Földhasználat és nemzeti bűn*

 

Írásunkban felülről kezdeményezett modernizáció egy esetét tárgyaljuk, amelyet az 1940-1944 közötti időszakban a Székelyföldön a magyar állami intézmények ösztönöztek.

A falvak társadalmának gazdasági kultúrájában több évszázada gyakorlatban lévő szokásrend egy elemét — a fordulós határhasználatot — próbálta átalakítani ebben az időszakban a központi kormányzat. E szándék jelentős támogatásra talált a közvetítő társadalmi csoportok, a hivatalnokréteg, a közéleti, politikai elit részéről is.

A falusi gazdálkodás fordulós határhasználati rendszere, nemcsak mint a gazdasági kultúra elavult, más földhasználati rendszerekkel szemben kevésbé hatékony formája, került mérlegelésre, hanem a maga társadalmi kontextusából kiszakítva, külső szempontok szerint bírálták. Az új állami keretek között a nyomásos gazdálkodást nemcsak gazdasági racionalitásra hivatkozva támadták, hanem ideológiai érvekkel is küzdöttek ellene, a kérdés élénk közéleti diskurzusok kereszttüzébe került.

A problémát az 1940-1944 közötti időszakban kibontakozó átfogó modernizációs folyamat részeként értelmezzük. Vizsgálatának különös aktualitása van a jelen folyamatainak megértése szempontjából is, amikor a székelyföldi falusi gazdálkodás hatékonysága, teljesítőképessége újból külső — “racionális” — szempontok szerint kerül mérlegre az EU csatlakozásra készülődésben.

Észak Erdély 1940-1944 között agrárgazdasági, szociálpolitikai változásairól másutt kifejtettük, hogy a gazdasági, társadalmi elmaradottság enyhítésére, felszámolására a magyar állam széleskörű támogatási, segélyezés programokat, akciókat indított.[1] Ebben a folyamatban kiemelt jelentősége volt a mezőgazdaság modernizációjának, hisz a lakosság több mint háromnegyede a mezőgazdaságból élt.

A közéleti, politikai elit, a székelyföldi mezőgazdasági termelés hatékonyságának egyik akadályának a még jelentékeny kiterjedésű szántóterületen gyakorlatban lévő nyomásos gazdálkodást tekintette. Az ősrégi gazdálkodási rendszer átalakulása a szabadgazdálkodásra Erdély más vidékein a XIX század második felétől elkezdődött és a szóban forgó időszakra gyakorlatilag befejeződött, azonban Észak Erdély visszacsatolásakor néhány megyében — a Székelyföldön Csík és Udvarhely megyékben — még mindig 20% fölött volt a művelés alatti területeken az ugarföld aránya.

A nyomásos gazdálkodás és társadalmi jelentése

A modern agrotechnikai módszerek elterjedése előtti időkben, hosszú évszázadokon keresztül a talaj termőerejének fenntartása két fő pilléren nyugodott: időnkénti pihentetésen és a legelő állatokkal való megjáratáson.[2]

A földművesek a középkor évszázadaiban a parlagoló rendszerről fokozatosan tértek át a nyomásos rendszerre, ami azt jelentette, hogy a néhány éves használatban kimerült szántóföldet már nem meghatározatlan ideig hagyták pihenni, hanem a művelést és a pihentetést szigorú szabályszerűséggel váltogatták: így alakult ki a nyomásos gazdálkodás.

A nyomásos rendszerben a gazdálkodás rendtartása a közösség minden tagjának kötelező erővel megszabja a faluhatár használatának módját és idejét. (Egyéb elnevezései: dűlőkényszer, fordulókényszer, határkényszer, művelési kényszer, vetéskényszer.) Nyomásos gazdálkodás mellett a határ tagosítatlan, azaz forduló, ezen belül dűlőkre, majd parcellákra oszlik. Ez viszont azt jelenti, hogy minden birtokos földje darabokban, a határ különböző részein szerteszét helyezkedik el. Ha egymással szomszédos parcellák művelése időről időre nem azonos módon történik, pl. az egyik földön gabonát termesztenek, a mellette levő ugaron pedig legeltetnek, a gazdálkodás sok kényelmetlenséggel jár, és a birtokosok kölcsönösen károsodhatnak. Ennek kiküszöbölésére szolgál a nyomáskényszer, melyben évről évre meghatározzák a vetett és pihentetett szántóföld helyét, a termeszthető növények faját és egymásutániságát, a talaj előkészítő és betakarító munkák kezdő és befejező időpontját, stb. A nyomáskényszer szabályozó ereje azonban nem korlátozódik csupán a szántóművelésre, hanem meghatározza a legeltetés, réthasználat rendjét is, gyakorlatilag a gazdálkodás egész rendszerét. A nyomásos gazdálkodás mellett az állandó legelőterületeken kívül (közlegelő, úrbéres legelő) alapvető fontosságúak az ún. kiegészítő legelők: a tarló, az ugar és fűkaszálás után a rét. A gazdálkodás közösségi jellegéből adódik, hogy meghatározott időre mindenki szántó- és rétparcellája a falu közös legelőjévé válik. Ezért köteles minden gazda a learatott gabona behordását, rétjének kaszálását a megadott időben elvégezni, hogy aztán a tarló vagy a rét egyszerre szabaduljon fel a legelő állat számára. A nyomásos gazdálkodás nem mindig jár nyomáskényszerrel. Kialakulásának, ill. felbomlásának idején előfordul, hogy a tagosítatlan határ néhány egybefüggő nagyobb részét rendszeres időközönként váltogatják gabonatermesztés és ugar-pihentetés között, de még nincs vagy már nincs nyomáskényszer. Ez az állapot a kényelmetlenségek és nehézségek miatt általában nem tartott hosszú ideig, mert rendszerint hamar bevezették a nyomáskényszert, annak megszűnte után pedig általában nemsokára a nyomásos gazdálkodás is átalakult váltógazdálkodássá.[3]

A nyomásos gazdálkodás szabályozó ereje az egész gazdálkodásra kihatott, erős közös függőséget jelentett, korlátozta az egyéni ambíciókat. A pihentetett földön, az ugaron, tavasztól az őszi vetés idejéig legeltettek.

Azonos ütemben zajlott a talajművelés, növényápolás, betakarítás. A kétnyomásos és háromnyomásos rendszerek földművelés és az állattenyésztés közötti — tájkörzetenként változó — egyensúly szerint alakultak ki. Ahol az éghajlat és talajviszonyok kedvezőtlenek voltak a növénytermesztésnek — mint például a Székelyföld egyes vidékein — kialakult az állattenyésztés túlsúlya: a falvak szántóterületét két fordulós rendszerben művelték, a szántóterület felét minden évben legeltették, pihentették, míg a jelentősebb gabonatermesztő övezetekben csak a szántóhatár egy harmadát hagyták ugarnak.

A fordulós határhasználati rendszerek a Székelyföldön a késő középkor századaiban alakultak ki, az erre vonatkozó legkorábbi adataink a XVI. század második feléből maradtak fenn. Vizsgálatuk területén 1589-ben a homoródszentmártoni perben fordul elő a „szabad nyomás” ahol barmokat legeltettek.[4] Ez nem azt jelentette, hogy a nyomásrendszer kialakulása után továbbra is nem volt gyakorlatban a parlagoló rendszerű földművelés, hegyvidéken néhol még a XIX. sz. elejéig is fennmaradt, párhuzamosan a nyomásrendszerrel.

A kezdeti általánosan elterjedt kétfordulós határhasználati rendszerekről — amikor egy termelési évben a művelt területnek csak felén termesztettek növényeket — az áttérést a termelékenyebb háromfordulós rendszerre, amelyben a határnak csak egy harmada pihent évente, a Székelyföldön a felvilágosult abszolutizmus korában, a XVIII. század második felétől főkormányszéki rendeletekkel ösztönözte a központi hatalom.[5]

Erdélyben az agrárfejlődés a XIX. század második felében jutott arra a szintre, hogy a fordulós gazdálkodást a hatékonyabb szabadgazdálkodás, az ún. váltógazdaság kezdte felváltani. E váltásban a döntő szerepe az árutermelés terjedésének, a kapitalista viszonyok fejlődésének volt. Először a nyugati megyékben és a nagyvárosok környékén a nagy- és középbirtokokon tértek rá a váltógazdaságra, ahol a mezőgazdasági termékeket feldolgozó ipar (műmalmok, cukorgyárak) fejlődtek. A XIX. század utolsó negyedszázadában felére csökkent az ugarterület[6] a XX. század elején már csak a szántóterülete 15.62%-a maradt évente ugaron[7]. Azonban Erdélyen belül — sőt a Székelyföldön is — e tekintetben jelentős különbségek voltak. Az erdélyi átlagot 1906—1910 között (14,16%) a székelyek lakta megyék közül Maros—Torda (12,5%) és Háromszék (15,3%) közelítette meg, más megyék ugarterülete — például Csík 40.6%-al, Udvarhely megye 26,5%-al — jelentősen meghaladta ezt az átlagot.[8]

A racionális gazdálkodás hívei, különösen a képzett agrárszakemberek, és a mezőgazdaság modernizációját támogató kormányzatok az árutermelő jellegű, intenzív gazdálkodás bevezetését, az ugarrendszer felszámolását, a szabadgazdálkodás bevezetését sürgették.[9] Ebben az időszakban a fordulós határhasználat ellenfelei kizárólag a gazdasági racionalitás érveit használták.

A nyomásos gazdálkodás fennebb említett szabályozó ereje nemcsak gazdasági kötöttséget jelentett: e gazdálkodási módra és az erre alapuló életforma normái évszázadok alatt alakultak ki, a fordulókényszer a termelési struktúrát, az állattenyésztés kereteit a munkavégzés ütemét, a szükséges munkaerő- és eszközkészletet egyaránt szabályozta. Az új határhasználati rendszer elterjedését osztályszerkezeti átalakulás is kísérte: a legtöbb faluban a parasztság szegényebb rétegének megkárosítása, lesüllyedése volt a következménye. Az állattenyésztés feltételei romlottak, szegényebb családok nem legeltethettek az ugaron, a váltógazdaságban a talajerő visszapótlása és a talaj karbantartása a talajművelés színvonala romlott, a kötött talajokon szükséges többszöri vetés előtti szántásra az új rendszerben már nem jutott idő.

„Az egyik rendszerről a másikra való áttérés tehát korántsem volt csak tudományos kérdés, s még csak gazdasági sem”[10]  — állapította meg Egyed Ákos.

A XIX. század végi liberális gazdaság- és társadalompolitika a székely közföldek, erdőterületek arányosításával és a kisbirtokok tagosításával bomlasztotta a falu belső munkarendszerének, életformájának viszonylagos stabilitását. Ehhez természetesen hozzájárult a tőkés viszonyok terjedése és a helyi társadalmak lassú belső polarizálódása is. Az 1902-es csíktusnádi Székely Kongresszuson az előző években lezajlott arányosítások, tagosítások súlyos gazdasági, társadalmi következményeinek tapasztalata alapján, biztonsági intézkedésként próbálták elfogadtatni a székely kisbirtokosok védelmében felszólalók — és a kongresszus záróülése elé terjesztett javaslat 15. pontjába bele is foglalták — hogy „a nyomásos rendszerről a tagosítás folyamata alatt ne lehessen áttérni a szabad gazdálkodásra.”[11]

A tusnádi kongresszus után elindított támogatási, segélyezési programok, akciók várt jótékony hatását[12] a mezőgazdaságban az  első világháború, majd az impériumváltással bekövetkezett új kedvezőtlen gazdasági, társadalmi viszonyok megakadályozták. A két világháború között Erdélyben visszaesett a mezőgazdasági termelés színvonala, így az ugarterület alig csökkent, 1937-ben még mindig 11.5% volt, Máramaros,  Szatmár, Beszterce-Naszód,  Alsófehér, Torda, Csík és Udvarhely megyékben meghaladta a 20%-ot.[13]

A váltógazdaság általános elterjedését a húszas évek végén és a harmincas évek első felében a gazdasági válság lefékezte, az extenzív, költségtakarékos gazdálkodási formát konzerválta. A két világháború közötti Erdély mezőgazdaságának helyzetét elemző Vita Sándor megállapította, hogy „a mezőgazdasági világválság is egy jó időre kilendítette gazdaságainkat az intenzivitás, a belterjesség irányából. A válsággal szemben egyetlen védekezés volt lehetséges: az üzemköltségek csökkentése, szinte teljes leépítése, vagyis a nagymértékű extenzivitás.”[14]

A második bécsi döntés után, de különösen a háborús évek agrárpolitikájában — a hadigazdálkodás igényelte fokozott termelési és fogyasztási kényszerek bevezetésével — fontos gazdaságpolitikai szempont volt a mezőgazdaság fejlesztése. A kormányzat törvényekkel, rendeletekkel igyekezett az agrárfejlődést előmozdítani és ezen belül az ugarrendszer felszámolását is siettetni.

Az ugarrendszer közéleti, politikai elit diskurzusában

A birtokviszonyok és a termelésszervezés korszerűsítésének felgyorsításán, a falusi gazdálkodási feltételek javításán gondolkodók már a XIX. század végén úgy látták, hogy a modernizáció folyamatának, a modern agrártechnológia térhódításának mentális akadályai is vannak. A Csík megyei földművelési rendszer korszerűtlenégét, a rendezetlen birtokviszonyokat tárgyaló Vitos Mózes szerint „megkísérelték e bajon társadalmi úton, miniszteri, országos képviselői értekezések által segíteni. Nem sikerült. Sok szép eszme van papírra rakva már, de mind ott maradt... megrögzött gazdasági viszonyok között tengődő gazdaközönségünk csökönyösségén, majd a nyers tömeg kitörő terrorizmusán nem egy helyt hajótörést szenvedett... Nem vagyunk talán megérve e dolgokra, pedig nagyon rá volnánk utalva.” Vitos úgy vélte, hogy a hatékony termelési módszerek bevezetésének elősegítése „csak kényszer törvények útján képzelhető.”[15]

A mezőgazdasági termelés korszerűsítésében a lassan tért hódító tőkés árutermelési viszonyok, a gyenge piac mellett az állam volt a legfontosabb modernizáló tényező. Az államilag irányított termelésszervezés és a támogató, segélyező beavatkozás — a birtokviszonyok rendezése, a termelékenyebb vetőmagfajták az állatállomány javítása, a rét és legelőgazdálkodás, stb. — a tusnádi kongresszus alapgondolata volt. Ennek jegyében indult a későbbi években az ún. székely akció.[16]

Ilyen előzmények után a két világháború között az erdélyi közgondolkodásban ismert és kívánatos gazdaságpolitikai gyakorlatként értelmezték — és elvárták — az állami irányítást a termelésszervezésben — talán éppen a századelő székely akciójának mintájára. Ebben az időszakban az első világháború előttihez hasonló támogató akciókra nem kerülhetett sor. A mezőgazdaság fejlesztése az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület tevékenységére, főként a gazdasági ismeretek terjesztésére korlátozódott.

Az 1937. március 22-én megjelent mezőgazdasági törvény Romániában is meghirdette az irányított gazdaság elveinek alkalmazását a mezőgazdaságban. A román kormány előtt is — mint a magyar előtt — a mezőgazdaság fejlesztésében sikeres német példa állt. Oberding József György, neves kolozsvári gazdasági szakíró törvény hiányosságainak kiemelése után hasznosnak, eredménnyel biztató rendelkezésnek tekintette a községek két- és háromnyomásos vetésforgójának - ha kell hatósági erőszak bevetésével - modernebb művelési rendszerekre történő felcserélését. [17]

A mezgazdaság korszerűsítésének, a termelékenység fokozásának járható útját a harmincas évek végén Vita Sándor — az erdélyi mezőgazdasági viszonyok szakértője — a gazdasági tudás emelésében, az oktatás és az irányítás munkájában látta.[18]

A 2. bécsi döntés után az állami segélyezést, a fejlesztő beavatkozásokat, támogatásokat elváró attitűd — amint az a korabeli sajtóban is tükröződött — erőteljesen megnyilvánult, nemcsak a mezőgazdaság, hanem a szociális, a szövetkezeti és hitelélet, a közlekedés, ipar fejlesztését illetően is.

A székelyföldi mezőgazdaság elmaradottságát bírálók táborában a leghevesebben támadott két intézmény a még létező ugarrendszer és a rossz — apró parcellákra szétaprózott — birtokszerkezet volt. Ez utóbbin a századelőn megpróbáltak az állami ösztönzésre végrehajtott tagosításokkal segíteni, de az örökösödési rendszer változatlan maradt, és ahol sor került a tagosításra ott is újra elindult a szétaprózódás folyamata.

Az 1941. évi mezőgazdasági fejlesztési törvény kimondta, hogy minden birtokos köteles a közérdek és az okszerűség követelményeinek megfelelően gazdálkodni. Ebben a szemléletben a termelés rendje már nem az egyéni, vagy a lokális közösségek döntéseinek terepe, hanem is közigazgatási megfigyelés és esetleges cselekvés alá tartozó tevékenység. „A törvény bizonyos kényszerintézkedéseket és bizonyos megtorló intézkedéseket is tartalmaz azokkal a gazdákkal szemben, akik szándékosan, hanyagságból vagy tudatlanságból nem akarnak vagy nem tudnak beilleszkedni az okszerű termelés rendjébe... azokat a gazdákat, akik nem folytatnak birtokukon közérdekű a nemzet nagy érdekeinek megfelelő termelést, még birtokuk kezelésétől is el lehet mozdítani.”[19] — írta a Csík megyei napilap.

A szántóterület egy harmadát minden évben pihentető termelőmód nemzetgazdaságilag károsnak minősült ebben a korszakban felszámolására mozgósította a gazdálkodókat a mezőgazdasági közigazgatás, a publicisztika egyaránt. A visszacsatoláskor Székelyföldön Udvarhely és Csík megyékben volt a legtöbb ugarhagyó gazdálkodást folytató falu.

Az intenzív propaganda és a kilátásba helyezett kedvezmények ellenére a fordulós rendszerben termelő falvakban a váltógazdaság bevezetése csak lassan haladt. Az ugartartás az állattenyésztés egyik fontos feltételét jelentette, ahol a teljes földbirtok műveléséhez nem volt elég a munkáskéz, az igaerő, a kevés állatlétszám miatt a kisgazdaság nem termelte meg az intenzív talajműveléshez szükséges istállótrágya mennyiséget, ott nem siettek felhagyni a megszokott termelési rendszerrel.

Az erdélyi kisgazdaságok üzemi viszonyait alaposabban ismerő agrárszakemberek nem voltak feltétlen elkötelezett harcosai a nyomásos rendszer felszámolásának minden termelési övezetben. Az anyaországi hivatalnokok, agrárszakemberek sürgető fellépésével szemben nem javasolták a váltógazdaság bevezetését a mezőgazdasági termelésben „nem önellátó” erdélyi övezetekben, mint amilyen számításaik szerint a fent említett két megye területének nagyobb része is volt. Az erdélyi alacsony állatlétszám az évenkénti termeléshez nem biztosíthatta a talajerővisszapótlást, ezt figyelembe véve voltak egyes agrárszakíró a nyomásrendszer helyenkénti fenntartása — lokális racionalitása — mellett érveltek. Farkas Árpád szerint „az ugartartás nagymérvű elterjedése segít a jelenben ezen a lényegbevágó hiányon, és ezért akkor, amikor az ugartartás feltétlen megszűntetését propagáljuk, nem szabad megfeledkeznünk arról a körülményről, hogy Erdélyben az az állattartás mai mértéke mellett a talajerő fenntartás legfontosabb eszköze.”[20] Farkas végkövetkeztetésében a növénytermesztés megfelelő átszervezését csak az állatlétszám növelése és ezzel trágyatermelés fokozása függvényében javasolja, ugyancsak ezek alapján lehetne a takarmány- és ipari növények fokozottabb bevezetésére gondolni. „Általában nem volna erőszakolandó az üzemrendszerek megváltoztatása, csak azok szabad fejlődését kellene minden irányban biztosítani, a megfelelő gazdasági körülmények úgyis meghozzák azok természetes evolucióját” — zárja fejtegetését.[21]

1941-ben Csík vármegye alispánja a megye Hivatalos Lapjában közli, hogy „a nyomásos gazdálkodás megszüntetése érdekében a gazdasági felügyelőség javaslata alapján intézkedéseket tettem. Remélhető, hogy a következő gazdasági évig e nemzetgazdaságilag is káros nyomásos gazdálkodás minden községben meg fog szűnni.”[22] 1942. őszén a nyomásos gazdálkodás még tíz Csík megyei községben volt gyakorlatban (Csíkszentsimon, Tusnád, Kászonaltíz, Csíkmenaság, Csíkcsatószeg, Kászonfeltíz, Kászonimpér, Kozmás, Csíkszentgyörgy és Kászonújfalu). A Földművelésügyi Minisztérium Erdélyi Kirendeltsége is kedvezményekkel próbálta ösztönözni a nyomásos gazdálkodás felszámolását: a megyében megszüntetendő ugar területen való takarmánynövény termelésre 24000 q zabosbükkönyt, 126 q lóheremagot, 122 q lucernamagot és 200 q baltacím vetőmagot osztott ki[23]

A Földművelésügyi Minisztérium 1942. végén hozott rendeletet a nyomásos gazdálkodás megszüntetéséről, illetve a megszüntetésére irányuló eljárásról:

„Rendelet a nyomásos gazdálkodás megszüntetéséről

A m. kir. Földmívelésügyi miniszter 259.380—1942.F.M. számú rendeletével a nyomásos gazdálkodás megszűntetését, illetve a megszüntetésére irányuló eljárás megindítását szabályozza.

a)      kérheti a nyomásos gazdálkodásban érdekelt birtokosoknak birtokarány szerint 1/10 része.

b)       kérelem nélkül hivatalból elrendelheti a földmívelésügyi miniszter.

A nyomásos gazdálkodás megszüntetésére a kérelmet a főszolgabírónál (polgármesternél) kell előterjeszteni. A kérelemhez csatolni kell a községi elöljáróság igazolását arról, hogy a kérelmezők a nyomásos gazdálkodás alatt álló ingatlanok legalább 1/10 részének tulajdonosai — közölte az Erdélyi Gazda 1943. február 1-i számában.

A rendelet megjelenése utáni hónapokban felerősödött az ugarrendszer ellenes sajtókampány:

„Csíkvármegye tíz községében nyomásos gazdálkodási rendszer van. Csíkcsatószeg, Csíkszentsimon, Csíktusnád, Csíkkozmás, Kászonfeltíz, Kászonaltíz, Kászonimpér, Kászonjakabfalva, Csíkmenaság, és Csíkszentgyörgy községeknek összesen 20.960 hold szántóföldjük van. Ebből évente ugaron hagynak 8670 katasztrális holdat azzal „hadd pihenjen”. A föld bogáncsot terem és még jobban soványodik, mint művelés alatt. Ezenkívül minden évben fizetik a tulajdonosok az állami, vármegyei és községi adót. Ma a gazdálkodás nemzetgazdasági kérdés, minden tenyérnyi helyet be kell vetni. A felsorolt községek sem tarthatják fenn tovább a nyomásos rendszert a köz megkárosítása nélkül” ­— írta a Sepiszentgyörgyön megjelenő Hétfői Székely Nép.[24]

A Csíki Néplap cikkírója szerint „a visszacsatolt Észak-Erdély területén — különösen a Székelyföldön, Csík és Udvarhely vármegyében — a helytelen gazdálkodási rendszer következtében jelentős területek évről-évre parlagon maradnak. Ugyanis a nyomás-kényszerbe tömörült gazdák szántóföldi területeiket közösen használják olyképpen, hogy azt 3 részre osztják be, amelyből egyik részen kapásnövényt, a másikon gabonaneműt termelnek, míg a harmadik részt ugaron, helyesebben parlagon hagyják. Ennek a rendszernek oka elsősorban a kezdetleges állattenyésztés, amely az ugaron burjánzott gazok legeltetésével kíván a külterjesen tartott állatoknak legelőt biztosítani ahelyett, hogy a szántóföldön termesztenének szálastakarmány növényeket. Oka azonban az is, hogy a gazdák nem rendelkeznek megfelelő talajművelő eszközökkel, az istállótrágyát helytelenül kezelik és így nincs elegendő istállótrágyájuk, de nem utolsó sorban oka a község tagosítatlan volta is. E helytelen rendszer idézi elő azt, hogy a visszacsatolt Észak-Erdély területén — a földművelésügyi minisztérium erdélyi kirendeltségének ezirányú adatgyűjtése szerint — 355 községben, évenként több, mint 200.000 kat. hold szántóterület parlagon hever. A kirendeltség ez adatgyűjtés alapján javaslatot tett báró Bánffy Dániel földmívelésügyi miniszternek, hogy a mezőgazdaságfejlesztő törvény alapján a nyomásos gazdálkodásról szóló elavult rendelkezéseket a mai kor szellemének, de különösen a közélelmezési érdekeinek megfelelően rendezze.”[25]

Egy másik cikkíró szerint a „fekete ugartartás ma egyszerűen nemzeti bűn. Mert az ugaron annyi zöldtakarmány termeszthető, amennyi tízszer annyi állat eltartását biztosítja, mint amennyi egész nyáron át a legelőn koplal. Gazdálkodásunk kiinduló pontja: annyi állatot kell tartani, amennyiből annyi trágyát kapunk, amennyivel minden földünk, minden negyedik évben meg legyen trágyázható. És ha ez megvan, senki se féljen attól, hogy minden évben bevetett földje nem fog jól teremni, természetesen betartva a növényvédelmi szabályokat.”[26]

A megyék Hivatalos Lapjaiban gyakoriak a járási főszolgabírók hirdetményei a nyomásos gazdálkodás felszámolásának megindításáról. 1943 elején Udvarhely megyében Homoródszentpál, Homoródjánosfalva, Oklánd, Homoródújfalu, Székelyzsombor, Csehétfalva, Székelyhidegkút, Nagygalambfalva, Décsfalva, Árvátfalva, Homoródszentlászló, Kányád, Székelyfancsal, Székelydobó lakóinak címzett hirdetmények jelentek meg a Hivatalos Lapban. A hirdetmények szabvány-szövege az alábbihoz hasonló volt:

Székelyudvarhelyi járás főszolgabírája

Szám 1530-1943.

Hirdetmény

A nyomásos gazdálkodás megszüntetéséről szóló 259.380—1943 F.M. számú rendelet alapján felhívom Székelydobó községnek a nyomásos gazdálkodásban érdekelt birtokosait, hogy az 1943. évi július hónap 12. napján d.e. 10 órakor Székelydobó községben a községházán tartandó közgyűlésen jelenjenek meg.

A közgyűlés afelett fog határozni, hogy a nyomásos gazdálkodás Székelydobó községben megszüntessék-e.

A nyomásos gazdálkodásban érdekeltekről és ingatlanaik nagyságáról készített kimutatást a községi elöljáróságnál az 1943. évi június hónap 25. napjától lehet megtekinteni. Ebben a kimutatásban foglaltakra a közszemlére tétel napjától számított tizenöt nap alatt a községi elöljáróságnál észrevétellel lehet élni. Azok, akik szavazatukat a közgyűlésen nem személyesen kívánják gyakorolni, igazolt meghatalmazottjaik által vehetnek részt a közgyűlés határozathozatalában, vagy szavazatukat a községi elöljáróság előtt előzetesen írásban bejelenthetik.

A közgyűlés a nyomásos gazdálkodás megszüntetését akkor határozza el, ha az érdekeltek birtokarány szerint számított egynegyed része ezt kívánja.

Székelyudvarhely. 1943. junius 4.

Dr. Lojdl István

főszolgabíró.

Egyes községekben a gazdák a hagyományos földhasználati formáról még 1943-ban sem akartak lemondani. A helyi közösségek döntéseit Csík megyében — Csíkcsatószeg, Csíkszentgyörgy és Kászonaltíz, Feltíz, Impér községek esetében — a megyei gazdasági felügyelőség bíróságon fellebezte meg[27].

A föld birtoklásának, használatának, öröklésének hagyományos szokásrendje, az adás-vétel évszázados formái a huszadik század közepéig fennmaradtak. Sok faluban századunk negyvenes éveiben számolták fel az ugarhagyó határhasználatot, de még a kilencvenes évek elején is félreeső székely faluban találkoztunk olyan gazdálkodóval, akik a gyomtól zöldellő szántóföldek, felhagyott parcellák láttán a nyomásrendszerű földművelés mellett érvelt: „a juh apró körmeivel mind kitapodta a gyomnövényt, a forgatás (csekély mélységű nyári szántás - O. S.) puhította ezt a szíjas földet, s föld ma úgy is van elég, pihenhetne egy harmada minden esztendőben” (68 éves földműves).

Összefoglalás

1940-44 között a Székelyföldön a háborús helyzet gazdasági viszonyai között a Jurcsek féle törvénnyel bevezetett gazdasági elvonás fokozódásával, a termelékenység igényének növekedésével az ugarhagyó földhasználat a közfigyelem homlokterébe került: pazarlónak, károsnak minősítette a közéleti elit. A magánbirtokon folytatott gazdasági gyakorlatot nem gazdasági szempontok alapján értékelték, átkerült egy másik dimenzióba, a nemzetpolitika diskurzusába. Ahol a fordulós határhasználat már-már mint társadalmi fegyelmezési probléma merült fel. A közéleti, adminisztratív és politikai fórumokon kérdést többnyire mikroökonómiai, társadalmi kontextusából kiragadva tárgyalták, külső nemzeti szempontok hangsúlyozása mögött gyakorlatilag hatástalan maradt a belső szempontok képviselete.

Nincsenek pontos adataink arról, hogy a rövid „magyar világ”-ban hány településen szűnt meg véglegesen az ugarrendszer, tény, hogy Udvarhely megye egyes falvaiban még a háború utáni években is létezett az ugarhatár, csaknem a kollektivizálás meghirdetéséig. A jobb termőhelyi adottságú falvak többségében azonban 1940-44 között megszűnt a fordulós határhasználat.

Erdélyi viszonylatban közel egy évszázad alatt zajlott le a tárgyalt gazdasági gyakorlat megváltozása. Ha ezt változási folyamatot úgy tárgyaljuk, mint a termelési hatékonyság, a racionális gazdálkodás felé megtett lassú, vontatott, a parasztság konzervatív magatartásán, mentalitásán elakadó, későre bekövetkezett váltást, akkor a jelenséget — akárcsak a kortársak többsége — egyoldalúan értelmezzük. A valódi jelentése a lokális társadalmi, gazdasági viszonyok kontextusában tárható fel. Figyelemmel kell lennünk a mindennapi életviszonyokban és életmódokban lokális szinteken bekövetkező változások időbeni különbségeire, a gazdasági erők játékának szerepére, a piac eltérő hatásaira a termelési viszonyokra és a munkaszervezetre. Lényegében az emberi tapasztalás különbözőségeiről van szó: ahol a termelési, közlekedési feltételek, piaci viszonyok fejlődésében előbbre tartottak, mint a székelyföldi megyékben, ott a földhasználati rendszer átalakulása is korábban megtörtént. Akkor még kizárólag racionális gazdasági tényezők és érvek hatására.

A folyamat utolsó szakaszában azonban a gazdasági érvek mellett megjelent a nemzeti állam ideológiája is: az ugar felszámolása már nem a kisgazdaságok döntése: törvények, rendeletek teszik lehetővé, hogy egy-egy faluban a váltásra megérett kevesek — a helyi szinten legerősebb kisgazdaságok — választásukat ráerőltethessék az esetleg vonakodó többségre. Az érvek most már nem csak a termelékenység növelésének lehetőségéről szóltak: a váltógazdaság bevezetését nemzeti érdekként értelmezték.

A székelyföldi kistermelők hosszas vonakodása a külső szempontokból racionálisnak tartott földhasználati rendszerre való rátérésben a felülről jövő modernizációval szembeni viszonyulás sajátos esete, de nem példa nélküli a történelemben. A német falvak XVIII-XIX. századi modernizációját kutató történészek „meglehetősen korlátozottnak látják e felülről való modernizációnak a hatását a falusi társadalom tapasztalati és gondolkodási látószögére. Sem a társadalmi, sem a civilizációs folyamat nem képes teljesen hatni: a falvakban a gazdaságot, a racionalitást, a rend tudatát, mint etikai morális értékeket, szemmel láthatólag csak annyiban fogadják el, annyiban veszik át a mindennapi cselekvésben és a mindennapi normákban, amennyiben hozzáigazíthatók a falusi-paraszti tapasztalathoz és a „túléléshez” mint annak vezérmotívumához... Az ajánlott változások a mezőgazdasági termelésben csak nagyon lassan következtek be, mert a biztonság fontosabb volt a kockázatnál...  A falusi tapasztalati tudás, a szokásjog, a hagyomány tudat súlyosabban esik latba, mint a kívülről eredő, elvont innovációs nyomás. A látószög ezért mindenekfelett „konzervatív” irányú, a status quo megőrzésére irányul.”[28]

Ha arra keressük a válaszokat, hogy mi lehetett a magyarázata a tárgyalt földhasználati forma hosszan tartó fennmaradásának, és általában a kívülről eredő, racionális és ideológiai érvek formájában jelentkező innovációs nyomással szembeni passzív paraszti ellenállásnak — akár a múltban, akár a jelenben — akkor értelmezéseink léptékét a fent idézett német kutatók perspektívájához kell közelítenünk. Akik szerint nincs sok értelme a falusi életvilág társadalmi, gazdasági jelenségeit a polgári kultúra és a társadalom fogalmaival megragadni, mert a fejlődés itt önálló történelmi és kulturális tapasztalati elveket követett, ahol „nem automatikusan a gazdaság uralkodott, hanem az anyagi és kulturális tényezőket az életvilágbeli tapasztalás mérlegén hasonlították össze és súlyozták.”[29]