Nyelvi sztereotípiák egy házaspár első világháborús levelezésében

 „Minden egyes történelmi személy közvetlenül vagy közvetetten különböző dimenziójú és szintű, a leginkább lokálistól a leginkább globálisig terjedő folyamatokban vesz részt, és így ugyanilyen kontextusokban szerepel. Nincs tehát törés, főleg pedig nincs semmiféle ellentét helytörténet és globális történelem között. Ami egy adott egyén, csoport vagy terület tapasztalata alapján megragadható, az voltaképpen a globális történelem egyik konkrét változata.”

Jacques Revel

Ebben az írásban egy székely házaspár első világháború alatti levelezésében előforduló nyelvi sztereotípiák formáit, jelentéseit vizsgáljuk, a levelezők helyzet- és világértelemezésében. Az „népi” levelezéssel a történeti, néprajzi irodalomban az utóbbi időben Csóti Csaba, Hanák Péter, Keszeg Vilmos és Kokó Júliánna foglalkoztak.[1] Csóti, Hanák és Kokó szintén első világháborús levelezést vizsgáltak: Csóti erdélyi menekültek leveleit, Hanák a cenzúra elkobozta leveleket. A Kokó Júlianna anyaga hasonló társadalmi, kulturális és földrajzi környezetből — az erdővidéki Vargyas községből —származik mint az általunk ismert levelezés. Mindkét levélhagyaték fiatal, kisgyerekes házaspárok kapcsolattartásának dokumentuma, társadalmi helyzetük és felekezeti hovatartozásuk hasonló volt. A levelezők helyzet- és világértelmezésében, érzelmi beállítódásában azonban különbségek tapasztalhatók.[2]

  

Helyzet és szereplők

Gothárd Pál kisbirtokos és Szabó Rebeka háztartásbeli 1912. március 31-én kötöttek házasságot Homoródalmáson[3]: a férfi ekkor huszonkét, az asszony huszonhat éves volt, neki ez a második házassága volt. Mindketten unitárius vallásúak voltak, akárcsak a falu nagy többsége. A férfi árva volt, szüleit ekkor már csak „néhai”-ként jegyezte fel az anyakönyvvezető.

 Szabó Rebeka szülei hat gyereke közül a legidősebb volt, lánykorában Pesten és Brassóban polgári házaknál szolgáló volt, akárcsak a falu legtöbb fiatalja ebben az időben. Kapcsolatait egykori munkaadóival később, a háború évei alatt is fennartotta: „aszonyom Pestről küldött levelet hogy küldjek egy kosár tojást neki is”, írta a fronton lévő férjének.

A fiatal házasok önálló családban éltek: az örökölt kisbirtok mellé még földeket vásároltak, néhány állatot (szarvasmarha, juh, kecske) tartottak. Összeházasodásuk után hamarosan a falu főutcáján  saját „bennvalót”: házat, gazdasági épületeket is vásároltak. Ekkor spórolt pénzüket a járási takarékpénztárból felvett kölcsönnel kellett kiegészíteniük. A kölcsön törlesztése a háború éveiben igen megterhelte a négy essztendőre csonkán maradt családot. 

1914 nyarán, mikor közeledett az aratás ideje, még folyt a szénacsinálás az erdei kaszálókon, a szekerek éjjel is zörögtek ki a faluból, a távoli kaszálók szállásai felé vezető köves utakon. Egy hajnalon a Gothárd család kapujától nem messze „a Zsigmondok utcája fejibe ott a hídon megállott agusztus elsejire virradólag — de addig már lehetött hallani a hírt — ott megállott a dobos, s azt hirdette, hogy mindenki, aki standba vót s letette a katonaságot, s aki most szerelt le az es negyvenkét évig egy huszonnégy órán belül, minden embör s legén vonuljon bé a maga ezredihöz. Ez vót augusztus elsejire virradólag az újság. Akkor osztán gondolhassátok, hogy mi vót! Tizennégynek augusztus elsejin.... Hát mind ott vótak szerteszéjjel a kaszálókon. S akkor már ért a búza, csak mindenki akart még végezni a kaszálással... Akkor lóra ült nálunk — vén Pap Mihály vót a bíró — s lóhátra ült s még valami fiatalembörök akik itthon vótak, három—négy, s mentek vele Merkén keresztül, s amerre valahol valaki vót kiátották „mindenki jöjjön haza, mert kitört a háború s menni kell!”[4]

Rendkívüli, tapasztalati előzmények nélküli helyzet vette kezdetét az emberek életében: családtagokat választott el egymástól a háború, fiatal férfiak estek el a harcmezőkön, özvegyek, árvák maradtak utánuk. A faluból bevonúlók közül a négy év alatt 77 férfi esett el a harcmezőkön.

A feleségétől és alig másfél hónapos kisfiától elbúcsúzó Gothárd Pál a m. kir. brassói 24-ik honvéd gyalogezred első pótszázadához vonult be. A háború első hónapjaiban a tűzvonalba parancsolják a galiciai frontra, innen sebesülten a kórházba került, majd hosszú időt töltött tiszti szolgaként egy főhadnagy mellett. A háború utolsó évében egy táviró osztagban a román fronton teljesített szolgálatot. Megfordult Sátoraljaújhelyen, Várpalotán, Jászberényben, Kassán, Brassóban és moldvai kisvárosokban, 1918 késő őszén szerelt le. A négy esztendő alatt a fiatal házaspár sűrűn levelezett. A férj felesége hozzá írt leveleit, hazahozta a harctérről, a feleség gondosan elrakta a tőle kapottak mellé a kasztenfiókba, ahol hosszú életük végéig megőrizték. A házaspár kapcsolattartásában a levelezés csak egyik (igaz a leggyakoribb) érintkezési forma volt. A feleség gyakran küldött élelmiszercsomagokat, meleg ruhaneműt férjének, előfordult, hogy a férj pénzt takarított meg a „lélung”-ból és hazaküldte. Amikor a férj a hadtestével Erdélyben állomásozott, a feleség többször is meglátogatta. Gothárd Pál testvéreivel, apósával, sógorával és katonacimboráival is váltott néha egy-egy lapot.

A kis család fő támasza a férj távollétében Szabó Mihály, a feleség apja és nagyobb fiútestvére Mózes volt. Ők végezték a nehezebb gazdasági munkákat. Négy igáslóval gazdálkodtak: művelték a Gothárd család földjeit is, beszerezték a tűzifát, hazaszállították a szántóhatárról a terményt, a távoli erdei kaszálókról az állatok teleltetéséhez szükséges takarmányt.  

A Szabó család a falu sok más családjával együtt 1916 nyarán a közelgő román csapatok elől elmenekült, Szolnok-Doboka megyébe, majd Somogy megyébe kerültek. A hadihelyzet változása után, ősszel tértek haza, anyagi veszteségeik jelentősek voltak, nemcsak állataikból forgatták ki a „kutya oláhok”[5] a bútorok, ruhaneműk is hiányoztak a házukból. Ezeket a javakat a családi emlékezet szerint nem a betörő ellenség, hanem az otthon maradt falubeliek tulajdonították el.[6]

A 344 darabot számláló levél- és tábori levelezőlap hagyaték tartalmi, tematikus, formai és stiláris vizsgálatokra is alkalmas lehet. Ezektől jelen keretek között el kell tekintenünk. Készült már alapos elemzés egy másik székely falu első világháború alatti családi levelezéséről,[7] a két levélhagyatékban a tartalmi, szerkezeti sajátosságok vonatkozásában sok a párhuzam. A hasonlóságok mellett a levelezők pszichikai, érzelmi beállítódásai között állapíthatók meg különbségek. Annak ellenére, hogy közös a társadalmi helyzet, a vallási, felekezeti hovatartozás, markáns egyéni kölönbségeket észlelünk az önreflexív gondolkodásban, pontosabban ennek nyelvi kifejeződéseiben. Jelen keretek között a Gothárd házaspár saját helyzetéről, gondolkodásmódjáról, világértéséről, jövőjéről szőtt képzeteket tartalmazó levélkorpuszok nyelvi sztereotípiáit emeljük ki, és jelentéseik értelmezésével próbálkozunk.

Szociokulturális tényezőkről

Az életvilágbeli szitúció amely a háború kitöréséig körülvette a családot áttekinthető, megmagyarázható horizontú, biztonságos társadalami világ volt. A biztonság az életvilág egyik alapvető ténye: a család néhány hektáros földvagyona, a haszonállatok szerény, de biztos jövedelmet jelentettek, a feleség szülei, a férj rokonsága munkával, anyagi javakkal is támogatást nyújtott ha erre szükség volt. Úgy képzeljük a fiatal házaspár bízott abban, hogy a jövőben is fennállnak ezek az alapvető keretek, tudnak dolgozni, gyarapodni fognak ezért volt bátorságuk kölcsönt felvenni a ház és a gazdasági épületek megvásárlására.

A háború kitörésével a férj elszakadt a családtól: hiányzott mint a fontos munkaerő, a gazdálkodás fő tervezője, napi irányítója. Az asszony és az asszony családja (apja, fiútestvérei) próbálták pótolni e szerepeit. Hiányzott a férj, mint szülő és társ, félelem, állandó szorongás töltötte be az asszony napjait, mert férje veszélyhelyzetekben forgott és gyakran érkeztek hírek a frontokon elesett, vagy megsebesült falubeliekről. Veszélybe kerültek a jövőre elképzelt családi életkeretek, veszélybe kerültek a család anyagi javai, végső soron az ember élete és biztonsága. Megrendült az életkeretek biztonságába vetett hit. A világmagyarázatokban addig érvényes értelem-összefüggések kérdőjeleződtek meg, megszakadt a magától értetődések láncolatának folytonossága, gyökeres válság következett be a család — és a faluban élő sok más család  — életében. A katonai behívóval a házastársak kapcsolatában megszakadt az addigi térbeli, időbeli közvetlenség, a folyamatok egyidejűsége, az élő kapcsolat, a tapasztalatok közös lefolyása. A mindennapi problémák megoldása, például a gazdálkodásban, többé nem közvetlen, eleven kapcsolatokban, közös nézőpontok kialakításával, egyeztetésekkel történt, hanem levelek közvetítésével, új személyes szereptartalmak, hatáskörök kialakításával.

A másik, a „jó társ” szándékainak, kérdéseinek, gondolatainak közvetlen tapasztalását felváltotta a levelekkel közvetett tapasztalás. A levelekből értesültek az egymás sorsában bekövetkezett fejleményekről: frontélményekről, betegségekről, a családot érintő gazdasági változásokról.

Az új helyzet új tapasztalatok, új értelmezési kényszerek elé állították a házasfeleket. A közel négy és fél év alatt a rövid látogatásokat és a pár hetes katonaszabadságokat leszámítva a fiatal házasok csak levélkapcsolatban voltak. A férj-feleség közötti térbeli távolság azt jelentette, hogy a másik közvetlen tudati életét, ennek változásait nem közvetlenül, hanem csak a levelekből követhették.

A háború évei alatt a levelező házastársak érzésvilágának alapkomponensei: a harci kötelékekben szolgáló férfira leselkedő életveszély, az állandó feszültség, aggodalom, félelmek. A házaspár vágyakozással emlékezett alig két éves együttéletükre (a levelekben ezt az időszakot a többször használt „egy szép álom volt” sztereotip formulával jelölték). A háború elszakította házastársaknak folyamatosan bizonytalanságokkal kellett szembenézniük: megmarad-e a férj élete, nem sérül-e testi épsége, meddig lesz távol a családtól, képesek lesznek-e a bankkölcsönt törleszteni, fenntartani a gazdaságot, meg lehet-e őrizni a család anyagi javait?

A házasfelek állandó, változó intenzitású feszültségben éltek, ebbe időnként belefásultak, kilátástalannak látták helyzetüket, máskor reménykedtek az „áldott béke” érkezésében, félbeszakított „csendes” életük folytathatóságában. A négy év alatti ritka találkozások rövid időszakok voltak: az élményközelség és mélység helyreállításának pillanatai. Az elszakítottság időszakában a terek és idők sokféleségéről, vagy legalábbis markánsan eltérő kétféleségéről volt állandóan szó, amelyek között a személyes meghittséget közvetítő fő csatorna a levél volt.

Ezt a kommunikációt korlátozó, akadályozó tényezők is zavarták. Az asszony többször említi, hogy a leveleket felbontja a község jegyzője és csak elolvasás után adja át neki. Bizonyosan tudtak a katonai cenzuráról is. Néha az akadozó, késlekedő postai szolgálat miatt — mert elkallódott, vagy talán a cenzura szűrőjén fennakadt a várva várt levél — a feleség kétségei kétségbeeséssé mélyültek: életben van-e, hazatér-e valaha a férj?

A levelezők értelmezési horizontján, új értékek is képződtek, amelyek nyelvi kifejezése sztereotipizálódott: a háború előtti életükről, mint „csendes otthon”-ban élő a „szép kis család”-ról írnak leveleikben, ekkor „csendes életük” volt, ennek folytatására vágyakoztak, „rövid szép álom”-nak tartották az együtt töltött éveket. A háborús helyzetről tudáskészletükben tehát nem voltak előzetes tapasztalatok, a gyökeresen új szituáció magyarázó aktusokat igényelt. Értelmezési sémákat, új értelem-összefüggéseket kerestek, hogy a soha nem tapasztalt helyzetre magyarázatot találjanak, az ebből kivezető lehetőségek reményeit táplálhassák. Ezek a magyarázó sémák — vagy legalábbis egy részük — a nyelvben, pontosabban levelezésükben maradtak fenn. A fenomenologikus szociológia szerint világ tapasztalásának nyelvi rögzítése függ a tudáskészlettől, az élettörténeti helyzettől és az indítékoktól.[8] A nyelv tipizáló tapasztalati sémák rendszere „mindenki olyan szituációba születik bele, amelyben készen találja a nyelvet, pontosabban egy bizonyos nyelvet, mint a történeti társadalmi világ egyik összetevőjét...” [9]

A nyelvben, mint az egyéni élettörténet készen talált elemében a világ előzetesen tipizált: a nyelv uralkodó és releváns tapasztalati sémákat tartogat, amit a szocializáció során elsajátítunk. A társadalmi, nyelvi közegbe beleszocializálódó egyént a készen talált nyelv nyilvánvalóan tehermentesíti az önálló típusalkotástól. Ha be akarunk hatolni az értelem-összefüggésekbe amelyekkel a házastársak próbáltak megbirkózni helyzetükkel a használt tipizált nyelvi sémákat kell megvizsgálnunk. Alább olyan sztereotip nyelvi elemeket emelünk ki a házaspár levelezéséből, amelyeket a saját helyzetük értelmezésére használtak. Előbb azonban néhány adalékkal íráskészségük eredetére, írás-tapasztalatukra utalunk.

Az  íráskészségről

A levélírás tudománya a 20. század elején a paraszti társadalom speciális tudásaként definiálható. Ebben a társadalmi közegben nem a köznapi szocializációban sajátították el ezt a tudást hanem a falusi iskolák felsőbb osztályaiban, leveles könyvekből tanult minták után. E témával foglalkozó kutatók már utaltak arra a kulturális forrásvidékre, ahonnan ennek a gyakorlatnak ismerete származott.[10] A tárgyalt időszakban és társadalmi környezetben, szereplőink kortársai között sokan lehettek akik nem birtokolták ezt a tudást: kimaradtak az iskolából, alig tanultak meg írni, nem jutottak el a felsőbb osztályokba, ahol a levélíráshoz szükséges tudást elsajátíthatták volna, vagy ha tanulták is elfelejthették, nem kellett törődniük különösebben ezzel a tudással, mert nem kerültek olyan helyzetbe, hogy erre szükségük lett volna. Keveset tudunk hőseink ifjúkoráról, de bárhogy is volt, mindketten rendelkeztek előzetes tapasztalattal a levélírásban, előzetes tudáskészletük része volt. Egyéni különbségek is azonosíthatók ebben a gyakorlatban: az asszony tudása kifinomultabb úgy grafológiai, morfológiai, mint a stílus tekintetében. A levelező házaspár mindennapjaiban feltehetően kevés helye, alkalma volt a háború kitörése előtt az írás gyakorlásának. 1915 őszén a feleség egyik levelében megjegyzi: „sokszor elgondolom Istenem lesz e vége már enek a sok levél irásnak hiszen edig életünkön keresztül sem irtunk anyit mind most egy évtől fogva...”

Összevetve a vargyasi és a homoródalmási család írástudásának morfológiai jegyeit, megkockáztatható feltételezés, hogy a székely falvak iskoláiban a XIX—XX. század fordulóján a levélírás szabályainak elsajátítása hasonló kulturális eszköztár alapján történt. Nagy valószínűséggel ugyanazok voltak az eszközök, források, ahonnan elsajátították a levélírás tudományát: legalábbis a két székely faluban, ahonnan az első világháborús leveleket ismerjük ugyanazok lehettek. Ezt bizonyítja, hogy a négy levélíró a levelek tartalmi és szerkezeti felépítésében csaknem azonos kliséket, formulákat, szeterotíp fordulatokat használt. Keszeg Vilmos szerint „a levélstílus legjellegzetesebb specifikuma a sztereotípiák, nyelvi klisék alkalmazása. A sztereotípia a hétköznapi és ünnepnapi kommunikációban, a népi esztétikai kommunkiációban ... egyaránt feltűnik. Szövegszervező elvként működik, a tartalom megszerkesztett formába öntését biztosítja. Bevezeti irányítja és berekeszti a szöveget. Olyan szövegrács, amely kijelöli a tartalmi elemek helyét a szövegegyüttesen belül.”[11] 

A két székely házaspár levelezésében a megszólítás, az egészségi állapotról való tudósítás, a búcsúzkodás, befejezés, formulái és a levelek szerkezeti felépítése is hasonló.

Példaként Kokó Julianna tanulmányából a vargyasi Soós-Tóth házaspár és az almási Gothárd-Szabó házaspár levelezéséből a megszólítás és a személyközi viszony kifejezésének formuláit idézzük:

Soós-Tóth házaspár	Hasonló sztereotípiák	Gothárd-Szabó házasapár
Igen tisztelt kedves jó társam Szeretett, édes, hű, édesjó, kedvesjó Társam, fiam, te Édes jó fiam Szerető hű társam	Megszólítás A személyközi viszony	Elfelejthetetlen kedves jó társam Szeretett kedves társam Elfelejthetetlen édes jó társam Szeretett  kedves Elfelejthetetlen jo társam édes jó társam igazi jó társam jó igaz társam társam kedves fijam édes, édesem szeretet kedvesem fijam

A szocializációban elsajátított sztereotípiák a személyes szimbólumrendszer részei, a nyelvi sztereotípia a világmagyarázat eszköze is. Az alábbi levélrészletekben ezekből válogattunk. Csoportosítani próbáltuk az élethelyzetre, a külső világ tényeire vonatkozó sztereotípiákat és a pszichikai állapot változásait kifejező nyelvi képeket: a félelmet, kétségbeesést, fohászt, reményt, beletörődést, letargiát kifejező sztererotíp formulákat. A levélsorokban keveredő — a külső helyzet és a pszichikai állapotra vonatkozó sztereotípiákat — nem minden esetben sikerült szétválasztani.

 

Sztereotípiák és élethelyzetek

Levelezőink világról való gondolkodásában mindenek fölött álló érték: az élet biztonsága. 1914. augusztusától a feleség állandóan a férje életéért aggódik, szorongásait kifejező leggyakoribb formulái az alábbiak:[12]

„aug. 6.  te értünk ne búsulj csak ügyelj magadra... mindent tégy meg csak az életed maradjon meg”

„aug. 10 értünk ne búsúlj csak ügyelj magadra”

„nov. 21 értünk ne búsúlj csak az Istenért valahogy az életedre ügyelj”

Egy datálatlan levélben az első hetekben az asszony a saját lelkiállapotáról és a falu elkeseredett hangulatáról a következőket írta:

„Felejthetetlen kedves Pálom!

Első soraimban is tudatlak arról hogy mi hála a Jó Istennek jól vagyunk egészségünk van de nálad nélkül nem ér semi, semit csak akor leszünk jol ha az Isten haza hozna még egyszer. A kicsi fiad jól nö, különös újság nincs semi csak árva és özvegy mindenki sirunk sirva járunk még az utczán is de te értünk ne busuly csak ügyelj magadra és mindent tégy meg csak az életed maradjon meg...”

Amikor a férj nem volt közvetlen veszélyben, a front mögött teljesített szolgálatot, akkor számára az idő legyőzése volt nehéz, éjszakákon keresztül gondolkozott sorsukról. A feleség „a sok gondolkozás”-tól féltette:

„1917 3/9én... értünk ne búsulj édesem mert tölünk ithon még eltelik csak érted sokat kell hogy miis búsúljunk más különben nincs semi nagy bajunk ügyelj édesem magadra nehogy valami bajod legyen adig gondolkozál.”

Az érzelmi feszültség, a fájdalom,  félelem, kétségbeesés kifejezésére a levelezők a fájó, meghasadó, kettőbe hasadó szív képzetét használták. A nehéz helyzetből való szabadulásért a fohász mindig Istenhez szólt. Az asszony egyik levelében kétségbeesésében így fohászkodott:

„1914  December 2án ... én Istenem milyen szerencsétlen vagyok én a levelekel mit csináljak hova küldjem és czimezem  hogy te meg kapd édesem hogy fáj az én szivem meg kel hogy hasadjon érted kedves jó társam miért is vala ilyen rövid a mi együt létünk miért választa olyan váratlanul el minket a sorsod egymástól igazi jó társam hol tudjalak én tégedet még meg kapni most úgy akartam hogy ha töb ideig lész a korházba oda menjek de ez a remény is meg csalt nem tudom hol tudjalak téged keresni hogy még egyszer meg kapjalak jó igaz társam... Istenem édes jó atyám forditsd jóra és röviditsd meg ezt a háborus napokat hogy érjünk még egyszer együt boldog napokat édes jó Istenem legyen meg a te szent akaratod mindöröké Ámen.”

Egy datálatlan levélben a fájdalmat hasonló sztereotípiák jelzik „...nekem úgy sem kell semi ha te nem vagy édes jó társam ugy fáj a szivem hogy meg nem láthatálak még egyszer hogy azt gondolom ketőbe hasad érted... Édes jó társam még vajon sok napot hetet vagy honapot kele hogy egymás nélkül tölcsünk hiszen még mikor az ezredbe mentél még adig is a szivem szinte meg hasadt úgy vártalak haza és most mióta hogy itt hagytál csuda hogy el nem hasad a szivünk nem tudom hogy tud olyan erös leni hogy imán egyszer meg nem hasad érted Istenem jó Istenem agya végit imán egyszer enek a nagy harcznak s agyon békeséget a hazánkba és minden egyes kicsiny házunkba békeséget boldogságot és minden szereteinket vezérlje haza bár ezekét a kicsi árváké én édes jó Atyám halgasd meg kérésem Amen.”

A férj nyugtalan lelkiállapotát hasonló képekkel fejezte ki:

„Kelt levelem Sátoraljaújhely 1915 márczius 20án

Elfelejthetetlen kedves jó társam

tudatlak fijam hogy nekem jo egészségem van a meljhez hasonlót kivánok számotokra a jó Istentöl tudatlak fijam hogy én elég jol vagyok és a jo Isten jó szerencsét rendelt hogy nem kelet elmeni a menet századal it jol van dolgom a főhadnagy ur jo ember és csak keveset van a lakásban és csak regel van dolgom vele ... és ujheljben nagyon jó az étkezés és mind magyar emberek vanak népfelkelők és iten most már jol érzem magamat és jol telik csak it maradhatnék végig mégis ugy fáj a szivem értetek hogy nem tudlak kivetni az eszemböl..... szeretet kedvesem fijam légy szives irjál meg mindent hogy nincse valami bajotok és ha megkapod a levelet és el tudod olvasni ne mutasd meg senkinek és ne mond senkinek hogy mit irok hogy ne irigykegyenek...”

„1915 Agusztus 15 ikén... én is most már megint elkesztelek egy kicsit felejteni mert csakmuszálj és kelleneis hogy ne hogy valami bajom legyen és a köteleségemnek had tudjak meg felelni de bizon majd hogy el nem hasat a szivem fájdalmába de bizon nem volt a ki meg vigasztalja mert te nem voltál it és igy csak az idő eltelte és a jo sorsom nyugtata meg...”

„Kelt levelem 1915 November 24 Jászberény...  És kedves fijam nem tudom hogy mit irjak néked hogy hogy csináld a hazai sorsodot de ahogy edig a mi szüleink csinálták az ugy jól van és ha akarsz a csikónak nem bánom ha társat vesztek ha még a jó Isten haza vezérelne bennünköt hogy volna amivel menjek de ahogy gondoljátok édesem ugy nékem jól van és nagyon szépen köszönöm hogy olyan jol megirsz mindent de olyankor ugy az eszembe jut az én kedves kis családom és az a szép kis gazdaságom hogy majd hogy el nem hasad a szivem .....

1916 tavasz  „...úgy félek ha el találnak vini vissza a harcztére hogy a szivem hasad meg mikor ara gondolok de már ezután is gondja lesz a josagos Istenek reád mind edig is volt .”

A nehéz helyzetből való szabadulás reménye és a fohász kifejezésének sztereotípiái keverednek a sorokban: a házastársak bíztak abban, hogy Isten gondot visel a sorsukra és haza vezéreli a férfit:

„Kelt levelem 1914 December 30 ikán

Szeretett kedves társam tudatom fijam hogy én felvonultam a harcztére és hálá a jó istenek hogy egéségbe életbe és ép testel idáig megtartot legyen hála a jó istenek amiért éjel és napal öröké imádkozom  kedves fijam te értem Nagyon busulsz de felkérlek hogy ne roncsd magad olyan erösen és ügyelj magadra és a kicsi fijamra hogy nevelhesd fel az isten segéljen és vigasztalja a szomorú szíveteket bizon én is iten reaérek gondolkozni és sírni ezen a hoszu éjszkákon de én azért a sorsomal meg vagyok elégedve és jól vagyok ... roszat gondolni nem szabad és nem is akarok mikor fegyver a kezemben van akor tudom hogy a királyért és a hazáért és értetek halok meg de épen azért fijam ne busulj mert fen az isten gondot visel és megtarcsa az életemet és haza vezérel hogy fojtasuk továb a mi jo csendes életünket...

A feleség vigasztaló szavainak leggyakoribb formulái az isteni gondviselésbe vetett hitet, bizalmat fejezik ki. Az alábbi bibliai kép nem egyszer fordul elő a levelekben, talán templomi prédikációkon, vagy a családban hallhatta Szabó Rebeka (szülei vallásosak voltak, 1903-ban vásároltak egy Bibliát, amelybe bejegyezték: „Te bened bizom Uram/ Ne Szégyenüljek meg soha”):

1915 március: „Legyen Áldot a jó Istenek szent neve érte hogy téged édesem olyan jó sorba helyezett még a nagy veszedelmek között is mert most csak a veszedelemből vett ki és helyezett ide mert nem akarja édesem hogy a te ártatlan életed és a szép ép tested ilyen hamar elveszen most már hiszed ugye szivem hogy téged a jó Isten szeret én edig is öröké mondtam ne is búsúlj édesem mert az a jó Isten mindenkinél a legjob és gondodot viseli mind edig is csak bizál bene rendületlenül mert akik biznak az úr Istenben nagy hiedelemel azok nem vesznek el semi nemü veszedelemben. Mint a sion hegye megálnak! Nem ingadoznak.”

1915 III/21én „...ne is búsúlj édesem mert jó az Isten a jó embert nem hagya és gondot visel rejád is mind a töbi árváira és minket sem hagy el csak neked a jó hiredet haljuk lesz valahogy .... tám a jó Isten még meg hoszabitya a mi életünköt nem hagyja ilyen röviden a mi edig volt mert ez csak egy szép álom volt...”

1915 tavasz  „ Boldog Húsvéti ünepeket és az ez után következött együt hogy érhesük örömel és boldog békeséggel azért imádkozom és kérem a jó Istent adjon még egyszer békeséget és nektek kik még életbe vagytok örömel haza jövést kedves szülöföldetek és családotok közé minden hazáért szenvedönek adja Isten hogy úgy legyen  Ámen ... már egyszer lehetnél szabad ha a jó Isten is úgy akarná én boldog ünepeket kivánok és a következőt együt hogy érjük minek a jó Isten legyen a meghalgatója.”

„1915 VI/16án ...ne búsúlj édesem mert a jó Isten a ki edig meg tartott tám mért még napokot a mi számunkra töbet is nem csak ezt a keveset a mi edig eltelt...”

1915 augusztus 11 „... Bizzál édesem a jó Istenbe mindig mert a kik biznak az Ur Istenben nagy hiedelemel, azok nem vesznek el, Semi némű veszedelemben, mint a sion hegye meg álnak és nem ingadoznak... enek így kell leni Isten dolgain nem lehet változtatni ...egyszer tám csak vége lesz mint minden kezdetnek vége van enek is lesz mihelyt a Jó Isten belé szól...”

„1915 IX/14én  ... ne búsúlj mert jó az Isten és még haza vezérel csendes othonodba hisz tám enek is egyszer vége lesz mind minden kezdetnek egyszer vége szokott leni!”

„itt most igen jó hirek vanak épen ma halottam elöször nem tudom te tudsz-e valamit rola vagy nem az estélyi újságba jött a postára hogy békéről volna szó most tám csak meg érjük a mit nagyon de nagyon vártunk és várt az egész világ.”

1915 „Kelt Nov. 7 én ... mert aba van minden örömem mikor neked irhatok adná a jó Isten hogy ne kéne sokat irni hogy lenél ithon mert már ideje volna ha a jó Isten is megelégelné hogy bár kik még életbe vagytok kerülnétek szép hazátok s kedves családotok közé hogy még élnénk bár anyit együt a menyit éltünk adja a jó Isten hogy legyen úgy ha későre is...”

„1915 XII/11én  ... de az Isten gondot viselt reánk most is édesem itt nagyon jó hireket halunk mind békéröl nem tudom csak az aszonyok beszélik-e vagy valami igaz volna bárcsak imán az a joságos Isten megkönyörülne és végit adná enek a bánatos világnak mert várjuk nagyon...”

„1916 Márczius 4...  ne búsulj édesem mert téged a jó Isten szeret és nem is hagyja hogy el vesz még haza vezérel a te csendes kis családodba hogy éljünk még ketten boldog csendes életett azért kérem minden nap a jóságos Istent tám csak meg halja és meg tart tégedett szivem még nekünk...”

„1916 III/19én... csak azt megértem hogy a jó Isten még egyszer visza vezérelt épen onan a hol a halál terem, és az élet posztul most mindjárt 2 éve. most újra láthatod édesem hogy a jó és igaz embert a jó Isten nem hagyja elveszni...”

            A feleség háború alatti életének érzelmi mélypontja férje bevonulása óta az 1916. augusztusi menekülés volt. A román csapatok közeledtének hírére a falu lakosságának egy részével a Szabó család is elmenekült:

„Kelt levelem Somosdon 1916 aug.

Szeretett kedves elfelejthetetlen jó társam Pál!

 Bánatos soraimot irom édesem onan a hol töbet nem is jártam soha ellindultunk egy nagy vándor utra a melyről talán szép erdély országba visza nem térünk soha már negyed napja déltől fogva üldöz a sors ki magyar országba egyszere 15 szekér mind együt vagyunk almásiak Rebi is horvát sógor Szabó László sógorom és még sokan ...

Már 28án nekünk is letelt s elfujtuk édesem az induló nótát de gondolhatod szivem hogy milyen volt hogy azt hitük még a kövek is mind meglágyulnak mikor mi jötünk el ot hagytuk mindenünköt most csak az a fö meghalni othon nem tudtunk pedig azt hitük hogy meghalunk mint hogy eljöjünk ne ijegy meg kedves jó társam mit az Isten igért meg adja akarhol legyen is meg szent akaratja nem zúgolódtam mert az ur Jézus is sokat szenvedet értünk s most már nekünk is szenvedni kel.”

„csak fáj a szivem és sir a lelkem mikor elgondolom mind az énekbe mondják hogy kell nekem ezt megint nálad nélkül kitelelni [az állatokat — O. S.] de nincs mit tegyek csak bizom a jó Istenbe tám megvigasztal ha későre is”

1916 őszén a menekülés után hazatérő feleség  is megtapasztalta a számkivetettek, hányatottak sorsát. Szorongva reménykedik, hogy többet nem ismétlődik meg a sorscsapás: „...csak töbet el ne kéne meni valahogy lene ha egy nap eczer enénk is csak ithon maradhatnánk tám az a jó Isten megőriz hogy töbször nem kel itt hagyjuk a hazánkott a jó Isten már adja végit ennek a nagy verekedésnek mert már mi is meg untuk édesem hát ti akinek nincs sem éjele sem napala nyugodt, mindig a nagy félelem hideg és bánat..."

„1917 III16án ...tudom hogy bajoson telnek a napok a háborus üdő már nem akar letelni soha hogy megérjük mi most hála Istenek jól vagyunk... tám a jó Isten meg őriz hogy töbet nem kell menekülni .. én bizom hogy tám azt nem kel töbször átéljük a jó Isten atol megöriz...”

„Ez a kicsi jó hir most van ha igaz lene de még miota elmentetek még enyi sem volt az igazgató urnak van újság és aba jött hogy az öszes uradalmak belé indultak még a semleges álamok is hogy béke legyen csak lene adná a jó Isten már egyszer mert aki szenvedett elég volna már a szenvedésből... egy jóslóról is mondanak hogy azt meg josolta míg még nem volta a háboru hogy lesz és most azt is meg mondta hogy Márcziusba hogy Április 27 én lesz vége és ö meghalt marczius 15 én s azt is meg monta hogy meghal és úgy is lett bár csak egyéb is úgy lene vagy úgy lesz minden hogy Isten akarja...”

A béke eljövetelében reménykedő férj is az isteni beavatkozásban bízott:

 „1918 II 17 ik  ujságot nem irhatok mert aszt tükis már tudjátok hogy a féloroszországal béke van és ebe a reménybe mi is tápláljuk magunkot hogy talán a jo Isten végit szakitja mindenüt enek a háborunak"

A feleség leveleiben leggyakrabban a, fohász, remény és vigasztalás sorai olvashatók:

„aug. 11 türd békével a mivel a jó atyánk meg látogatott látod édesem még edig szeretett a jó Isten

 fen van a jóságos Isten a ki edig örzött ezután sem hagy el”

„IX/14én   ezen nem lehet más segélyen csak a joságos Isten ha már egyszer megelégelné a sok szenvedéseteket és agódásotokat és a mi bánatunk s könyhulatásunkot mert egy év alatt malmot is elhajtana a mi könyünk ki hulot szemeinkből értetek és a mi jövendőbéli sorsunkért édesem

Édesem szépen kérlek fogad meg az én gyenge szavaimat ne búsúlj olyan erősen mert csak magadott rontod gondolj az üdőre a mit a harcztéren töltötél itt azt hiszem akárhogy van úgy is jobb mind ott volt tölcsed hátra lévő és tölünk távol lévö napjaidot békével mert jó az Isten megsegit és megvigasztal tudod-e édesem még mindig mikor elhagyot volna a reményed és a legroszab sorsot gondoltál jövödnek akor vigasztalt még még mindig az Isten és még edigi sorsodért hálát adhacz és adok én is hálát minden nap a jó Istenek s kérem Szent nevét viselje ezután is gondodot mint edig vagyis legyen meg a jó Istenek szent akarata mind öröké. Ámen!”

„...III 12én Megbocsás nekem édesem ha én téged az alat a rövid csendes életünk alatt vagy tettel vagy szóval meg sértetelek volna nekem igaz tudomásom nincs aról hogy én téged az én akaratomból megsértetelek volna s ha vétségből megsértetelek édesem megbocsás nekem köszönöm a sok joságodott amit én soha sem tudok neked viszafizetni megbocsás mert én töled még el sem tudtam ügyesen bucsuzni mert nekem mikor bucsuzni kel csak elgondolok mindent de szolani nem tudok semit úgy el zárodik a szó mert úgy fáj a szivem hogy azt gondolom hogy ketőbe hasad hát azért fizesen neked mindent meg a jó Isten s ha már el is kell hogy ujra meny édesem a jó Isten legyen mindenüt veled és akor nem lehet senki elened, én nem zugolódom mert katona vagy és magyar vagy és azt is tudom hogy muszáj a hazáért szenvedni s ezért imába foglalva kérem a jóságos Istent hogy őrizen meg téged veszedelemtöl félszegségtöl és idegen országbani haláltól hozon visza szülö földedre még épen hogy áldhasuk ithon a jó Istent a megtartásért és a szabadságért. Istenem halgasd meg szivböl jövő kérésem Ámen! ... de kérem a jó Istent ne legyen utolsó a mi találkozásunk adjon nekünk még találkozást és hoszabicsa meg a rövid földi életünköt mert az edig csak egy szép álom látás volt csak meg jelent és újra eltünt mind a regeli harmat a füszálról s csak azért fáj az én szivem hogy csendes volt és szép volt a mi együt létünk s mégis ilyen rövid volt.... ne búsúlj édesem mert hogy a boru után Derü szokott leni ha későre is jó az Isten tám csak nem hagy el...”

A félelem szorongás, kétségbeesés a beletörődő fásultsággal váltakozó érzelmi állapot a házastársak életében. A helyzetbe bele kell törődni mert Isten rendelése:

 „... de nem tehetünk semiröl hogy az isten elrendelte úgy kel hogy legyen minden én az éjel álmomban ithon látalak olyan szépen fel voltál öltözve az ágyra le ültél hogy húzam le a csizmádot mert le akarsz feküdni jó volna ha már igazam lene nem csak álmomba...”

„1915 április nem tehetünk rola tám csak eczer vége lesz mint minden kezdetnek vége szokot leni enek is tám már a jó Isten végit adja valamikor...

„1915 ápr. 13... épen ma jelenteték hogy 18tól 50 évig fel mindenki katona elég sajnos még akik vajegy ithon van azokat is elviszik de nem tehetünk rola tám csak eczer vége lesz mint minden kezdetnek vége szokot leni enek is tám már a jó Isten végit veti valamikor

„1915 Agusz 19...  most egy kicsit én is félek ha eltalálnak veni a föhadnagy urtól de már mit tegyünk a jó Isten gondott visel csak bizunk bene az ő akaratján úgy sem tud senki forditani a hogy elrendezte úgy lesz minden... most mindjárt jő a vetés egymás után minden csak a béke késik hogy alig győzük várni....”

„915 aug 27  nyugodt voltam hogy legaláb a tüzvonalbol megmenekültél igazság szerint amit voltál Édesem az elég is volna ha a jóságos Isten is megelégelné ...”

1915 ősz  „...értem ne búsúlj mindenüt jó iljen heljeken csak a harcztéren rosz és én épen csak  mindig ragaszkodok és akor megnyukszom a sorsomban mert asztis probáltam hálá istenek és ha még meg kel akoris jó az isten és megsegit és aba belekel nyugodnunk asztán jól tudom a mit az isten ránk mért anak úgy kel leni...”

„1915 ok27ik... és ezutánis csak bene bízunk és nem hagy el és megsegít szentfelsége én már elszántam magam ahogy a jó isten elrendelte ugy legyen én már aba bele nyukszom és kérem a jó istent hogy még egyszer vezéreljen haza épen ha későre is tarcsa meg az életem..."

„1915 okt.16.n.... de a téli ruhádat nem küldöm várom ha te haza jönél édesem érte s te vinéd el vagy már ithon viselnéd el úgy még job volna s igazság szerint már ideje is volna de nem tehetünk édesem semiről hogy a jó Isten elrendezte minden úgy fog leni.”

„1915 XII 2ikán... Ha a jó istenis meg nem könyörül és még is végét nem adja enek az egy más nélkül való életünknek Mert már én is igazán és úgy az egész világ bele untunk édesem De mégis csak bizunk istenben és ha későre is meg segít és nem hagy el és haza vezérel Szentfelsége ...”

„1916 VII 26án ... De mindenbe ahogy lehet lasan bele nyugszom mert teni semit nem tudok kérlek szépen édes jó társam ne búsúlj bizál a jó Istenben s nem hagy el mind edig ezután is megvigasztal és azt jól tudom ha nem is látom hogy a mostani helyzeted sokat különbözik az edigitől de mivel hogy muszáj édesem türjed békével mert a türök és a szenvedöké a menyeknek országa gondold el édesem még mindig mikor azt hited hogy most vége és a legjoban elhagyot reményed akor még mindenkor az Isteni gondviselés veled volt és megsegétett még a golyók záporába és minden nagy veszedelmekből épen ki hozott. bizál csak ő bene rendületlenül mert talán nem hagy el... értünk ne búsúlj szivem csak ügyelj miből lehet magadra s nyugodj meg a sorsodal szivem ne búsúlj megint jobra forditsa a jó Isten mert téged edig sem hagyott el”

„Szeretett kedves jó társam Pál !

Kivánlak értesiteni édesem hogy a múlt hó 21 én irt leveledet és egy lapot is meg kaptam a mit nagyon szépen köszönök és meg kaptam a mit I hó 26án irtál elég bánattal olvastam hogy a 3ik névnapodott töltöd tölünk távol ez nekem is elég sajnos de nem tudunk töbet teni semit a hogy a jó Isten el rendelte tám csak valamikor vége lesz vagy megélünk vagy már meghalunk...”

            A férj is hasonlóan gondolja: a helyzetük elviseléséhez a türelmes szenvedés szükséges:  „Kelt Várpalota 916/11ik... És gondolom édesem hogy miljen Roszul esik hogy a hideg télre el kelet hogy hagyátok a szép othonotokot de nem tehetünk semiről a mit az isten ránk mért aszt el kel szenvedni és igy minyájan Szenvednünk kel ugy látszik és azt valahogy elszenvednök csak volna reményünk az uj élethez és mindenünkből ne fogytunk volna ki...”

            A hagyatékban egyetlen levelezőlap van amelyben a férj apósa Szabó Mihály is szükségét érezte, hogy tanácsával és tekintélyével próbálja befolyásolni a fiatalok döntését. A családja körébe vágyakozó tiszti szolga férj arra kérte feleségét, hogy a községi jegyzővel bizonyítványt irattassanak, ami alapján szabadságot kérhetne.  Az após azonban nem tanácsolja ezt, amit végül a házastársak is elfogadnak:    

"Kedves fiam Pál olvasom a leveledből hogy ha a bizonyitvánt megirnók vagyis a jegyző ural megirasuk csak nem lesze néked roszab a hátusó felén mert ha a jó hejedből hazajösz oda visza tudsze meni ahol most vagy mert Szabó László is Udvarhelyről töbször haza jöt volna de az apja azt mondta néki ot ülj veszteg mert ha onat ki jösz a hejed be mást tesznek s mikor visza mész kel meni a harczba. kérlek kedves fiam ha gondolod hogy a jo heljedöt el nem vesztöd ird meg és a bizonyitvánt azonal megiratom csak nehogy a jó heljed roszal cseréld ki tudom kedves fiam a haza vágy nagyon megvan de mit tegyünk ha a sors igy hozta kérlek a hazai bajról ne gondolj mert mü el gondozuk hogy a jo Isten segit csak jol legjen dolgod Isten veled s velünk is

                                                                                    Szabo Mihály

            A háború utolsó éveiben a levelekben egyre gyakrabban a pszichikai kimerültség, fásultság, letargia hangja szólal meg. A férj leveleiből a helyzetével kibékülni képtelen ember folytott lázongását halljuk:

„1917 VII/31ikén...Továbá tudatlak hogy a 25diki leveled meg kaptam és értetem édesem hogy menyire bánt tégedis a háború és az én ritka levelezésem de bizon engemis csak az bánt édesem ez a kutya háboru hogy már anyira bán az emberel hogy egyátaljába Semihez sincs kedve ...”

„Kelt 1917 VIII 16ik-n... mert nem tudék haza meni kaszálásra mint a mult évbe hogy magam megcsináljam de mi nem vagyunk oka édesem egyikünk sem a köteleségünköt meg tetük de ha nem sikerült arol nem tehetek csak mégis bánt szivem a hogy még medig kel igy élni és még egy pár napja se lehet szabad az embernek és nem tudom szivem hogy mit gondoljunk és hogy élhesük bele magunkot ebe a háborus világba... Tudatlak Szivem a Sorsunkról és helyzetünkröl mi még mindig egy hejen Szenvedünk Sem előre Sem hátra nem mentünk. Csak ágyu dörren Sapner robban nem egy hanem sok. ágyu harczok vannak it és már várnók hogy inet előre mehesünk hogy job sorsba jusunk de tudja Isten  hogy mi lesz velünk ...”

„1918 II 17 ik

Semi örömet nem találok Sehogy Sem a katona életbe és igaz hogy mondhatom hogy ha vége nem lesz a háborunak akor nekünk lesz én ugyan a sorsomra nem, panaszkodom oljan nagyon csak az bánt hogy hogy lehet hogy el legyünk zárva egyik a mástól oljan hoszu idötöl fogva és még most se tudjuk medig kel iljen Magányos életet élni és még hozá nem hogy mivelődnénk hát még elveszitsük aszt a józan eszméletünket is ami van.”

A házastársak életérzésében, világról való gondolkodásában azonban nincs nyoma a radikális szembefordulásanak a helyzettel, a Hanák Péter által közölt levelekben megnyílvánuló táradalmi elégedetlenségnek, forradalmi hangnak. A legsúlyosabb jelzővel a helyzetükről való gondolkodásban, a „kutya” háborút illették, ennek  végét az isteni beavatkozástól várták.

„1917 IX/29én ...hogy vagy szivem hogy tudod még tűrni azt a sok várakozást a mibe mindig bene kell minden nap és minden perczbe legyünk a várakozás mibe az egykori lány is megvénült mi is csak úgy járunk ha még soká tart ez a kutya háború...” — írta a feleség egyik utolsó levelében.

Összefoglalás

A levélhagyaték két ember és a háttérben a család és egy társadalmi réteg valóságtapasztalatának, világértelmezésének dokumentuma. Nyomonkövethető harcuk a Helyzettel, amit az életvilágukba betörő Erőszak teremtett. Megismerhetjük a hosszú évekig tartó küzdelmet a túlélésért, a halálfélelemmel, bizonytalansággal, magányossággal, idegen környezettel. A levelekből megtudható, hogyan értették saját helyzetüket, hogyan próbálták vallásos hitükkel megvédeni, építgetni széthulló világukat azok, akik nem csinálták, hanem elszenvedték a „nagy” történelmet.

A házasságuk elején hosszú távra tervező családtagok valóságértelmezésében a háború kitörésével megbomlott az összhang a feltételezett jövőbeni valóság és a jelenükben az emberen kívül és belül megtapasztalt rombolóerők között. Ezek természetének, hatásainak a világkép fogalmaival történő megfogalmazása értelmezésekben értelem-összefüggésekben személyes szükséglet, amely elviselhetővé tette a velük való együttélést. Az idézett levélkorpuszokból kibontakozó világkép egyértelműen a vallásos hiten alapult. Egy vallási rendszer Clifford Geertz szerint nem más, mint a szent szimbólumok kerek egésszé rendezett fürtje. Azok számára, akik ráhagyatkoznak, a vallási rendszer hiteles tudást közvetít, azoknak az alapvető dolgoknak a tudását, amelyek segítségével az életet szükségszerűen élni kell.”[13] Geertz továbbá kifejti, hogy a vallás rögzíti szimbolikus erőforrásaink érzelmi aspektusát a lelkiállapotokat, az érzelmeket, a szenvedélyeket, a vonzalmakat, az érzéseket. „Azoknak akik képesek ezekbe belekapaszkodni és amíg képesek erre, a vallási szimbólumok nemcsak a világ megértésének kozmikus garanciáját nyújtják, hanem arra is szolgálnak, hogy a világot megértve pontosabbá tegyék érzéseik irányát, meghatározzák érzelmeiket, és mindez lehetővé teszi számukra, hogy morcosan vagy örömmel, komoran vagy fennhéjázva el is viseljék ezt a világot.”[14]A vallásos hitbe kapaszkodott a Gothárd-Szabó házaspár is a Gonosszal való szembeszállásban: erőt, türelmet, vigasztalást innen merítettek, hogy helyzetük olykor felfoghatatlan abszurditását legyőzzék. 

 Irodalom

Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma. Századvég Kiadó. Budapest, 1994

Csóti Csaba: Erdélyi menekültek levelei 1916-ból. In: Régi témák, mai kérdések a mentalitástörténetben. A Hajnal István Kör — Társadalomtörténeti Egyesület 1998. évi esztergomi konferenciájának előadásai. Komárom- Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Esztergom, 2000. 115-123.

Hanák Péter: Népi levelek az első világháborúból. Valóság XVI. évf. 1973.3. 62-87.

Keszeg Vilmos: Kelt levelem... Egy mezőségi parasztasszony levelezése. Debrecen 1996.

Kokó Juliánna: Egy vargyasi család levelezése az első világháborúban. Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve. 7. Írás, írott kultúra, folklór. Szerkesztette Keszeg Vilmos. Kolozsvár 1999. 240-265.