Az elveszett főváros arcai

- Gyarmati Zsolt: Nyilvánosság és magánélet a békeidők Kolozsvárán[1] -

Gyarmati Zsolt könyve a monarchiabeli Kolozsvárról módszertani, tematikai és szemléleti újdonságaival úttörő jellegű szakmai teljesítmény a romániai magyar történeti irodalomban. Egy új történészi szemlélet kötetbe foglalt, első, tájainkon megkésett hírnöke — ha már annyi mindenben lemaradtunk a világ szerencsésebb és fejlettebb országaihoz képest, miért lenne kivétel éppen a történetírói gyakorlatok területe? Bizonyára nem lenne érdektelen kérdésfelvetés, hogy milyen tényezőknek, intézményi vagy személyi feltételeknek, adottságoknak van szerepe ebben a megkésettségben, mi az oka a hazai történetírói gyakorlatban érvényesülő dokumentarista szemlélet csaknem kizárólagos uralmának? 

Könnyű dolgunk volna a továbbiakban, ha csak minősítenünk kellene Gyarmati Zsolt teljesítményét, de úgy gondoljuk, ha ezen a szinten maradnánk, az méltatlan lenne a szerzőhöz és munkájához: próbáljuk meg értelmezni, kontextusba helyezni a könyvet. Ezért egy rövid tudománytörténeti kitérőt kell tennünk: történetírói gyakorlatok és szemléletmódok közti különbségeket szükséges felvillantanunk, hogy a könyvről fennebb tett állításainkat kellően alátámasszuk.

A múlt század utolsó negyedétől olasz, francia, angolszász és német területen hódít az új, narratív történetírás, a mikrotörténelem, a mindennapok története, vagy a hétköznapi történelem (ezek a megnevezések az új történészi látásmód emblémái). Az új történetírói gyakorlat ismertetése a magyarországi tudományos közéletben már két évtizede elkezdődött. Számos elméleti írás taglalta szemléleti, módszertani, tematikai sajátosságait, talán sokkal több, mint amennyi konkrét kutatási eredmény született e szemléletben. Magyar nyelven ismereteink szerint Gyáni Gábor írt először erről az új történetírói gyakorlatról 1986-ban, a Világtörténet hasábjain (nem véletlen, hogy Gyarmati Zsolt könyvéhez is ő írta az előszót).

Szakmai berkekben tehát új társadalomtörténeti módszertanról, tematikai és szemléleti váltásról beszélnek. Mit is jelent ez az új történetírás?

A 19. században kialakult pozitivista történetírásban, a múlt század első felének számos megújító kísérlete ellenére —  idézzünk ezúttal Gyarmati Zsolttól — „a kvantitatív jelleg továbbra is domináns maradt. A második világháborút követően bizonyos nyitás érzékelhető a történeti demográfia és a mentalitástörténet területei felé, azonban az újító törekvések nem lépték túl a számszerű mérések kereteit. Az 1980-as évektől lényeges hangsúlyeltolódás figyelhető meg a legtöbb európai történetírói műhelyben: a narráció, a történet került előtérbe, az egyén nemcsak mint a tömeg része, hanem önmagában is érdekessé vált. Ezt a fordulatot jelzi az antropologizáló vizsgálódás előretörése, az olasz microstoria, a német Alltagsgeschichte alternatívát kínáltak a társadalomtudományos szemléletmód válságára. Elsősorban a témaválasztás tekinthető újszerűnek, ugyanis az addig szokatlan történészi érzékenység a mindennapi életet és annak szereplőit, az átlagemberek tárgyi világát és mentális univerzumát helyezte érdeklődése fókuszába. Ugyanakkor az elemzés szempontjai is lényegesen megváltoznak: a múlt megmagyarázása helyett a múlt megértése vált fontossá.” (182.) (Kiemelés tőlünk - O. S.)

Az új történetírás tehát újfajta történészi érzékenységet feltételez és szokatlan kutatási témákat választ. A társadalmi szereplőket helyezi előtérbe, a sokféle egyéni gyakorlat, az egyének társadalmi tapasztalatai, annak horizontjai, a múltbeli cselekvők világának felfedezése kerülnek a kutatás homlokterébe. A társadalmi szereplők cselekvési tereinek, esélyeinek különbségeire figyel, kontextus-rendszereket azonosít. A mikrotörténelem újszerűsége az összetett társadalmi tablók hitelességének erejéből ered. Egy francia történész szerint az új történetírói gyakorlatban „a társadalmi valóság korábbitól eltérő megközelítésére nyílik lehetőség, mégpedig oly módon, hogy egy ember vagy embercsoport sorsának fonalát követjük nyomon, s eközben felderítjük a terek, az idők sokféleségét és a különböző viszonylatok szövedékét, amelyekben az adott életpálya vagy életpályák elhelyezkednek”.[2]

Gyarmati Zsolt könyvében ez a szemléletmód és módszertan határozottan érvényesül. A kötet két fejezetre tagolt tanulmányfüzér. Bár az írások 1999 óta különböző időben és helyeken — szakfolyóiratokban és konferenciakötetekben — jelentek meg, a kötet mégis céltudatos témaválasztást, átgondolt szerkesztési koncepciót tükröz. A Séták a monarchiabeli Kolozsváron című fejezet írásaiban mintha koncentrikus körökben körözne a szerző a polgárosodó vidéki város nagy szerkezetei fölött: e fejezet írásainak tárgyai a térszerkezet és az intézményrendszer — a sajtó, a kávéházak és bordélyházak, a Szent Mihály-templom körüli főtérrendezés —, majd a következő, Kézzel írott mindennapok című fejezetben a kutatás léptéke mikroszintre szűkül, az egyéni tapasztalatok, a szubjektív értékítéletek elemzése következik és ezáltal egy társadalmi miliő részletes rajza bontakozik ki.

A „séták” tehát a város arculatának, térszerkezetének, társadalomszerkezetének részletes és plasztikus rajzával kezdődnek: „A korszerűsödő Kolozsvár, avagy: Az ellentétek érdekes városa” című tanulmányban az 1850-es—60-as évektől indítja a szerző a városkép változásának nyomon követését a századfordulóig. Az urbanizáció olyan elemeit veszi szemügyre, mint a csatornázás, a vízvezeték-építés, a közszállítás vagy a lakáskérdés.

A kolozsvári főtérrendezés problematikáját esettanulmányban dolgozza fel („Egy sajnálatos közigazgatási baleset” avagy: A kolozsvári főtérrendezés problematikája 1852—1890). A tudatos térrendezési koncepció győzelemre vitelének viszontagságos történetét tárgyaló írás a Szent Mihály-templom körül még a középkor századaiból örökölt, Táncsics Mihály leírása szerint „ronda műhelyek, bódék, pálinkasátorok s más minden csín nélküli kunyhók” lebontásának és a főtér mai arculatának kialakításhoz vezető hosszú folyamat „előrelépéseinek és megtorpanásainak hullámgörbéjét” rekonstruálja. A szerző érzékenyen figyel a különböző, egymással olykor összecsapó, máskor konszenzusra jutó diskurzusokra, eltérő értelmezésekre.

A következő három tanulmány a századforduló körül gyorsan polgárosodó, urbanizálódó Kolozsvár nyilvános és félnyilvános intézményeit tárgyalja. A kolozsvári hírlapírás jellemzőit elemző Gyarmati Zsolt nem száraz sajtótörténeti adatokat közöl: a város — mai szemmel nézve szinte hihetetlenül sokszínű és gazdag — sajtójának[3] a közhangulatra tett hatását vizsgálja, differenciálja a sajtóban tükröződő társadalmi beállítódásokat. Kibontja és elemzi az 1914—1918 közötti diskurzusváltozatokat, rekonstruálja a hírlapok szerepét az emberek hétköznapjaiban.

A hátország félnyilvánossága és a Kávéházak a dualizmus kori Kolozsváron című tanulmányokban az elemzés tárgyai e jellegzetesen polgári intézmények mint sajátos társadalmi színterek. A szerző értelmezésében a kávéház a monarchiabeli békeidők kor-specifikus, különleges társadalmi színtere: „a kávéház egyike az Osztrák—Magyar Monarchia által hátrahagyott legszebb emlékeknek”(83.), a „nyugodt szemlélődés, heves politizálások, nyílt és titkos üzletkötések, szerencsejátékok, kulturális rendezvények otthona, és még hosszan sorolhatnánk a korabeli kávéház megannyi funkcióját. Egyaránt tartották a polgári életforma szerves részének, valamint a társadalmi romlás egyik tényezőjének — de mindenképpen utolsók közé tartozott, melyről lemondott volna a hátország lakója.” (91—92.)

A kolozsvári prostitúció dualizmuskori szabályozásá-t tárgyaló írásban az 1874-ben és 1905-ben kelt városi szabályrendeletek összehasonlító elemzésével a szerző a kéjelgésügy kapcsán megnyilvánuló hivatalos, helyhatósági szemlélet változásait rekonstruálja; részletesen bemutatja a bordélyházakra és tulajdonosaikra, a kéjhölgyekre, az egészségügyi és rendőri felügyeletre, a prostituáltak térhasználatának korlátozására, a büntető határozatokra és eljárásokra vonatkozó rendeletek jelentéseit. Annak ellenére, hogy a prostitúció az erdélyi városokban is szerves intézménye volt a határozottan férfiuralmú polgári társadalomnak, eddig nem került a tudományos vizsgálódások fókuszába.

A könyv második fejezetének címe — Kézzel írott mindennapok — utalás a felhasznált források jellegére, a fejezet írásainak tematikájára és a választott módszertani, szemléleti keretekre. A Napló, naplóirodalom, történeti forrás című írás a további naplóelemzések bevezetője.

A szerző először a napló, az emlékirat (a memoár) és az önéletrajz közötti fontos műfaji különbségeket részletezi, majd áttekinti az erdélyi naplóirodalom előzményeit, a 16—18. századi emlékirat-irodalmat. Megállapítja, hogy „a modern önéletrajz megszületésével párhuzamosan, a 18-19. század fordulóján jelennek meg az első önvizsgáló, elemző jellegű naplók”, majd rátér a napló mint különleges történeti forrás jellemzésére, a bevezetőben már idézett újszerű történész-szemlélettel és érdeklődéssel. Úgy véli, e szemlélet jegyében „korántsem az a fő feladat, hogy a célszemély életmódját a társadalmi struktúra részeként értelmezzük, hanem jóval inkább a jól meghatározott hely- és időkoordináták keretei között vizsgálni a társadalmi tér használatával összefüggő mindennapi életgyakorlatot.” (182-183.)

A napló forrásértékét más forrásokkal összehasonlító, mérlegelő szerző megállapítja: „az antropológiai érzékenységű történész számára a mennyiségi forrásérték mellett minőségi többletet nyújt a napló, amelyből kitapintható, hogy a szerzője hol helyezte el önmagát a helyi közösségben, milyen jelentőséget adott például az emberi kapcsolatoknak, a szórakozásnak, a karriernek, vagyis mit élt át kora történéseiből, mit tartott fontosnak lejegyezni mindennapjaiból. E tekintetben a szűkös információ, a hallgatás is üzenetet jelent a vizsgálódó számára.”(186.)

Miután áttekinti a személyes dokumentumok hasznosításának előzményeit az erdélyi történetírásban, a szerző összefoglaló következtetése: Erdélyben „nincs példa a modern naplók mint társadalomtörténeti források újfajta megközelítésmódjára, és ezt egyrészt a nehezen hozzáférhető kútfők, másrészt az antropológiai érzékenységű történészek hiánya magyarázza.” (188—189.) A kötet három utolsó tanulmányának ismeretében a recenzens úgy véli, hogy most már mégiscsak van példa erre.

Márki Sándor történészprofesszor több mint fél évszázadon át vezetett naplójából — a professzor Kolozsváron töltött éveinek (1892-1921) feljegyzéseiből — Gyarmati Zsolt rekonstruálja a polgári otthon tág fogalmát a polgári miliő, a polgári kultúra terének értelmében (Polgári otthon a Márki-napló tükrében (1892-1902). A magánélet színteréhez tartozó tárgyak és viszonyok aprólékos bemutatása először a forrás dekonstrukciója, majd az értelmező rekonstrukció után valósul meg. Mikroszkopikus bemutatás és elemzés tárgya(i) a lakás beosztása, használata, a bútorzat darabjai, a családtagok napi tevékenységei, időhasználata, társadalmi szerepei, kapcsolatai, a polgári etikett egyes szabályai (például a szocializációt és a párválasztást meghatározó szabályok), a házastársak, családtagok, szomszédok közti kapcsolatok, valamint a család alkalmazásában lévő személyzettel való viszony. Az olvasó előtt a felső középosztálybeli kolozsvári értelmiségi családi miliője, a századforduló körüli hétköznapjai tárulnak fel.

A fejezet következő írásának tárgya (A Mátyás-szobor előtörténete szubjektív megközelítésben) a Kolozsvár főterén 1902. október 12-én leleplezett szoborcsoport elkészítésének hosszú és bonyodalmas története, pontosabban e történet rekonstrukciója a szoborbizottság tagjaként már 1893-tól szerepet vállaló Márki Sándor naplója alapján. A polgári értelmiségi mentalitása, ízlés- és értékvilága sajátos horizontú valóságkonstrukciót tükröz, ennek izgalmas értelmezése mellett az írás társadalomtörténeti hozadéka a korabeli kolozsvári társadalmi viszonyok — például a polgári és arisztokrata elit közötti feszültségek — felvillantása. A szerző értelmezésében a naplóíró „olyan toposzokat árnyal, sőt foszt meg ismert tartalmától, mint pl. az  össztársadalmi mozgalom a szobor érdekében, az arisztokrácia mint a nemes eszmék és a közügyek támogatója, vagy éppen a makulátlan Fadrusz-kép”. (245—246.)

A Kelemen Lajos ifjúkori naplójegyzetei című írás a kötet legterjedelmesebb, első közlésben itt megjelenő tanulmánya. Ebben az írásban Gyarmati Zsolt a mikrotörténetírás módszertanának teljes fegyverzetében áll előttünk: a neves művészettörténész életútjának egy szakaszát — az egyén társadalmi tapasztalatait — rekonstruáló és értelmező írásban a tárgyalás menetét nem a naplóban rögzített epizódok lineáris láncolata, hanem az elemzési szempontok és a vizsgálat egymást követő lépései, az interpretatív keret választása, a forrás kontextusának elemzése, a feldolgozási módszerek irányítják.

A naplóba 1894 októbere és 1908 februárja között feljegyzett szövegek a vásárhelyi gimnazista, majd a Kolozsváron továbbtanuló egyetemi polgár, a fiatal tudósjelölt társadalmi tapasztalatainak alakulását dokumentálják: az egzisztenciáját biztosító házitanítói-nevelői munka egy magas rangú közhivatalnok családjában, a szabadidőtöltés polgári szokásrendje (teaestélyek, táncestélyek, színházlátogatás, kirándulások), K. L. interperszonális kapcsolatainak szövődése, a Kelemen család belső viszonyainak rajza bontakozik ki a naplóíró értelmező-értékelő perspektívájából.

A Kelemen-napló más horizontból mutatja meg a polgári város társadalmi színtereit, mint a Márki-napló. A szerény körülmények között élő tehetséges diák, majd a pályakezdés nehézségeivel, dilemmáival vívódó fiatalember értelemszerűen más perspektívából látja és értelmezi a város társadalmi tereinek viszonyait, mint a szakmai, közéleti karrierjének csúcsán lévő professzor. Éppen ez a mikrotörténeti perspektíva erőssége: figyelmeztet „a részben ellentmondásos, ugyanakkor minden esetben nem egyértelmű társadalmi tapasztalatok és reprezentációk sokféleségére, amelyeken keresztül az emberek felépítik a világot és kidolgozzák cselekedeteiket”.[4]

A szerző gondos, apró részletekbe menő elemzéssel bizonyítja, hogy a hasonló források fő értéke a szubjektív történelem úgyszólván primer dokumentálása. Megtudjuk, minek milyen jelentéseket tulajdonít a naplóíró, „mit élt át az illető a maga világából és hogyan tapasztalta meg kora történéseit... milyen sokféle tapasztalat keletkezett ezekről a valamikori emberi univerzumokról. A történelem ezáltal lesz a sokhangúság, a pluralitás történelmévé”.[5]

Tegyük hozzá: ezáltal lesz hiteles történelemmé is.

De a hitelességhez, a meggyőző történelmi ábrázoláshoz szükségeltetik még valami. Ahhoz, hogy a történész képes legyen elhitetni történetei igazságát, szüksége van a célnak legjobban megfelelő nyelvre és irodalmi formára. Gyarmati Zsoltnál a nyelvezet, az elbeszélésmód szorosan kapcsolódik az elemzési módszerhez: pontos fogalomhasználat, kellő árnyaltság, hajlékonyság, finom választékosság jellemzi. Az írások élvezetes olvasmányok, ami nem elhanyagolható szempont, ha a hazai társadalomtudományos szövegek számos példával illusztrálható steril, élvezhetetlen nyelvhasználatára gondolunk.

Gyarmati Zsolt a források további feldolgozására készül: a könyvben több helyen jelez újabb kutatási szempontokat, utal monografikus igényű tudományos célkitűzéseire. Kívánjuk, hogy meg tudjon felelni az önmaga állította mércének, rajzolja, részletezze, értelmezze tovább elveszett erdélyi fővárosunk egykori arcait, mindannyiunk hasznára.