utolsó frissítés: 2007. febr. 7.

Falusi kisvállalkozók életmódja. Korunk. 2006. november.

Falusi kisvállalkozók életmódja
Idő-, pénz- és anyaggazdálkodás

Vállalkozók falun című írásunkban épp a Korunk hasábjain állapítottuk meg (2006. 6. 28–41.), hogy a kisvállalkozások többsége „önmagát építette fel” a nyereség folyamatos újrabefektetésével, és ebben a folyamatban átalakult a vállalkozók életmódja (munkaidő, kapcsolattartási formák, családi munkamegosztás). Arra a következtetésre jutottunk, hogy a vállalkozói lét részben átrendezi a korábbi – például az alkalmazotti státusban kialakult – családi szerepeket is.

Az empirikus ismeretszerzés során tizenhét alkalommal otthonukban, nyolc esetben a vállalkozásuk helyszínein (irodában, műhelyben, kisüzemben) kerestük fel beszélgetőpartnereinket. Minthogy a vállalkozás és az otthon tíz esetben ugyanazon a telken található, ezek a látogatások a helyszíni megfigyelésekre is nagyobb lehetőségeket kínáltak. Nemcsak a termelési folyamatok, termelőeszközök, termékek kerültek látókörünkbe, hanem alkalom nyílt a ház- és lakberendezések, a társas kapcsolatok színtereinek megfigyelésére is. Az interjúkban kérdezett kisvállalkozók tizenhat Hargita megyei településen élnek, értelemszerűen e falvakban lévő más vállalkozásokra is rákérdeztünk, sok esetben tanácsot kérve, kit kereshetünk fel, ki lehetne a vállalkozó ismeretségi köréből a következő beszélgető partner. Ily módon apró információk sokaságát – mint a helyi nyilvánosságban közismert, „amit mindenki tud” típusú adalékokat – jegyezhettük fel olyan vállalkozókról is, akikkel nem készült interjú.

A helyszíni megfigyelések és az interjúk alapján a falusi vállalkozók életmódjáról, fogyasztási szokásairól kétpólusú kép alakult ki. Van egy igen vékony réteg, amelyet a presztízsfogyasztással jellemezhetnénk a leginkább. Nemcsak a tárgyi-anyagi javak használatára és fogyasztására gondolunk, hanem a társas időtöltési szokásokra, lakáskörülményekre is. A lakásépítkezési stílusuk, sportszenvedélyeik és más szabadidő-töltési formáik újszerűek, előzmény nélküliek a falu életvilágában, ennélfogva a helyi nyilvánosság élénk érdeklődéssel és ambivalens viszonyulásmóddal követi. A tőkeerős falusi vállalkozók életformáját és ennek társadalmi recepcióját vizsgálva Kinda István és Peti Lehel arra a következtetésre jutott, hogy a „faluközösség narrációs univerzumában központi helyet foglalnak el a vállalkozásokkal kapcsolatos események elbeszélései. Maga a vállalkozó elit is életstratégiájával, habitusával generatívan járul hozzá a narratívák kidolgozásához és lokális szintű forgalmazásához. Akárcsak a kommunizmus idején, jelenleg is a különféle státusszimbólumok jelentik hatalmuk legfontosabb legitimációs módozatát. Az infrastruktúra szintjén a legújabb nyugati autók (lehetőleg minden családtagnak külön), a távműködtetésű kapuk és garázsajtók, a nyugati modell szerinti szabadidős tevékenységek (pl. motocross) mellé hozzátartozik a lakásbelsők korszerű felszerelése, a bútorzat gyakori cserélése. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy a mikroközösségben beinduljon a mítoszképződés folyamata, amely során a roppant vagyonra és csillogásra való rácsodálkozás mellett megjelennek hatalmas tartozásokról, illegális üzleti manőverekről, tiltott áruk csempészéséről, emberkereskedelemről rebesgető történetek is.” (Kinda István–Peti Lehel: Szenesek. A tradicionális erdőkiélés és a nyugati piacgazdaság között. Székelyföld, 2005. 1. 88–118.)

Szándékosan nem törekedtünk arra, hogy ennek az életmódnak a képviselőit megszólaltassuk, mivel a vizsgálatunknak ebben a szakaszában úgy véljük, hogy a falusi vállalkozók alapsokaságának egy töredékéről van szó. E réteg – vállalkozásainak mérete, éves forgalma, a forgótőke nagysága, országhatárokon is túlnyúló piaci kapcsolatai alapján – már nem a gyakran önfoglalkoztató, mikro- és kisvállalkozások kategóriájába tartozik: az országos gazdasági környezetben erős középvállalkozóknak minősíthetők. Úgy tapasztaltuk, a falusi kisvállalkozók nagy többségének életvezetési, idő- és jövedelemhasználati, pénzkezelési gyakorlatára határozottan a felhalmozás-szempontú aszkézis, a racionális kalkulatív magatartás jellemző. Gondolkodásmódjuk, gyakorlati cselekvéseik elsődleges célja a vállalkozás gyarapítása, ennek megfelelően alakul a mindennapi megfeszített munkatempó, a családi és személyes fogyasztás. Általános gazdasági, gazdálkodási ideológia a kisvállalkozások másfél évtizedes történetében a nyereség állandó visszaforgatása a vállalkozás növekedésének vagy piacon maradásának biztosítására. Némi túlzással azt lehet mondani, hogy falusi kisvállalkozók többsége foglyává vált a vállalkozásának. Évek óta nem voltak szabadságon, többségük úgy véli, hogy az ellenőrzés, a termelés nyomon követése nem ruházható át más személyekre, a vállalkozás gazdasági egyensúlya annyira bizonytalan, hogy ha huzamosabb ideig felügyelet nélkül marad, csődhelyzet állhat elő. A „fogoly”-helyzetet az egyik vállalkozó így jellemezte:

„Én nem is csodálkozom azon, mert akinek, mondjuk, volna lehetősége, annak nincsen ideje vendéglőbe meg egyebüvé járni, mert magamról tudom, hogy mi tizenéve nem voltunk szabadságon, mert ha elmegyünk szabadságra, mire visszajövünk, arra a cég, azt lehet mondani, hogy csődbe megy, tehát állandó felügyelet kell, állandóan vezetni kell, mert egy kisvállalkozásnál nincsen arra lehetőség, hogy külön technikai személyzet, külön kapus, külön raktáros, külön mit tudom mi legyen, mert ahhoz legalább egy százötven-kétszázas személyzet kellene, tehát annyi kellene legyen az alkalmazottak száma. Harminc emberig egy-két ember le kell tudja kezelni, mert ha nem a jövedelmed elviszi az adminisztrálás, mert annyira kicsi a jövedelmi százalék, hogy nem fér bele az, hogy még alkalmazottat vegyél föl, aki nem effektív a termeléssel foglalkozik. Természetesen, mert ugye minden ember azt szeretné, hogy anyagilag annyira legalább alapozza meg magát, hogy ne függjön legalábbis külső behatásoktól vagy pillanatnyi helyzetektől, meg ne a másiktól függjön... A forradalom után mindenki gondolkozott azon, hogy lehet kicsit többet valósítani meg vagy jobbat valósítani meg. Habár most úgy tizenöt év távlatából az ember látja azt, hogy nagy dolgot nem lehetett megvalósítani ezekkel a feltételekkel, ezekkel a körülményekkel, tehát úgy értem, hogy egy ilyen kolosszális nagy dolgot, viszont ezen keresztül vettünk magunknak annyi terhet a nyakunkba, hogy most már dolgozhatunk reggeltől estig azért, hogy ennek a pár embernek tudjuk biztosítani a fizetését, s szabadságra sem nagyon van idő.” (52 éves férfi vállalkozó)

A vállalkozók időbeosztása, a munkaidőn kívüli tevékenységei, a családra, háztartásra, társadalmi kapcsolatok ápolására fordítható idő is átstrukturálódott. Ez az átrendeződés különösen a női vállalkozók esetében jelent új helyzetet. A nők továbbra is teljesíteni szeretnék hagyományos szerepüket a családfenntartásban, háztartásvezetésben, de az ezzel való birkózás nem feszültségmentes állapot. Gyakran úgy oldható meg a helyzet, ha a vállalkozó család tartalék-erőforrásokat – például a szülői segítséget – is mozgósítani képes.

„Minden éjjel egykor indultunk, az árut leadtuk 15–20 üzletben, erre este nyolc-kilenc óra lett, és még Bukarestben voltunk, és másnap éjfél után két órára értünk haza. Olyan is volt, hogy Homoródszentmártonnál olyan fáradtak voltunk, mármint a férjem, a sofőr, hogy azt mondta, én húsz percet most itt ledőlök a kormányra, és a reggeli hat órás csorda költött fel. Tehát gyakorlatilag az történt, hogy mi egy héten a hét éjszakából öt éjszakát, négyet a kocsiban töltöttünk. Ez öt kerek esztendeig ment így. Mert akkor belemásztunk a másik nagy hitelbe, amivel a tejfeldolgozót tudtuk elindítani, és az újabb energiát, újabb megterhelést igényelt. A sajtot mi adtuk el, mi gyártottuk, mi mindent, szóval gyakorlatilag a családra nem volt időd. A gyermekeim Udvarhelyen laktak, édesanyám igen sokat volt velünk, ő bennünket segített, támogatott, főzött, gyakorlatilag ő látta el a háztartást és az akkori segédkönyvelést, ő egy jóérzésű asszony volt. Körülbelül ez volt a mi időbeosztásunk. Na, most megérkeztünk éjjel két órakor, akkor ágyba buktunk, de nyolc órakor, ha akartál, ha nem, fel kellett kelni, mert a telefon csengett. Akkor ez azt jelentette, hogy kimész a tejfeldolgozóba, ott vagy, ellenőrzöd, számon kéred, még időközben egy kicsit könyvelgetsz is, mert azt is muszáj, aztán valamit főztünk. A főzést, azt mindig is úgy oldottam meg, mióta vállalkozunk, hogy rászántam egy-két napot egy héten, amikor mást nem csináltam, csak főztem, s akkor, ami eszembe jutott, mindent főztem, s azt lefagyasztottam. Túl sok idő nem marad a háztartásra, hát én nem is tudom, tehát sajnos egy ilyen rendszeres időbeosztás, hogy most főzök, most takarítok, most éppen vasalok, ilyen nincs. Azt tudom, hogy itthonról is a cég ügyeit intézem, a cégtől is esetleg itthoni dolgokat elintézek. Nincs egy megszabott olyan pontos munkaidőm, amiről azt tudom mondani, hogy most úgy kimentem a tejfeldolgozóhoz, hogy nem jövök be este vagy délután négy előtt. Emiatt aztán úgy elcsúszott a szervezett formája az egész életünknek, hogy nem tudom, milyen módon fogom rendszerbe vagy egy ideálisabb vagy egy normálisabb formába önteni. Ez egyfajta rendszertelenség, ami nem jó…” (50 éves vállalkozó nő)

A falusi vállalkozásokban a munkaidőt és a pihenés idejét a lokális társadalmi kötelékekből fakadó elkötelezettségek, a hagyományos ünnepi szokásrend is szabályozza:

„Ez olyan, hogy tizenegy éve dolgozunk a szakmában, reggeltől estig itt vagyunk. Tehát aki úgy indult, hogy nem volt tőke, segítség nélkül, azt enélkül nem tudja csinálni. Az én munkaidőm, tudja-e, hogy van? Az úgy van, hogy reggel hét órára jövünk dolgozni, megvan a déli ebédszünetünk, egy szivarszünet délelőtt, délután kettő, s akkor este reáhagyjuk hét órakor.

Szabadságon voltak?

Még olyan nem volt, még nem tudtuk megengedni magunknak. A szabadság is akkor volna szabadság, ha azt mondod, hogy bezárom az ajtót, menjen el mindenki egy hétre, hogy egészen tudd kikapcsolni magadat. Az, hogy naponta kétszer telefonálsz, hogy otthon dolgoznak-e, minden megy-e, valami baj nincs-e, a villany valakit nem rázott-e meg, vagy valaki nem vágta-e le a kezit, az nem szabadság. Ilyen szünetek még nem voltak. Éppen a tegnap este számoltam össze, mert mi mindennap írjuk, a hivatalos könyvelés mellett, hogy hány nap dolgoztunk, ebben az évben százhét napot termeltünk.

Van egy nyilvántartás…

Hát magunknak, hogy tudjuk, mégis hol állunk. Aztán persze, hogy falun lakunk, ha valakinek most keresztelünk, vagy lakodalmat kell készíteni, hiányzunk három napot, vagy ünnep van holnap is, ünnep. Mondtuk, hogy aki akar, maradjon otthon, van egy sürgős munka, ketten-hárman bejövünk, azt megcsináljuk, de egész nap nem dolgozunk.” (39 éves vállalkozó férfi)

A kisvállalkozások piaci kockázatai, a jogbiztonság hiánya, a kis méretből adódó sérülékenysége is következményekkel jár a vállalkozók pénz- és anyagkezelési gyakorlatára. A kisvállalkozó másként tekint a pénzre, mint a bérből élő alkalmazott: szemléletében a pénz nem tartalékolásra, az újabb bevételig kitartó beosztásra szánt jószág, hanem a vállalkozása holnapi, jövőbeni működtetésének eszköze. Pénzét áruba, nyersanyagba fekteti, ezzel hosszabbítja meg vállalkozása életét.

„A kisvállalkozó alulról építi föl magát. Amelyik ügyes – nem arra értem, amelyiket a szülei jól elindították, hogy autó s ház, jó sok áru –, s talpraesett feleség van mellette, az alulról magát fel tudja építeni. Illetve nem lesz milliárdos, hogy ennyi-annyi tőkét euróban felhalmozzanak a bankokban, hanem magát fönntartja, valamivel magát tudja gyarapítani, s a gyermekét tudja iskoláztatni, a házát a saját maga szintjére kiépíti. Jó autót vásárol, hogy legyen jó eszköze, mint a jó szakembernek. Jó eszköze legyen, üzlete legyen, álljon melléje, s dolgozzon. Ha én a piacra nem viszek szép árut, nem tudok árulni. Inkább megvon az ember magától mindent, a szép árut megveszi, úgy, ahogy tudja, elviszi. Amikor vásárok vannak, akkor többet kell dolgozni. Nem lehet itt hétvégezni vagy szabadnapozni, ilyen, hogy hétvége, nincsen! Aki ebben az iparban akar élni, azt el kell felejteni, hogy szabadnap, hétvége, vasárnap. Ünnepnapokon egy kicsit lazsál, húsvét, karácsony meg szilveszter, ősszel esetleg egy olyan hetes tengeri kiruccanás szóba jöhet, vagy horvát tengerpart esetleg, de más nincs. Így a többi napokon is: ha nincsen árusítás, van takarítás, vannak bővítési, szépítési munkák, mindig foglalkoznak valamivel az emberek, sosem állnak. Van itt is egy réteg, amelyik kocsmába jár, útszélén hedereg. Azok nem vállalkozók.” (51 éves vállalkozó férfi)

A pénz és az áru értékviszonyairól a nemzedékek óta az önállósodás hagyományát éltető lokális társadalomban az idősek továbbadták tapasztalataikat „élni akaró” fiatal utódaiknak:

„Amelyik tehetősebb öreg volt, s látták, hogy a fiatal, amelyik élni akar, fellendülni, akkor el-elbeszélgettünk egy üveg bor mellett esténként, vagy egy üveg sörnél sokat beszélgettünk, s el-elmondták az öregek a titkaikat s a fogásaikat. Egy este mondja az öreg V. Mihály bácsi, hogy az nem baj, ha pénz nincs, de áru van. Nehézségek voltak, mert ők átélték ezt a pénzbeváltási időszakot, s ő mondta mindig, hogy, fiam, te az árutól ne félj, nem baj, ha nincs pénzed, de árud legyen, mert a vant valamiért eladod, de a semmit semmiért. Ők még érték, amikor zsákszámra volt a pénz, de semmi lett, úgy jött a változás. Hogyha áru maradt, s nem pénz, akkor mindig talpon maradtak. Az kell legyen mindig előtted, hogy a vant valamiért eladod. A semmit semmiért adod el.” (51 éves vállalkozó férfi)

Mivel a kiskereskedőnek a pénzt áruba kell fektetnie, hogy fennmaradjon és gyarapodjon, a pénzkölcsönzést íratlan szabály tiltja. Társadalmi presztízsvesztés, megszégyenülés, ha a pénzhiány nyilvánosságra kerül:

„Hát a családon belül esetleg kérhet az ember, de amelyik megszorulna, inkább az sem kérne, mert azt rögtön dobra vernék, hogy né, az bebukott. Nincs pénze. Nem lehet ezt még elmondani sem.” A pénzvagyont titkolni és védeni kell, hogy kedvező alkalmakkor azonnal használni lehessen: „Volt egy G. Miklós bácsi nevezetű öregember, ő többször leégett, többször felemelkedett, illetve fellendült. Mindig azt mondta, hogy, fiam, amikor nincs pénzed, akkor dicsekedj, amikor sok pénzed van, akkor jajgass, sírjál, hogy nincsen, nehogy a másik elkérje.” (51 éves vállalkozó férfi)

A termeléssel és forgalmazással is foglalkozó falusi vállalkozót a piaci versenyhelyzetek tapasztalatai is a pénz befektetésére tanítják:

„Jelentős tőkelekötések a vállalkozásunkban a kamionok, az erdőkitermelésnél használt gépek, traktorok, TAF-ok. De a legnagyobb tőke alapanyagokban, nyersanyagban áll, a legnagyobb tétel az alapanyag-vásárlás, vagyis a fa, az erdő. Utána jön a munkabér, üzemanyag, nagyjából ezek egy szinten vannak. Amennyi a nyersanyag meg a munkások, az üzemanyag is körülbelül annyi. A nyereséget állandóan visszaforgatjuk alapeszközök vásárlásába és az erdővásárlások növelésébe. Most amit vásároltunk, már jövőre vettünk fát. Tehát az idénre már le vagyunk fedve, már jövőre vásároltunk, a következő évre. Mert történhet egy olyan, hogy fa nélkül maradhatunk, a licitáláson a másik benyúlt alájad, elvette az erdőt, és kész, akkor két hónapig nem volt licit, s vártál s álltál, nem ment a termelés, egy-két ilyen nyaklevest kaptunk, akkor inkább előre befektetsz több pénzt, és biztonságban vagy. Tudod, hogy ha most leállítják, akkor még mindig működhetsz másfél évet a tartalékból.” (29 éves vállalkozó férfi)

Az interjúkból leszűrhető következtetésünk, hogy a vállalkozás és a háztartás pénzügyei a kisvállalkozások esetében nem különülnek el. A kis- és középvállalkozások pénzforgalmában a rendszeres fizetési kötelezettségek (pl. hiteltörlesztések bankok, más gazdasági szervezetek felé vagy az alkalmazottak munkabére) kényszerítő tényezők a pénzmozgás pontos követésére. A vállalkozás külön pénzkezelésének elhanyagolása csődhelyzethez is vezethet:

„Én vagyok a vállalkozó, én vagyok a családanya, én vagyok a család gazdasági őre, ügyintézője, igen sok esetben van rá példa, hogy a fizetésem nem veszem ki, mert éppen tudom is én, címkét kell rendelni, és csak az a pénz jön, ami az én fizetésem lenne, így több esetben bent marad ez a pénz, ugye. Van úgy, hogy valami nagyobb dolgot meg kell vegyen a család, akkor én ezt a pénzt ki kell vegyem a cégből, abban a formában mint a tulajdonos hozzájárulása. Vagy olyan formában, hogy előlegként felvettem, tehát könyvelésben nyilván van tartva az a pénz, amit én úgymond így kell fogalmazzak, mert így van, kiveszek a cégből. Tehát nem úgy történik a cégből elvett pénz, hogy elveszem és elköltöm. Nyilván van tartva, de mert a cégnek a haszna az enyém, mert az enyém, akkor ezt az év végén, mikor felkönyveled, és elosztod a nyereséggel, akkor annyit osztasz, hogy te tudd magadnak ezt felvenni, hogy ott azt a számlát, amire te felkönyvelted az esetleges adósságot, tudjuk kiegyenlíteni. Én könyvelem. Van egy segítségem, aki az előkönyvelést végzi… Különben nem látod tisztán, hogy mi zajlik ott. Én ezzel magyarázom, hogy igen sok vállalkozó túl korán tönkremegy, mert nem ért a könyveléshez, és ha nem ért a könyveléshez, nem igazán lát a mérlegben, nem igazán látja a pontos gazdasági helyzetét a vállalkozásának. Szerintem emiatt nem tudja felmérni, hogy hol a határ. Én nekem nagyon az a gyanúm, hogy ezek az emberek, akik igen sokan tönkrementek, az azért van, mert többnyire feketén dolgoztak. Amikor feketén eladsz bármit, akkor az a pénz csak úgy jön, és ha már nálad van az a pénz, akkor azt a pénzt elköltöd. Elmegy az a pénz.” (50 éves vállalkozó nő)

Az olyan aprónak tetsző mozzanatnak is, mint a pénz fizikailag külön elhelyezése, jelentősége lehet a kisvállalkozások sikeres piacon maradásában:

„Én saját házamból is irányítom a céget, ez azt jelenti, hogy ide is pénzt hoznak be, de azt teljesen más helyen tartjuk, mint a család pénzét. Az egy másik dolog, hogy onnan is kiveszünk, amikor szükségünk van a pénzre. Viszont azt követjük, hogy mennyi pénz kell legyen a kasszában, mennyi jött be, és ott mennyi van. Tehát az el van választva. Egyébként lehet, hogy arra gondol, amit én is megjártam, hogy voltak olyan üzletek, ahol teljesen összekeveredett, tehát ami a cégbe bement, azt úgy a család fel is élte. Ezeknek én szállítottam az árut, s én ezt éreztem a kifizetések során, illetve akkor, amikor odamentem, hogy érdeklődjem, hogy mi van a pénzzel. Teljesen abból öltöztette iskolakezdéskor a gyermekeket, abból a pénzből, amit ő azelőtt való nap vagy azelőtt való héten bevett az üzletébe. De ilyen esetben, akiről én beszélek, megmondtam, hogy hány… pár hónap múlva tönkre fog menni. Az úgy is történt, be kellett zárnia. Nem érezte, hogy mi az, ami bejön, és mi az, ami kimegy. Azért is jó külön tartani, hogy az ember ránéz, s akkor látja, hogy megvan a pénze, tudja, hogy ez most mire kell, még mennyit vásárolhat...” (50 éves vállalkozó nő)

A fenti példában szereplő kiskereskedőéhez hasonlóan keveredik a háztartás és a vállalkozás pénze a kézműves vállalkozónál is, de ez utóbbinál lényeges különbség, hogy a pénzt nyersanyagba vagy áruba fekteti:

„Ez úgy van, hogy egy fiókba rakjuk, s mikor kell, onnan vesszük ki. De hát nincs annyink, hogy megteljen a fiók, amikor annyi pénz összekerül, akkor azt inkább anyagba fektetem. Mert abba az anyagba a pénz áll. Mondjuk, most már egyébre nem kell adjak, mert hál’istennek van minden felszerelés, ami kell. Van, amikor anyagot veszek, van, amikor árut készletbe, de inkább anyagot. Azt megveszem, s leteszem, s ha nekem olyan áru kell, akkor eladom. Ha olyanra van megrendelés.” (49 éves vállalkozó férfi)

A kisvállalkozások egyensúlyát körültekintő kalkulációval, gondos előrelátással lehet fenntartani. Az előbbi kézműves vállalkozó ezt a gondolkodásmódot így foglalta össze:

„Hát egyszer az, hogy pénz kell, s ész kell. Ezt úgy lehet felfogni, hogy olyan ez a mesterség, mint egy család, mikor már a padlóra lekerült, nehéz felkerülni onnan. Mindennap haladni kell ahhoz, hogy az ember a lépést tudja tartani. Ha egy nap kiesik, már vége. Mert voltak s lesznek ezután is szegényebbek, egy kicsit gazdagabbak s még gazdagabbak, ez mindenütt így van. Ez minden szakágban úgy van, hogy ha az ember nem úgy osztja be, ahogy kell, akkor padló. Vagy az anyaggal nem gazdálkodik úgy, vagy pediglen többet fogyaszt, mint amennyit kellene. Vagy nem olyan árral dolgozik, amilyennel kéne, vagy nem ott vágja el a vesszőt, ahol kéne, ugye az asztalos is, ha nem ott vágja el a deszkát, ahol kéne, akkor már veszteség van. Ez minden mesterségben így van.”

Összefoglalva tapasztalatainkat, úgy látjuk, hogy a falusi kisvállalkozók motívumai, idő- és pénzgazdálkodása, a nyereség felhasználásában követett magatartásmintái differenciált értékrendre utalnak. Vannak, akik a vállalkozás nyereségének jelentékeny részét a társadalmi reprezentációra fordítják, míg mások nyereség-felhasználásában fő szempont a vállalkozásaik növekedésének, gazdasági erejének fokozása. A vállalkozói életformát a gazdasági feltételrendszer mellett az eltérő mentális beállítódások, magatartásmódok is alakítják. Úgy véljük, ezek szerepe hosszú távon a falusi vállalkozók rétegének belső differenciálódásában is megmutatkozik.

Ugrás az oldal tetejére