye el a lovakot, mert baj lehet belőle! Azóta nem köszönünk." (36 éves városi munkás)

            Ha az eseményt M. szempontjából nézzük, cselekvését két előfeltételezéssel magyarázhatjuk. Megítélése szerint ő olyan ember, hogy ezt a gesztust a szomszédai szeme láttára megteheti (1), a szomszédai pedig olyanok, hogy velük ezt meg lehet tenni (2).

     Természetesen fontos lenne ezeket az értékelési zavarokat alaposabban elemezni. Milyen motivációk működnek az egyénben, amikor önmagát felértékeli, illetve másokat leértékel? (A továbbiakban csak erre az esetre figyelünk, mivel a jelenség közvetlenül a témánkhoz kapcsolódik). A probléma megválaszolása a személyiség-lélektan kérdésköre lenne, amennyiben a pszichológiai mechanizmusok megismerését tőznők ki célul. Egy ilyen jellegű elemzés nem tekinthet el - ez az írás meg semmiképpen sem - attól a sarkalatos ténytől, hogy "az emberi létezés szituacionális természetének megértése sorsdöntő az emberről szóló bármely tudomány kifejlesztése szempontjából" (Schütz 1984. 399). Bővebben szólva: a konkrét emberi események, történések valamilyen mértékben mindig annak a szituacionális kontextusnak a függvényei, amelyben előfordulnak, és csak ennek a szituacionális kontextusnak a megismerésével, figyelembevételével adható rájuk megfelelő magyarázat.

            Hogy megértsük, miért gyakori a testvér-harag, miért lesz apró ügyekből évekig tartó kapcsolat-megszakítás, miért termelődhet az interaktorok között hamis kép egymásról, utalnunk kell a szociális környezet néhány sajátosságára. A jelenkori szociálpszichológia olyan személyiségfogalomra épít, amely egyszerre meghatározott pszichológiai és szociológai tényezők által. E tényezők azokat a történeti, társadalmi szerkezeteket jelentik, amelyek a mindennapi élet legbanálisabb tényei mögött húzódnak.

            A kapitalizmuskori faluról a történeti szociológia megállapítja, hogy lakóinak munkahelyi, települési, művelődési, közigazgatási közössége volt (Egyed 1981. 250). Ez az egység belülről azonban erőteljesen hierarchizált (u.o. 255). A hierarchizáltság nem annyira az anyagi kultúrára, az életmódra vonatkozik, hanem a szűkebb társadalomban létező presztízs-hierarchiákra. Egyrészt még erőteljesen tovább élnek a feudalizmuskori falu rendi tagozódásának tudati maradványai, másrészt az új korszakban "a verseny és a versengés, az új társadalmi rangsorolás fokozatosan áthatotta a közösségek magatartását, amennyiben az egyénnek s a vezető csoportnak nagyobb érvényesülési teret biztosított (u.o. 255). Ezek a történeti tények szempontunkból azért fontosak, mert társadalomlélektani következményeik ismeretében közelebb kerülünk az emberek közti történések megértéséhez.

            A hierarchizáltság két pólusa között több közbeeső szintvonal húzódott, elválasztva az egymástól csak árnyalatokban különböző pozíciókat. A pozíciók rendszerében az egyén elfoglal egy helyet, amelyet a státus fogalommal jelölünk. A státus betöltéséhez szükséges feltételeket nem részletezzük, sok minden tartozott ide, az öltözéktől kezdve a más státusokhoz kapcsolódó kölcsönös kötelékek, kötelezettségek betartásáig. Az egyén e szerepeket felölti, és több-kevesebb elkötelezettséggel alakítja.

            Normák, szabályozások, megegyezéses elvárások nyalábjai alkotják azokat a viselkedésmintákat, amelyek kötelező érvényűek bizonyos státusú egyének számára. Be nem tartásuk - amellett, hogy a környezet szankcióit váltja ki - rontja az egyén presztízsét is. Az említett szabályozások fennmaradása, újratermelése a szocializációs folyamatokban valósul meg. A családi életet az aszimmetrikus viszonyok jellemzik (alá- és fölérendeltségek, vö.: Gazda K. 1980. 67-69, Gazda J. 1980. 296.). Ennek az intézményes elrendezettségnek a következménye a tekintélyelvűség - mint személyiségjegy - nagy gyakorisága.

            A tekintélyelvű (autoriter) személyiségtípusról a társadalomlélektan megállapítja, hogy érzelmi-gondolati világát a merevség, a sztereotípiák képzésére való fokozott hajlam jellemzi. Előítéletek rabja olyan társadalmi ingerekkel szemben, amelyek elfogadása gondolati erőfeszítést igényel. Ugyanakkor túlzottan azonosul társadalmi szerepével, önmagát igyekszik kedvező színben feltüntetni stb.

     Végezetül fontosnak tartjuk hangsúlyozni e személyiségtípus gyakori előfordulását vizsgálatunk színhelyén. Erre egyébként a néprajzi és a szépirodalmi munkák is bőven kínálnak bizonyító anyagot. A hagyományos, önellátó falu - mint differenciált társadalmi alakzat - kedvezett az autoriter személyiségjegyek kialakulásának.

Bibliográfia

Biró A. Zoltán 1986

            "Mondja már, szomszédasszony drága..." In: TETT 3.

Cicourel, A. 1984

            Interpretatív eljárások és normatív szabályok a státussal és a szereppel való megbirkózásban. In. A fenomenológia a társadalomtudományban. Gondolat. Budapest.

Gazda József 1980

            Így tudom, így mondom. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest.

Gazda Klára 1980

            Gyermekvilág Esztelneken. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest.

Egyed Ákos  1981

            Falu, város, civilizáció. Tanulmányok a jobbágyfelszabadítás és a kapitalizmus történetéből Erdélyben, 1848-1914. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest.

Mitchell, J.C. 1969

            "The concept and use of social networks" pp. 1-50 in J. Clyde Mitchell (ed.) Social Networks in Urban Situations. Manchester. England: Manchester University Press.